Leó pápa karácsonyi beszéde a római kúria vezetőihez: Krisztus evangelizáló küldetését folytassuk!

A Szentatya beszédének középpontjában az egyházi élet két alapvető valósága: a küldetés és a közösség állt. Arra biztatta a jelen levőket, hogy az evangelizálás küldetése határozza meg nemcsak személyes életüket, hanem a kúria struktúráit, működésmódjait is, és hogy éljék meg a közösséget egymással.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.

Bíboros urak, tisztelt püspök- és paptestvéreim, kedves testvérek!

Közeledik a karácsony fénye, és arra hív, hogy újra felfedezzük azt az újdonságot, amely a betlehemi egyszerű barlangtól indulva az emberi történelmen végighúzódik. Vonz minket ez az egész teremtésre kiható újdonság, s ezért örömmel és reménnyel haladunk előre, mert megszületett Üdvözítőnk (vö. Lk 2,11): Isten testté lett, testvérünkké vált, és velünk lévő Istenként örökre velünk marad.

Ezzel az örömmel a szívünkben és mély hálával tekinthetünk az egymást követő eseményekre, az Egyház életében is. Így tehát, már szinte a karácsonyi ünnepek küszöbén, miközben szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, és köszönetet mondok a bíborosi testület dékánjának [Giovanni Battista Re bíborosnak] – akinek a szavai, kilencvenegy évesen is, mindig tele vannak lelkesedéssel; ma a zsoltár azt mondja, hogy éveink száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig, ezért veletek is együtt ünneplünk –, mindenekelőtt szeretnék megemlékezni szeretett elődömről, Ferenc pápáról, aki ebben az évben fejezte be földi életét. Prófétai hangja, pásztori stílusa és gazdag tanítóhivatala meghatározta az Egyház útját ezekben az években. Különösen arra buzdított bennünket, hogy újra Isten irgalmasságát állítsuk a középpontba,

adjunk új lendületet az evangelizációnak, legyünk vidám és örömteli Egyház, amely mindenkit befogad, és különös figyelemmel fordul a legszegényebbek felé.

Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítása nyomán szeretném kiemelni az Egyház életének két alapvető vonását, ez pedig a küldetés és a közösség.

Az Egyház természeténél fogva kifelé irányul, a világ felé fordul, misszionárius. Krisztustól a Lélek ajándékát kapta, hogy mindenkihez elvigye Isten szeretetének örömhírét. Az emberiség iránti isteni szeretet élő jeleként az Egyház azért létezik, hogy megszólítson, meghívjon és egybegyűjtsön arra az ünnepi lakomára, amelyet az Úr nekünk rendez, hogy mindenki úgy ismerhessen magára, mint szeretett gyermek, a felebarát testvére, a Krisztus képére teremtett új ember s így az igazság, az igazságosság és a béke tanúja.

Az Evangelii gaudium arra bátorít bennünket, hogy haladjunk előre az Egyház missziós átalakításában, hogy olyan egyházzá váljunk, amely kifogyhatatlan erejét a feltámadt Krisztus küldetéséből meríti. „Napjainkban ebben a Jézus által parancsolt »menjetek«-ben jelen vannak az Egyház evangelizáló küldetésének mindig új helyszínei és kihívásai, és mi valamennyien meghívást kaptunk erre az új missziós »kilépésre«” (EG 20). Ez az állandó missziós állapot abból fakad, hogy maga Isten indult el elsőként felénk, Krisztusban a keresésünkre indult. A küldetés a Szentháromság ölén veszi kezdetét: Isten ugyanis felszentelte és elküldte Fiát a világba, hogy „mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Az első nagy „exodus” tehát Istené, aki kilép önmagából, hogy elénk jöjjön. A karácsony misztériuma éppen ezt hirdeti számunkra: a Fiú küldetése az ő világba jövetele (vö. Szent Ágoston: A Szentháromság, IV, 20,28).

Így Jézus földi küldetése – mely a Szentlélek által az Egyház küldetésében folytatódik – megkülönböztetésünk kritériumává válik: életünk, hitbeli fejlődésünk, egyházi gyakorlataink, valamint a római kúriában végzett szolgálatunk számára is. A struktúrák ugyanis nem nehezíthetik, nem lassíthatják az evangélium útját, nem gátolhatják az evangelizáció dinamizmusát; ellenkezőleg, „arra kell törekednünk, hogy ezek a struktúrák mindinkább missziós jellegűvé váljanak” (Evangelii gaudium, 27).

Ezért a keresztségből fakadó közös felelősség szellemében

mindannyian meghívást kaptunk arra, hogy részt vegyünk Krisztus küldetésében.

A kúria munkáját is ennek a szellemnek kell áthatnia, és ennek megfelelően kell gyakorolnia a lelkipásztori gondoskodást a részegyházak és pásztoraik szolgálatában. Egy mindinkább misszionárius római kúriára van szükségünk, ahol az intézményeket, hivatalokat és feladatköröket a mai egyházi, lelkipásztori és társadalmi kihívások fényében, és nem csupán a szokásos ügyvitel biztosítása érdekében alakítják ki.

Ugyanakkor az Egyház életében a küldetés szoros kapcsolatban áll a közösséggel. A karácsony misztériuma ugyanis, miközben Isten közénk született Fiának küldetését ünnepli, annak célját is szemléli: Isten Krisztus által kiengesztelte önmagával a világot (vö. 2Kor 5,19), és Krisztusban gyermekeivé tett bennünket. A karácsony emlékeztet bennünket arra, hogy Jézus azért jött, hogy feltárja előttünk Isten igazi, atyai arcát, hogy mindannyian gyermekeivé válhassunk, és így egymás testvérei lehessünk.

Az Atya szeretete, amelynek Jézus konkrét alakot ad és amelyet megszabadító tetteiben és örömhírhirdetésében feltár, képessé tesz bennünket arra, hogy a Szentlélekben egy új emberiség jelei lehessünk, mely nem az önzés és az individualizmus logikájára épül, hanem a kölcsönös szeretetre és az egymás iránti szolidaritásra.

Ez befelé és kifelé egyaránt rendkívül sürgető feladat. Befelé, mert az egyházon belüli, az Egyház tagjai közötti közösség mindig kihívás marad, amely megtérésre hív bennünket. Időnként a látszólagos szélcsend mögött a megosztottság kísértetei kavarognak. Ezek pedig megkísértenek bennünket, hogy két ellentétes véglet között ingadozzunk: vagy mindent uniformizálunk a különbözőségek figyelembevétele nélkül, vagy épp ellenkezőleg, kiélezzük a különbözőségeket és az eltérő nézőpontokat a közösség keresése helyett. Így az emberi kapcsolatokban, a hivatalokon belüli és a szerepkörök közötti dinamikákban, valamint a hitet, a liturgiát, az erkölcsöt vagy más kérdéseket érintő témák tárgyalásakor fennáll a veszélye annak, hogy a merevség vagy az ideológia áldozataivá válunk, s így egymással szembe kerülünk.

Mi azonban Krisztus Egyháza vagyunk, az ő tagjai, az ő teste. Őbenne testvérek vagyunk. Krisztusban, jóllehet sokan és különbözőek vagyunk, egyek vagyunk: „In Illo uno unum.”

Arra kaptunk meghívást – itt, a kúriában is, és különösen itt –, hogy Krisztus közösségének építői legyünk, amely egy szinodális egyházban kíván testet ölteni, ahol mindenki együttműködik ugyanabban a küldetésben, ki-ki a kapott karizmája és szerepe szerint. Ez azonban nem annyira szavakkal és dokumentumokkal épül, hanem konkrét tettekkel és magatartásformákkal, amelyeknek mindennapi életünkben, a munka világában is meg kell mutatkozniuk. Szívesen idézem fel, amit Szent Ágoston a Probához írt levelében ír: „Az emberi dolgokban semmi sem kedves az ember számára barát nélkül.” Ő azonban – némi keserűséggel – azt kérdezte: „De hány olyan hűséges ember akad, akire ebben az életben biztonsággal rá lehetne bízni lelkünket és életvitelünket?” (Levél Probához, 130, 2.4).

Ez a keserűség időnként közöttünk is megjelenik, amikor – talán a kúria szolgálatában eltöltött hosszú évek után – csalódottan tapasztaljuk, hogy a hatalomgyakorláshoz, a kényszeres előtérbe kerülési vágyhoz, a saját érdekek hajszolásához kötődő egyes dinamikák nehezen változnak. És felmerül a kérdés: lehetséges-e barátoknak lenni a római kúriában? Lehetséges-e az őszinte baráti testvériség?

A mindennapi fáradozásban jó dolog, amikor megbízható barátokra lelünk; amikor lehullanak az álarcok és eltűnnek a fortélyok; amikor nem használják ki és nem tapossák el az embert; amikor segítjük egymást; amikor mindenkinek elismerik saját értékét és hozzáértését, elkerülve az elégtelenkedést és a neheztelést.

Vágynunk és törekednünk kell a személyes megtérésre, hogy kapcsolatainkban átragyogjon Krisztus szeretete, amely testvérekké tesz bennünket.

Ez kifelé is jellé válik a széthúzástól, erőszaktól és konfliktusoktól szenvedő mai világban, amelyben az agresszivitás és a harag növekedésének tanúi vagyunk, amelyeket nem ritkán a digitális tér éppúgy, mint a politika eszközként használ fel. Az Úr születése magával hozza a béke ajándékát, és arra hív, hogy a béke prófétai jelévé váljunk a mai túlságosan is szétesett emberi és kulturális helyzetben. A kúriának és általában az egyháznak a munkáját ezen a tágabb horizonton is el kell gondolnunk: nem saját kertjüket gondozó kis kertészek vagyunk, hanem tanítványok és Isten országának tanúi, akik arra kaptak meghívást, hogy Krisztusban az egyetemes testvériség kovászává váljanak, a különféle népek és vallások közötti, az eltérő nyelvet beszélő és eltérő kultúrát képviselő emberek közötti testvériség kovászává. Mindez akkor válik valóra, ha mi magunk vagyunk az elsők, akik testvérként élünk, és felragyogtatjuk a közösség fényét a világban.

Kedves barátaim,

a küldetés és a közösség akkor válik lehetővé, ha Krisztust helyezzük újra a középpontba. Az idei jubileum arra emlékeztetett bennünket, hogy egyedül ő a soha meg nem csaló remény.

A szentévre eső fontos évfordulók pedig két további eseményre emlékeztettek bennünket: egyik a nikaiai zsinat, amely hitünk gyökereihez vezet vissza bennünket, a másik a II. vatikáni zsinat, amely Krisztusra szegezve tekintetét megszilárdította az Egyházat, és a világ felé indította el, figyelve a mai emberek örömeire és reményeire, szomorúságaira és aggodalmaira (vö. Gaudium et spes, 1).

Végezetül hadd emlékeztessek arra, hogy ötven évvel ezelőtt, a szeplőtelen fogantatás ünnepén tette közzé Szent VI. Pál az Evangelii nuntiandi apostoli buzdítást, amelyet a püspöki szinódus harmadik rendes közgyűlését követően írt. Ez – többek között – két olyan valóságot hangsúlyoz, amelyeket most is felidézhetünk: egyrészt azt, hogy „az evangelizáció az egész Egyház közös küldetése, amelyhez mindenki a saját munkájával járul hozzá a többiek javára” (15. pont); másrészt azt a meggyőződést, hogy „az evangelizáció első eszköze a hívők hiteles keresztény élete, melyet Istenre hagyatkozva, elszakíthatatlan közösségben, határtalan buzgósággal a felebarátnak ajándékozva élnek” (41. pont).

Emlékezzünk erre a kúrián végzett szolgálatunkban is:

mindenkinek a munkája fontos az egész számára, és a közösségben megélt keresztény élet tanúságtétele az első és legnagyobb szolgálat, amelyet nyújthatunk.

Eminenciás és excellenciás urak, kedves testvéreim, az Úr leszáll az égből, és lehajol hozzánk. Ahogyan Bonhoeffer írta a karácsony misztériumáról elmélkedve: „Isten nem szégyelli az ember kicsinységét, hanem belép abba. […] Isten azt szereti, ami elveszett, amit figyelemre sem méltatnak, ami jelentéktelen, ami kirekesztett, gyenge és megtört” (Dietrich Bonhoeffer: Riconoscere Dio al centro della vita, Queriniana, Brescia, 2004, 12).

Adja meg nekünk az Úr önnön lehajló irgalmát, együttérzést és szeretetét, hogy nap mint nap az ő tanítványai és tanúi lehessünk!

Áldott karácsonyt kívánok szívből mindnyájatoknak! Hozza el nekünk az Úr az ő világosságát, és adjon békét a világnak!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír