XIV. Leó pápa homíliája Pompejiben: Semmiféle földi hatalom nem menti meg a világot

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim!

„Lelkem magasztalja az Urat.” Ezek a szavak, melyekkel az olvasmányra válaszoltunk, Szűz Mária szívéből fakadnak, amikor Erzsébetnek bemutatja méhének gyümölcsét, Jézust, az Üdvözítőt. Őt követően Krisztust dicsőíti majd énekével Zakariás, Keresztelő János atyja, valamint az agg Simeon is. Ez a három ének ad nap mint nap ritmust az egyház istendicséretének az Imaórák liturgiájában. Tekintetük az ősi Izrael tekintete, mely látja beteljesedni Isten ígéreteit; a jegyesegyház tekintete, mely isteni Vőlegénye felé fordul; s bennfoglaltan az egész emberiség tekintete, mely választ talál üdvösség utáni vágyakozására.

Százötven évvel ezelőtt, amikor letették e kegyhely alapkövét azon a helyen, ahol a Krisztus utáni 79-es Vezúv-kitörés hamu alá temette egy nagy civilizáció nyomait, évszázadokon át megőrizve azokat, Szent Bartolo Longo feleségével, Marianna Farnararo De Fusco grófnővel együtt nem csupán egy templom, hanem egy egész máriás város alapjait vetette meg. Így adott hangot annak a meggyőződésének, hogy Istennek terve van, melyet Szent II. János Pál pápa – amikor 2003. október 7-én, a rózsafüzér évének lezárásakor ezen a kegyelmi helyen beszélt – újra előtérbe állított a harmadik évezred számára az új evangelizáció távlatában: „Ma is – mondta akkor – miként az ősi Pompeji idején, egy olyan társadalomnak hirdetnünk kell Krisztust, amely egyre inkább eltávolodik a keresztény értékektől, és már azok emlékét is elveszíti.”

Pontosan egy évvel ezelőtt, amikor rám bízták Péter utódának szolgálatát, éppen a Rózsafüzér Pompeji Királynőjéhez intézett könyörgés napja volt, a Rózsafüzér Pompeji Királynőjéhez intézett könyörgés gyönyörű napja. El kellett hát jönnöm ide, hogy szolgálatomat a Szent Szűz oltalma alá helyezzem. Az pedig, hogy a Leó nevet választottam, XIII. Leó nyomdokaiba állít, akinek számos érdeme között említhetjük azt is, hogy különösen gazdag tanítást hagyott ránk a rózsafüzérről. Ehhez járul még Szent Bartolo Longónak, a rózsafüzér apostolának nemrégiben történt szentté avatása. Ez az összefüggés kulcsot ad számunkra ahhoz, hogy elgondolkodjunk Isten imént hallott igéjéről.

Az angyali üdvözletről szóló evangélium abba a pillanatba vezet be bennünket, amikor Isten Igéje testté lesz Mária méhében.

Ebből a méhből sugárzik ki az a Világosság, amely megadja a történelem és a világ teljes értelmét.

Gábor angyalnak a Szűzhöz intézett köszöntése örömre szóló felhívás: „Örvendj, kegyelemmel teljes” (Lk 1,28; vö. Szof 3,14). Igen, az Üdvözlégy felhívás az örömre: azt mondja Máriának – és benne mindannyiunknak –, hogy a bűn által megsebzett, s ezért mindig visszaélésekre, elnyomásra és háborúkra hajló emberségünk romjaira megérkezett Isten gyengéd érintése, az irgalom simogatása, mely Jézusban emberi arcot ölt. Mária így az irgalmasság anyjává válik. Az Ige tanítványaként és megtestesülésének eszközeként valóban „kegyelemmel teljesnek” mutatkozik. Benne minden kegyelem! Amikor testét felajánlja az Igének – ahogyan Szent Ágoston nyomán a II. vatikáni zsinat tanítja –, „Krisztus tagjainak anyjává” is válik, „mivel szeretetével közreműködött abban, hogy a hívők megszülessenek az Egyházban, akik tagjai ama főnek” (Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 53; vö. Szent Ágoston: De S. Virginitate, 6, PL 40, 399). Máriának az „Íme, itt vagyok” válaszában nemcsak Jézus születik meg, hanem az Egyház is, és Mária egyszerre lesz Isten anyja (Theotokosz) és az Egyház anyja.

Nagy misztérium ez! Minden a Szentlélek erejében történik, aki beárnyékolja Máriát, és termékennyé teszi szűzi méhét.

A történelemnek ebben a pillanatában akkora gyengédség és erő van, hogy magához vonzza az ember szívét, és a szemlélődés olyan magasságára vezeti, ahol a rózsafüzér imádsága kisarjad.

Ez az imádság, amely a második évezred során született meg és fokozatosan bontakozott ki, az üdvösségtörténetben gyökerezik, s az angyalnak a Szűzhöz intézett köszöntése mintegy az előjátéka.

„Üdvöz légy, Mária!” Ennek az imádságnak a rózsafüzérben való ismétlése olyan, mint Gábriel köszöntésének visszhangja: olyan visszhang, amely végigzeng az évszázadokon, és a hívő tekintetét Jézusra irányítja, akit az anya szemével és szívével szemlél. Jézusra, akit imádunk, szemlélünk és minden misztériumában befogadunk, hogy Szent Pállal együtt elmondhassuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,19).

Isten igéjének meghirdetése után, a Miatyánk és a Dicsőség közé illesztve az Üdvözlégy, melyet a rózsafüzérben újra és újra elmondunk, a szeretet cselekedete. Nem éppen a szeretetre jellemző-e, hogy fáradhatatlanul ismételgeti: „Szeretlek”? A szeretetnek ez a cselekedete a rózsafüzér szemein keresztül – amint ez e kegyhely Mária-képén is jól látható – Jézushoz vezet bennünket, és az eucharisztiához vezet, amely „az egész keresztény élet forrása és csúcspontja” (Lumen gentium, 11). Erről Szent Bartolo Longo is meg volt győződve, amikor ezt írta: „Az eucharisztia az élő rózsafüzér, és minden titok élő és hatékony módon jelen van az oltáriszentségben” (Il Rosario e la Nuova Pompei, 1914, 86). Igaza volt. Az eucharisztiában Krisztus életének misztériumai (titkai) mind jelen vannak, mintegy összesűrítve áldozatának emlékezetében és valóságos jelenlétében. A rózsafüzér, bár jellegzetesen máriás imádság, lényegét tekintve azonban krisztologikus és eucharisztikus (vö. Rosarium Virginis Mariae apostoli levél, 1).

Ahogyan az Imaórák liturgiája időbeli ritmust ad az egyház istendicséretének, úgy ad a rózsafüzér ritmust életünknek, újra és újra visszavezetve bennünket Jézushoz és az eucharisztiához.

Hívők nemzedékeit alakította és őrizte meg ez az egyszerű és népszerű ima, mely ugyanakkor misztikus magasságokba képes emelni, és a lényegre figyelő keresztény teológia kincsesládája. Mi lehetne ugyanis lényegesebb Krisztus misztériumainál, az ő szent nevénél, melyet a Szűzanya gyengédségével ejtünk ki? Ebben a névben – és semmi másban – van üdvösségünk (vö. ApCsel 4,12). Amikor minden üdvözlégyben megismételjük ezt a nevet, valamiképpen a názáreti otthonban érezzük magunkat, mintha újra hallanánk Mária és József hangját azon hosszú évek során, amikor Jézus velük élt. Osztozunk az utolsó vacsora termének tapasztalatában is, ahol az apostolok Máriával együtt várták a Szentlélek kiáradását. Erre mutatott rá az olvasmány. Hogyan is ne gondolnánk, hogy a mennybemenetel és a pünkösd közötti időben Mária és az apostolok szinte versengtek egymással Jézus életének eseményeinek felidézésében? Egyetlen részlet sem merülhetett feledésbe! Mindent emlékezetükbe kellett idézni, magukba kellett fogadniuk és követniük kellett. Így születik meg az Egyház szemlélődő útja, melynek összefoglalását – az egyházi évhez hasonlóan – a rózsafüzér adja meg a szent misztériumokról való mindennapi elmélkedésben.

Joggal tekintették a rózsafüzért az evangélium foglalatának,

melyet Szent II. János Pál pápa a világosság misztériumaival kívánt kiegészíteni. Ez a dimenzió is rendkívül élő volt Szent Bartolo Longónál, aki mély elmélkedéseket tartott a zarándokoknak, hogy megóvja a rózsafüzért a mechanikus imádkozás kísértésétől, és biztosítsa számára azt a biblikus, krisztologikus és szemlélődő jelleget, amelynek jellemeznie kell.

Testvéreim, ha a rózsafüzért ilyen módon „imádkozzuk”, sőt mondhatni „ünnepeljük”, akkor természetes következményként a szeretet forrásává is válik.

Szeretet Isten iránt, szeretet a felebarát iránt: ugyanannak az éremnek a két oldala, amint arra a Szent János első leveléből vett szentlecke is emlékeztetett bennünket, amely ezzel a buzdítással fejeződött be: „Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1Jn 3,18). Ezért volt Szent Bartolo Longo a rózsafüzér apostola s egyúttal a szeretet apostola. Ebben a máriás városban ő árvákat és fogvatartottak gyermekeit fogadta be, s ezzel a szeretet újjáteremtő erejét mutatta meg. Itt ma is befogadják a legkisebbeket, a leggyengébbeket, és gondoskodnak róluk a kegyhely által működtetett intézményekben. A rózsafüzér a világ szükségletei felé irányítja tekintetünket, amint azt a Rosarium Virginis Mariae apostoli levél is hangsúlyozta, különösen, amikor két olyan szándékot ajánlott, amelyek ma is sürgetően aktuálisak: a családot, mely megszenvedi a házastársi kötelék gyengülését, valamint a békét, melyet veszélybe sodornak a nemzetközi feszültségek és az a fajta gazdaság, amely az emberi élet tisztelete helyett a fegyverkereskedelmet részesíti előnyben.

Amikor Szent II. János Pál pápa meghirdette a rózsafüzér évét – jövőre lesz ennek huszonötödik évfordulója –, különösképpen a Pompeji Szűzanya tekintete alá kívánta helyezni. Azóta az idők nem lettek jobbak. A világ számos térségében ma is dúló háborúk megújult elköteleződést kívánnak nemcsak gazdasági és politikai, hanem lelki és vallási téren is.

A béke a szívünkben születik.

Ugyancsak Szent II. János Pál volt az, aki 1986 októberében egybegyűjtötte Assisiben a főbb vallások vezetőit, és mindenkit arra kért, hogy imádkozzon a békéért. Számos alkalommal, a közelmúltban is, Ferenc pápa és én magam is arra kértük a hívőket világszerte, hogy imádkozzanak ezért a szándékért. Nem nyugodhatunk bele a halál képeibe, melyeket a híradások nap mint nap elénk tárnak! E kegyhelyről, melynek homlokzatát Szent Bartolo Longo a béke emlékművének álmodta meg, ma hittel fordulunk könyörgésünkkel az Úrhoz. Jézus azt mondta nekünk, hogy a hittel végzett ima mindent elérhet (vö. Mt 21,22). Szent Bartolo Longo pedig, Mária hitére gondolva, „a kegyelem által mindenhatónak” nevezi őt. Az ő közbenjárására a béke Istenétől túlcsorduló irgalom áradjon, mely megérinti a szíveket, lecsillapítja a haragot és a testvérgyűlöletet, valamint megvilágosítja azokat, akiknek különleges kormányzati felelőssége van.

Testvéreim, semmiféle földi hatalom nem menti meg a világot, csakis a szeretet isteni ereje, a szeretetnek ez az isteni ereje, melyet Jézus, az Úr nyilatkoztatott ki és adott nekünk. Higgyünk őbenne, reméljünk őbenne, kövessük őt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír