XIV. Leó pápa karácsonyi homíliája: Isten békéje egy meghallgatott sírásból születik

Az alábbiakban közreadjuk XIV. Leó pápa karácsonyi homíliáját.

Kedves testvéreim!

„Ujjongva énekeljetek mindnyájan” (Iz 52,9) – kiáltja a békehírnök azoknak, akik egy teljesen újjáépítendő város romjai között élnek. A békehírnök lábai bár porosak, és sebek borítják, mégis szépek – írja a próféta (vö. Iz 52,7) –, mert hosszú és rossz állapotú utakon át örömhírt hoztak arról, hogy most minden újjászületik. Új nap virradt ránk! Mi is részesei vagyunk ennek a fordulatnak, amelyben még senki sem hisz igazán: a béke létezik, és már közöttünk van.

„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogyan a világ adja” (Jn 14,27). Így szólt Jézus tanítványaihoz, akiknek nem sokkal korábban megmosta a lábát: a béke hírnökeihez, akiknek attól kezdve fáradhatatlanul kellett járniuk a világot, hogy mindenkinek feltárják azt a kapott „hatalmat, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12).

Ma tehát nemcsak meglep bennünket a béke, amely már itt van, hanem azt is ünnepeljük, ahogyan ezt az ajándékot kaptuk. Ebben az „ahogyan”-ban ragyog fel ugyanis az az isteni különbség, amely örömujjongásra indít bennünket. Így az egész világon a karácsony kiváltképpen a zenék és énekek ünnepe.

A negyedik evangélium prológusa is himnusz, melynek főszereplője Isten Igéje. Az „Ige” olyan szó, amely cselekszik. Ez Isten Igéjének sajátossága: soha nem marad hatás nélkül. Ha jobban belegondolunk, a mi szavaink közül is sok hatást vált ki, olykor nem is kívánt módon. Igen, a szavak cselekszenek. Íme azonban

a meglepetés, amellyel a karácsony liturgiájában találkozunk: Isten Igéje megjelenik, de nem tud beszélni; csecsemőként jön hozzánk, aki csak sírni és gügyögni tud.

„Testté lett” (Jn 1,14), és bár növekedni fog, s egy napon megtanulja népe nyelvét, most csak az ő egyszerű, törékeny jelenléte „beszél”. A „test” az a radikális mezítelenség, amely Betlehemben és a Golgotán még a szótól is meg van fosztva; ahogyan nincs szava megannyi testvérünknek sem, akiket megfosztottak méltóságuktól, és némaságra ítéltek. Az emberi test gondoskodást igényel, befogadást és elismerést kér, gyöngédségre képes kezeket és figyelemre kész elmét keres, jó szavakra vágyik.

„A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,11).

Íme, az a paradox mód, ahogyan a béke már közöttünk van: Isten ajándéka bevon, befogadást keres, és odaadásra indít. Meglep bennünket, mert kiteszi magát az elutasításnak; lenyűgöz, mert kiragad a közönyből.

Valódi hatalom az, hogy Isten gyermekeivé válhatunk: olyan hatalom, amely mindaddig eltemetve marad, amíg távolságot tartunk a gyermekek sírásától és az idősek törékenységétől, az áldozatok tehetetlen hallgatásától és azok lemondó melankóliájától, akik elkövetik a rosszat, amit nem akarnak.

Amint a szeretett Ferenc pápa írta – hogy emlékeztessen bennünket az evangélium örömére –: „Olykor kísértést érzünk arra, hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr sebeitől. Ám Jézus azt akarja, hogy érintsük meg az emberi nyomorúságot, érintsük meg mások szenvedő testét. Le kell mondanunk azon személyes és közösségi menedékek kereséséről, amelyek lehetővé teszik, hogy távol maradjunk az emberi dráma gócpontjától. Így valóban elfogadjuk, hogy kapcsolatba lépjünk mások konkrét életével, és megismerjük a gyöngédség erejét” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 270).

Kedves testvéreim, mivel az Ige testté lett, most a test beszél: Istennek azt a vágyát kiáltja felénk, hogy találkozni akar velünk. Az Ige felállította közöttünk törékeny sátrát.

És hogyan is ne gondolnánk a Gázában felállított sátrakra, amelyek hetek óta ki vannak téve az esőnek, a szélnek és a hidegnek; és a sok más menekült és menedékkérő sátraira minden kontinensen; vagy azokra az ideiglenes menedékhelyekre, amelyekben hajléktalan emberek ezrei élnek városainkban?

Törékeny a védtelen népek teste, amelyeket a most is zajló vagy már lezárult háborúk tettek próbára, romokat és nyílt sebeket hagyva maguk után.

Törékeny azoknak a fiataloknak az elméje és élete, akiket harcolni kényszerítenek, és akik éppen a fronton érzik meg annak értelmetlenségét, amit követelnek tőlük, és ott ismerik fel azt a hazugságot, amellyel át vannak itatva az őket halálba küldő hangzatos beszédek.

Amikor a másik ember törékenysége behatol a szívünkbe, amikor a másik ember fájdalma darabokra töri gránitszilárd bizonyosságainkat, akkor már kezdődik a béke.

Isten békéje egy befogadott gügyögésből, egy meghallgatott sírásból születik: romok között születik, melyek új szolidaritásért kiáltanak; álmokból és látomásokból születik, melyek – próféciaként – megfordítják a történelem menetét.

Igen, mindez létezik, mert Jézus a Logosz, az az értelem, amelyből minden formát öltött. „Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3). Ez a misztérium megszólít bennünket a magunk készítette betlehemekből, megnyitja szemünket egy olyan világra, amelyben az Ige ma is megszólal, „sokszor és sokféleképpen” (vö. Zsid 1,1), és ma is megtérésre hív.

Bizony,

az evangélium nem rejti el a sötétség ellenállását a világossággal szemben. Isten Igéjének útját rögös, akadályokkal teli útként mutatja be. Mindmáig az igazi békehírnökök ezen az úton követik az Igét, amely végül eléri a szíveket: a nyugtalan szíveket, melyek gyakran éppen arra vágynak, aminek ellenállnak.

Így a karácsony új lendületet ad a misszionárius Egyháznak, és arra ösztönzi, hogy azokon az ösvényeken járjon, amelyeket Isten Igéje jelölt ki számára. Nem egy erőszakos szót szolgálunk – abból már mindenütt túl sok visszhangzik –, hanem egy olyan jelenlétet, amely előhívja a jót, ismeri annak hatékonyságát, és nem sajátítja ki azt.

Íme, a misszió útja: út a másik felé. Istenben minden szó megszólított szó: beszélgetésre hívó, sosem önmagába záruló szó. Ez az a megújulás, amelyet a II. Vatikáni Zsinat előmozdított, és amely csak akkor fog valóban kibontakozni, ha az egész emberiséggel együtt haladunk, és sosem szakadunk el tőle. A világias ennek épp az ellenkezője: önmagunkat tenni középpontba.

A megtestesülés mozgása a párbeszéd dinamizmusa. Akkor lesz béke, amikor monológjaink megszakadnak,

és a meghallgatás által megtermékenyítve térdre hullunk a másik ember mezítelen teste előtt. A Boldogságos Szűz Mária éppen ebben az értelemben az Egyház anyja, az evangelizáció csillaga, a béke királynője. Őbenne értjük meg, hogy hatalomfitogtatásból semmi sem születik, de minden a befogadott élet csendes erejéből születik újjá.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír