XIV. Leó pápa homíliája: Tegyetek tanúságot az átalakító és életadó evangéliumról!

Először a hittanos gyermekekkel, fiatalokkal és családjaikkal találkozott az oratórium udvarán, utána az idősekkel, betegekkel, szegényekkel, fogyatékkal élőkkel és az őket segítő önkéntesekkel a plébániaépület nagytermében. Ezt követően a pápa misét mutatott be a plébániatemplomban, majd a dehoniánus atyák közösségével találkozott, akikre a plébánia lelkipásztori szolgálatát végzik.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Örülök, hogy köztetek lehetek, és plébániai közösségetekkel együtt hallgathatom Isten igéjét. A mai vasárnap liturgiája Ábrahám útjára (vö. Ter 12,1–4) és Jézus színeváltozására (vö. Mt 17,1–9) irányítja figyelmünket.

Ábrahámmal együtt mindnyájan felismerhetjük, hogy úton lévő emberek vagyunk. Az élet olyan út, amely bizalmat kíván, ráhagyatkozást Isten szavára, aki megszólít bennünket, és olykor arra kér, hogy hagyjunk hátra mindent.

Ilyenkor kísértést érezhetünk arra, hogy elmeneküljünk a szédületet okozó és felforgató bizonytalanság elől, holott éppen benne váratlan nagyságú ígéretet fedezhetünk fel. Nap mint nap megtörténik – mert a világ így gondolkodik –, hogy mindent méricskélünk, igyekszünk mindent ellenőrzésünk alatt tartani. Ám így elszalasztjuk annak lehetőségét, hogy felfedezzük az igazi kincset, a drágagyöngyöt – amint az evangélium tanítja –, amelyet Isten meglepetésünkre szántóföldünkbe rejtett (vö. Mt 13,44).

Ábrahám útja veszteséggel kezdődik: elveszti földjét és otthonát, melyek múltjának emlékeit őrzik. Ez az út azonban egy új földön és megszámlálhatatlan utódban célba ér, s ezen az úton minden áldássá válik. Mi is, ha a hit hívására útra kelünk, ha készek vagyunk kockáztatni, és új döntéseket hozni az élet és a szeretet terén, többé nem fogunk félni attól, hogy elveszítünk valamit, mert megtapasztaljuk, hogy olyan gazdagságban növekszünk, amelyet senki sem rabolhat el tőlünk.

Jézus tanítványai számára is eljött az idő, amikor szembe kellett nézniük az úttal, amely Jeruzsálembe vezette őket (vö. Lk 9,51). Ott, a szent városban a Mester beteljesítette küldetését, amikor életét adta a kereszten, amikor mindenki számára és mindörökre áldássá lett. Tudjuk, milyen ellenállást tanúsított Péter és a többi apostol, amikor követniük kellett őt. De meg kellett érteniük, hogy csak akkor válhatunk áldássá, ha legyőzzük az önvédelem ösztönét, és befogadjuk azt, amit Jézus az eucharisztia gesztusával ránk bíz: azt az akaratot, hogy testünket eledelül adjuk, hogy úgy éljünk és haljunk, hogy másoknak életet adjunk. Íme, a vasárnap, kedves testvéreim: megállás az úton, mely Jézus köré gyűjt bennünket.

Ő bátorít bennünket, hogy ne torpanjunk meg, és ne térjünk el az iránytól. Nincs nagyobb ígéret, nincs drágább kincs annál, mint azért élni, hogy életet adjunk!

A színeváltozás napja előtt nem sokkal Jézus feltárta tanítványai előtt, mi lesz útjuk végpontja: az ő kínszenvedése, halála és feltámadása. Emlékeztek Péter ellenkezésére és Jézus válaszára, aki így szólt hozzá: „Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak” (Mt 16,23).

És íme, hat nappal később Jézus arra kéri Pétert, Jakabot és Jánost, hogy kísérjék fel őt a hegyre. Még fülükben csengenek azok a nehezen elfogadható szavak; még ott lebeg szemük előtt a halálra ítélt Messiás számukra elfogadhatatlan képe.

A tanítványoknak ezt a belső sötétségét töri át Jézus, amikor a hegy tetején színében elváltozva, elképzelhetetlen, vakító fényben jelenik meg szemük előtt. És ebben a dicsőséges látomásban megjelenik mellette Mózes és Illés, akik arról tanúskodnak, hogy Jézusban a teljes Írás beteljesedik (vö. Mt 17,2–3).

Péter ismét csak szócsövévé válik régi világunknak, mely kétségbeesetten igyekszik megállítani a dolgokat és uralni azokat. Kicsit úgy, mint amikor nem szeretnénk, hogy véget érjen az álmunk, amelybe menekültünk. Itt azonban nem álomról van szó, hanem egy új világról, amelybe be kell lépnünk: utunk fényben ragyogó céljáról, mely Jézus emberi és isteni vonásait hordozza. A sátorveréssel Péter meg akarja állítani ezt az utat, melynek azonban tovább kell haladnia egészen Jeruzsálemig (vö. Mt 17,4).

A felhőből hallatszó hang az Atyáé, és szinte könyörgésként hangzik: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” (Mt 17,5). Ez a hang ma nekünk szól: „Hallgassátok Jézust!” Én pedig, szeretett testvéreim, köztetek állva ennek a felhívásnak szeretnék visszhangja lenni, s ezt mondom nektek: kérlek benneteket, testvéreim, hallgassuk őt! Ő ma is velünk jár, hogy megtanítson bennünket – ebben a városban – a feltétel nélküli szeretet logikájára, minden olyan önvédelem elhagyására, mely támadássá válhat.

Hallgassuk őt, lépjünk be az ő fényébe, hogy a világ világosságává váljunk a városnak azon a részén, ahol élünk!

Az egész egyházközség és csoportjai ezért létezik: hogy szolgálja a világosságot, szolgálja az örömet.

A hegyen történt színeváltozás után Jézus útja nem áll meg (vö. Mt 17,9). És az Egyház is, egyházközségetek is küldetést kap ebből az evangéliumból. E terület számos és összetett problémával küzd, melyek rányomják bélyegüket mindennapjaitokra. Ebben a helyzetben benneteket a hívő tekintet pedagógiájának kell vezetnie, mely mindent reménnyé alakít, szenvedélyes cselekvésre, megosztásra, kreativitásra indít, hogy gyógyítsa e városrész megannyi sebét.

Nagy örömmel hallottam, hogy ez a plébániai közösség élő és élettel teli közösség, és hogy a környék súlyos problémái ellenére bátran tanúságot tesz az evangéliumról. A „Közösséget építünk” programadó jelmondat alatt ez a plébánia olyan útra lépett, amelynek az a célja, hogy erősítse az összetartozás érzését és mindenkit – valóban mindenkit! – tárt karokkal fogadjon. Örülök neki, és bátorítlak benneteket: haladjatok tovább ezen az úton, a környék felé való megnyílásban és sebei gyógyításában. És remélem, mások is csatlakoznak majd hozzátok, hogy itt, a Quarticciolón annak kovásza legyetek, ami jó és igazságos.

Fiatalok, a ti elkötelezettségetek is megérdemli a bátorítást. Az itt évek óta felkínált „Magis” program arra a „többre” utal, amelyről Loyolai Szent Ignác beszél a Lelkigyakorlatokban. Ez arra ösztönzi a tizenéveseket, hogy hagyjanak fel a középszerűséggel, és válasszanak bátor, hiteles és jó életet, mely Jézus Krisztusban találja meg a maga voltaképpeni „több”-jét.

Kedves testvéreim, ti a remény jelei vagytok. A színeváltozás fénye már jelen van ebben a közösségben, mert itt az Úr működik, és sokan hisztek az ő mindent átalakító, szelíd erejében. Amikor észrevesszük, hogy körülöttünk sok minden nincs rendben, olykor felmerül bennünk a kérdés: van-e értelme annak, amit teszünk? Belopakodik lelkünkbe a csüggedés kísértése, elveszítjük motivációnkat és lendületünket. Pedig éppen a rossz misztériumával szembesülve kell tanúságot tennünk keresztény identitásunkról, arról, hogy olyan emberek vagyunk, akik érzékelhetővé akarják tenni Isten országát ott és akkor, ahol és amikor élnek. Ez az én jókívánságom mindnyájatoknak, e plébániai közösség számára és mindazon testvérek számára, akik még nem ismerték fel Jézusban az igazi világosságot és az igazi örömet.

Mindazzal szemben, ami eltorzítja az embert és életét, mi továbbra is hirdessük az evangéliumot, tegyünk tanúságot az átalakító és életadó evangéliumról!

A Boldogságos Szűz Mária, az Egyház anyja, szüntelenül kísérjen bennünket, és járjon közben értünk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír