XIV. Leó pápa katekézise: Az imádság emberségünk alapvető dimenziója

Ennek keretében folytatta a II. vatikáni zsinat dokumentumairól szóló katekézissorozatát. Mai beszédének témája: A Sacrosanctum Concilium konstitúció. Az egyház imádsága (vö. Ef 6,18–19).

A pápa rámutatott arra, hogy az imádság nem pusztán vallásos gyakorlat, hanem emberségünk alapvető dimenziója és az egyház életének lélegzetvétele. Külön hangsúlyozta az eucharisztia és az imaórák liturgiájának jelentőségét, amelyek megszentelik mindennapjainkat, és egyre mélyebben kapcsolnak be bennünket Krisztus húsvéti misztériumába. Ezt követően több nyelven összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

A mai katekézissel folytatjuk megfontolásainkat a liturgiáról szóló Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúcióról. Ma a liturgikus imádság egyházi dimenziójával foglalkozunk.

Amint Pál apostol is utal rá, a Szentlélek tanít meg bennünket imádkozni. Pünkösd napjától kezdve a Lélek az egyházban lakik, és annak minden tevékenységét, különösen pedig imádságát inspirálja. A Jézus húsvétja után Jeruzsálemben megszületett első közösség élete a feltámadt Úr által ajándékozott Lélekben való élet. „Ettől kezdve – mondja a zsinat – az egyház sohasem mulasztotta el, hogy a húsvéti misztérium ünneplésére összejöjjön, hogy olvassa azt, »ami az egész Szentírásban róla szólt« (Lk 24,27), ünnepelje az eucharisztiát, melyben »halálának győzelme és diadala megjelenik«, s egyben hálát adjon »Istennek elmondhatatlan ajándékáért« (2Kor 9,15) Krisztus Jézusban, »dicsőségének dicséretére« (Ef 1,12) a Szentlélek ereje által” (SC 6).

Korunkban, a teljesítményelvű és fogyasztói szemlélet által uralt környezetben az imádság fölöslegesnek, sőt nevetségesnek tűnhet. Egy olyan világban, ahol a tudomány és a technika azzal az igénnyel lép fel, hogy minden kérdésre választ adjon, az imádság könnyen a valóság elől való menekülés egyik formájának tűnhet. Ráadásul sok keresztény családban már nem adják tovább az imádság hagyományát, és

félő, hogy sokan azt pusztán egy pszichológiai természetű és személyes jóllétet szolgáló technikának tekintik. Az imádságot azonban, mint emberségünk alapvető dimenzióját, érdemes újra felfedeznünk valódi mivoltában.

A Sacrosanctum Concilium konstitúció komolyan vette ezt az igényt. Ez mély örömmel töltötte el Szent VI. Pál pápát, aki a II. vatikáni zsinat által elsőként elfogadott dokumentum kihirdetésekor így fogalmazott: „Isten az első helyen; az imádság első kötelességünk; a liturgia az első forrása a nekünk ajándékozott isteni életnek, lelki életünk első iskolája” (Beszéd, Szent Péter-bazilika, 1963. december 4.) A konstitúcióban ugyanis az „imádság” kifejezés az egész liturgiát jelöli. Ez a szemlélet döntő jelentőségű, mert úgy irányította a liturgikus reformot, hogy annak meghatározó alapelvévé a hívők tevékeny részvételét tette. A liturgiát mindenekelőtt a találkozás helyeként mutatja be: Isten kezdeményezésének helyeként, aki Fiában, „a testté lett, Szentlélek által fölkent Igében” (SC 5) közel jön az emberiséghez, és akinek mi „őáltala, ővele és őbenne, a Szentlélekkel egységben” válaszolhatunk, vagyis annak az „imádságnak” köszönhetően, „amelyet az ő Testével egységben lévő Krisztus az Atyához emel” (SC 84).

Ezért kívánta olyan forrón Szent VI. Pál, hogy az imaórák liturgiája – vagyis az egyház mindennapi nyilvános imádsága, mely elválaszthatatlan az eucharisztiától – mélyen áthassa, megújítsa, vezesse és kifejezze az egész keresztény imádságot, és hatékonyan táplálja Isten népének lelki életét (vö. Laudis canticum apostoli konstitúció).

Ahhoz, hogy ez a kívánság valóra váljon, az imaórák liturgiájának egyre inkább a megkereszteltek és a közösségek mindennapi életének részévé kell válnia. Sokak számára, akik szeretnének megtanulni imádkozni – különösen a katekumenek számára –, ez a keresztény imádság útját és iskoláját kínálhatja.

Az eucharisztia és az imaórák liturgiája hétről hétre és napról napra az egyház életének lélegzetvétele, mely áramoltatja a Szentlelket Krisztus Testében.

Ebben az imádságban Krisztus „az egész emberiséget maga köré gyűjti, hogy vele együtt énekelje az istendicséret ezen énekét” (SC 83); így napról napra egyre inkább részesévé válunk a húsvéti misztériumnak, és egyre inkább hasonlóvá leszünk Krisztushoz.

Szent Ágoston ezt mondja: „Amikor imádsággal fordulunk az Atyához, ne válasszuk el tőle a Fiút, és amikor a Fiú Teste imádkozik, ne szakadjon el Főjétől; hanem ő legyen Testének egyetlen üdvözítője, a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia, aki imádkozik értünk, imádkozik bennünk, és akihez mi imádkozunk. Imádkozik értünk, mint papunk, imádkozik bennünk, mint Főnk, mi pedig imádkozunk hozzá mint Istenünkhöz. Ismerjük fel tehát benne a saját hangunkat, és az ő hangját bennünk” (Zsoltármagyarázatok LXXXV, PL 37, 1081).

Az imaórák liturgiája az eucharisztiához kapcsolódik, tovább sugározza annak világosságát, s ezáltal megszenteli mindennapi életünk idejét: reggel hittel és hálával kezdjük a napot; délben erőt kérünk a hűséghez a fáradozások közepette; este, a munka végeztével, az esti dicséret kíséri a naplementét; éjszaka pedig Isten békéjére hagyatkozva térünk nyugovóra.

Minden imaóra a remény cselekedete: földi zarándokutunkon az egész egyházzal együtt virrasztva várjuk az Úr dicsőséges visszatérését.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír