XIV. Leó pápa homíliája Yaoundéban: Jézus minden viharban veled van, és megismétli: „Ne félj!”

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim, béke veletek! Krisztus békéje, akinek jelenléte megvilágítja utunkat és lecsendesíti az élet viharait.

Ezt a szentmisét kameruni látogatásom végén mutatjuk be, és nagyon hálás vagyok nektek azért, ahogyan fogadtatok, valamint azokért az örömben és hitben megélt pillanatokért, amelyekben együtt volt részünk.

Amint az evangéliumban hallottuk, a hit nem kímél meg bennünket a zűrzavaroktól és megpróbáltatásoktól, és bizonyos helyzetekben úgy tűnhet, hogy a félelem legyőz bennünket. Mi azonban tudjuk, hogy Jézus nem hagy el bennünket ezekben a helyzetekben sem, miként a Galileai-tavon a tanítványokat sem hagyta el.

Három evangélista is számol erről az eseményről, amelyet hallottunk, mindegyik a maga módján, eltérő üzenettel, az olvasóikhoz igazodva.

Szent Márk (vö. Mk 6,45–52) úgy mutatja be az Urat, mint aki eléri tanítványait, miközben azok a szembeszél miatt nehezen tudnak evezni, a szél azonban lecsendesedik, amint ő beszáll a bárkába. Szent Máté (vö. Mt 14,22–33) hozzátesz egy részletet: Péter a hullámokon járva a Mesterhez akar menni, de miután kiszáll a bárkából, úrrá lesz rajta a félelem, és süllyedni kezd. Krisztus megragadja a kezét, megmenti, és szemrehányást tesz neki hitetlensége miatt.

Szent János változatában, amelyet ma hallottunk (vö. Jn 6,16–21), az Üdvözítő a vizeken járva közeledik a tanítványokhoz, és így szól: „Én vagyok, ne féljetek!” (Jn 6,20), az evangélista pedig hangsúlyozza, hogy „már rájuk sötétedett” (Jn 6,17). A zsidó hagyományban a „vizek” mélységükkel és titokzatosságukkal gyakran az alvilágra, a káoszra, a veszélyre, a halálra utalnak. A sötétséggel együtt a rossz erőit idézik, melyeken az ember egyedül nem képes úrrá lenni. Ugyanakkor a kivonulás csodáira való emlékezésben a vizeket úgy is érzékelik, mint egy átkelőhelyet, egy gázlót, amelyen keresztül Isten hatalommal megszabadítja népét a szolgaságból.

Az Egyház – századokon át tartó hajózása során – sokszor tapasztalt viharokat és „ellenszelet”, és mi is azonosulhatunk a Tiberiás taván való átkelés során a tanítványokat eltöltő félelemmel és kétellyel. Ezt érezzük olyan időszakokban, amikor úgy tűnik, hogy elsüllyedünk, ellenséges erők súlya alatt, amikor minden sötétnek látszik, és egyedül, törékenynek érezzük magunkat. De nem így van.

Jézus velünk van, mindig, erősebb minden rossz hatalomnál; minden viharban elér bennünket, és ezt ismétli: „Itt vagyok veled: ne félj!”

Ezért minden elesésből felállunk, és nem hagyjuk, hogy bármiféle vihar megállítson bennünket, hanem bátran és bizalommal haladunk előre, mindig. És neki köszönhetően – amint Ferenc pápa mondta – sok „férfi és nő […] tiszteli népünket, tiszteli Egyházunkat […]: erőt kapnak ahhoz, hogy továbbvigyék életüket, családjukat, munkájukat, hitüket” (Katekézis, 2014. május 14., 2).

Jézus közel jön hozzánk: nem csillapítja le azonnal a viharokat, hanem a veszélyek közepette ér el bennünket,

és minket is arra hív, hogy örömben és fájdalomban egyaránt együtt maradjunk, szolidárisan, mint a tanítványok ugyanabban a bárkában; ne távolról szemléljük a szenvedőt, hanem közeledjünk hozzá, kapaszkodjunk egymásba.

Senkit sem szabad egyedül hagynunk az élet viszontagságaiban,

és minden közösség feladata, hogy e célból létrehozzon és működtessen olyan struktúrákat a szolidaritás és a kölcsönös segítség érdekében, amelyekben a válságok idején – legyenek azok társadalmi, politikai, egészségügyi vagy gazdasági jellegűek – mindenki adhat és kaphat segítséget, képességei és szükségletei szerint. Jézus szavai – „én vagyok” – arra emlékeztetnek bennünket, hogy abban a társadalomban, amely az emberi személy méltóságának tiszteletére épül, mindenkinek a hozzájárulása fontos és egyedi értékkel bír, függetlenül attól, hogy a világ szemében ki milyen státusban vagy pozícióban van.

A „ne féljetek” buzdítás tehát tágabb dimenziót nyer, társadalmi és politikai szinten is: bátorítás arra, hogy a problémákkal és kihívásokkal – különösen a szegénységgel és az igazságossággal kapcsolatosakkal – együtt, közösségi érzékkel és polgári felelősséggel nézzünk szembe. A hit nem választja szét a spirituális és a társadalmi dimenziót, hanem erőt ad a kereszténynek ahhoz, hogy alakítsa a világra, és válaszoljon mások szükségleteire, különösen a leggyengébbekére. Egy közösség boldogulásához nem elegendők egyesek elszigetelt erőfeszítései:

közös döntésre van szükség, olyanra, amely az evangélium lelki és erkölcsi dimenzióját beépíti az intézmények és struktúrák szívébe, hogy azok a közjó eszközei legyenek, ne pedig a konfliktus, az érdek vagy a terméketlen küzdelmek színterei.

Erről beszél az olvasmány (vö. ApCsel 6,1–7), amelyben azt látjuk, miként néz szembe az Egyház az első növekedési válságával. A tanítványok számának gyors növekedése (ApCsel 6,1) új kihívásokat hoz a közösség számára a szeretetszolgálat végzésében: az apostolok már nem tudnak egyedül gondoskodni a szeretetszolgálatról. Egyesekre nincsenek tekintettel az alamizsnaosztáskor, s ezért növekszik a zúgolódás. Az igazságtalanság érzése fenyegeti az egységet.

A szegények mindennapi szolgálata alapvető gyakorlat volt az ősegyházban, és arra irányult, hogy segítse a leginkább rászorulókat, különösen az árvákat és az özvegyeket. Ezt azonban össze kellett hangolni az igehirdetés és a tanítás szükségleteivel is, amelyek szintén sürgetőek voltak, s a megoldás nem volt egyszerű. Az apostolok ezért összegyűltek, elmondták egymásnak aggodalmaikat, Jézus tanításainak fényében eszmecserét folytattak, együtt imádkoztak, s így jutottak el olyan akadályok és félreértések legyőzéséhez, amelyek első látásra leküzdhetetlennek tűntek. Így valami újat hoztak létre: olyan férfiakat választottak, akik „jó hírben álló, Szentlélekkel eltelt bölcs férfiak” (ApCsel 6,3), és kézrátétellel olyan gyakorlati szolgálatra rendelték őket, amely egyben spirituális küldetés is volt. A Szentlélek hangjára hallgatva és a szenvedők kiáltására figyelve nemcsak elkerülték a közösségen belüli törést, hanem isteni sugallatra új és a növekedésükhöz megfelelő eszközökkel is ellátták a közösséget, s így a válság pillanatát mindenki számára a gazdagodás és a fejlődés alkalmává alakították.

Néha egy család és egy társadalom élete ezt is megköveteli: a bátorságot a szokások és struktúrák megváltoztatására, hogy az emberi méltóság mindig a középpontban maradjon, és leküzdjük az egyenlőtlenségeket és a kirekesztést.

Hiszen Isten, amikor emberré lett, az utolsókkal azonosította magát, s ez a szegényekről való elsődleges gondoskodást keresztény identitásunk alapdöntésévé teszi (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 198; Dilexi te apostoli buzdítás, 16–17).

Testvéreim, ma búcsút veszünk egymástól. Mindannyian visszatérünk megszokott tevékenységeinkhez, és az Egyház bárkája tovább halad célja felé, Isten kegyelméből és mindannyiunk elköteleződésével. Őrizzük meg szívünkben az együtt megélt szép pillanatok emlékét!

A nehézségek közepette is adjunk teret Jézusnak, hagyjuk, hogy jelenléte napról napra megvilágítson és újjáteremtsen bennünket!

A kameruni egyház élő, fiatal, ajándékokban és lelkesedésben gazdag, sokszínűségében eleven és összhangjában csodálatos! Szűz Mária, a mi édesanyánk segítségével egyre inkább bontakoztassátok ki a kameruni egyház örvendező jelenlétét, és az életben sosem hiányzó ellenszeleket is tegyétek a növekedés alkalmaivá az Istennek és testvéreiteknek nyújtott örömteli szolgálatban, a megosztásban, a meghallgatásban, az imádságban és a közös növekedés vágyában!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír