XIV. Leó pápa katekézise: Az Egyház a népek közötti kiengesztelődés jele

Olasz nyelvű beszédének témája: A Lumen gentium dogmatikus konstitúció – Az Egyház misztériuma, az Istennel való egyesülésnek és az egész emberi nem egységének szentsége. A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

A II. vatikáni zsinat, melynek dokumentumaival ezekben a katekézisekben foglalkozunk, amikor az Egyházat be kívánta mutatni, mindenekelőtt azt igyekezett megmagyarázni, hogy honnan ered.

Ezt pedig úgy tette, hogy az 1964. november 21-én elfogadott Lumen gentium dogmatikus konstitúcióban Szent Pál leveleiből merítve a „misztérium” fogalmát alkalmazta rá.

Amikor a zsinat ezt a fogalmat választotta, nem azt akarta mondani, hogy az Egyház valami homályos vagy érthetetlen valóság, ahogyan azt néha az emberek gondolják, amikor a „misztérium” szót hallják. Épp ellenkezőleg: amikor ugyanis Szent Pál – különösen az efezusiaknak írt levélben – ezt a szót használja, egy olyan valóságra utal, amely korábban rejtve volt, most azonban kinyilatkoztatást nyert.

Isten tervéről van szó, melynek az a célja, hogy egyesítse az összes teremtményt Jézus Krisztus kiengesztelő cselekedete által, mely kereszthalálában valósult meg. Ez mindenekelőtt a liturgikus ünneplésre egybegyűlt közösségben tapasztalható meg: ott a különbözőségek relativizálódnak,

az számít, hogy Krisztus szeretete által vonzva együtt legyünk, aki ledöntötte az emberek és társadalmi csoportok közötti válaszfalat (vö. Ef 2,14).

Szent Pál számára a misztérium annak kinyilvánulása, amit Isten az egész emberiség számára meg akart valósítani; ez helyi tapasztalatokban válik ismertté, melyek egyre szélesebb körben bontakoznak ki, mígnem az összes embert, sőt az egész világmindenséget is magukba foglalják.

Az emberiség oly mértékben szétesett állapotban van, hogy az emberek ezt nem képesek helyrehozni, jóllehet ott él szívükben az egység utáni vágy. Ilyen körülmények között megy végbe Jézus Krisztus cselekvése, aki a Szentlélek által legyőzi a megosztottság erőit és magát a Megosztót is. Azt, hogy ünnepelni egybegyűlünk – mivel hittünk az evangélium hirdetésének – Krisztus keresztjének vonzásaként éljük meg, amely Isten szeretetének legfőbb megnyilvánulása. Az ünneplésre való egybegyűlés azt jelenti, hogy Isten hív össze bennünket: ezért használjuk az ekklészia kifejezést, vagyis olyan emberek gyülekezete vagyunk, akik tudatában vannak annak, hogy összehívták őket. Így bizonyos értelemben egybeesés áll fenn e misztérium és az Egyház között:

az Egyház a misztérium érzékelhetővé vált formája.

Ez az összehívás azonban, éppen mivel Isten valósítja meg, nem korlátozódhat egyetlen embercsoportra, hanem az a rendeltetése, hogy az összes ember tapasztalatává váljék.

Ezért a II. vatikáni zsinat a Lumen gentium konstitúció elején így fogalmaz: „az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (1. pont). A „szentség” szó használatával és annak magyarázatával azt kívánja elmondani, hogy az Egyház az emberiség történetében annak kifejeződése, amit Isten meg akar valósítani; ezért rátekintve bizonyos mértékben megragadható Isten terve, a misztérium: ebben az értelemben az Egyház jel. A „szentség” szóhoz kapcsolódik továbbá az „eszköz” megnevezés is, éppen annak kifejezésére, hogy az Egyház tevékeny jel.

Amikor ugyanis Isten a történelemben cselekszik, tevékenységébe bevonja az embereket, akik cselekvésének címzettjei. Az Egyház által éri el Isten azt a célt, hogy az embereket önmagához kapcsolja, és egymással is összekösse.

Az Istennel való egyesülés az emberi személyek egységében tükröződik. Ez az üdvösség tapasztalata. Nem véletlen, hogy a Lumen gentium konstitúció – a zarándokegyház eszkatologikus jellegéről szóló hetedik fejezet 48. pontjában – az Egyházat ismét szentségnek nevezi, mégpedig az „üdvösség” szentségének: „Krisztus – mondja a zsinat – amikor felmagasztalták a földről, mindeneket magához vonzott (vö. Jn 12,32); feltámadva a halálból (vö. Róm 6,9) elküldte tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szentségévé tette saját testét, az Egyházat; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva részesítse őket megdicsőült életében.”

Ez a szöveg segít megérteni azt a kapcsolatot, amely Jézus húsvétjának – vagyis kínszenvedése, halála és feltámadása misztériumának – egyesítő cselekvése és az Egyház identitása között áll fenn. Ugyanakkor hálára indít bennünket azért, hogy az Egyházhoz tartozhatunk, a feltámadt Krisztus testéhez és Isten egyetlen, a történelemben zarándokló népéhez, amely megszentelő jelenlétként él a még mindig szétesett emberiségben, a népek közötti egység és kiengesztelődés hatékony jeleként.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír