XIV. Leó pápa katekézise: Halálunk misztériumát egyedül Krisztus feltámadása világítja meg

A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

A halál misztériuma mindig mély kérdéseket ébresztett az emberben. A halál ugyanis a létező legtermészetesebb, de egyben a legtermészetellenesebb esemény. Természetes, mert a földön létező összes élőlény meghal. Természetellenes, mert az élet és az örökkévalóság utáni vágy – mely önmagunkra és szeretteinkre irányulóan eltölt bennünket – a halált büntetésnek, értelmetlenségnek mutatja.

Sok ókori nép szertartásokat és szokásokat alakított ki a halottkultuszhoz kapcsolódóan, hogy elkísérje azokat, akik a legfőbb misztérium felé indultak, és megemlékezzen róluk. Ma ezzel szemben más tendencia figyelhető meg.

A halál tabunak tűnik, olyan eseménynek, amelyet távol kell tartani; amiről csak suttogva lehet beszélni, nehogy zavarja érzékenységünket és nyugalmunkat.

Gyakran ezért még a temetők látogatását is kerülik, ahol az előttünk járók a feltámadásra várva nyugszanak.

Mi tehát a halál? Valóban az utolsó szó életünk felett? Csak az ember teszi fel ezt a kérdést, mert egyedül ő tudja, hogy meg kell halnia. De ennek tudata nem menti meg a haláltól, sőt bizonyos értelemben „megterheli” a többi élőlénnyel szemben. Az állatok is nyilván szenvednek, és érzékelik, hogy közeleg a haláluk, de nem tudják, hogy az sorsuk része. Nem kérdeznek rá a lét értelmére, céljára, kimenetelére.

E tény megállapításával azt gondolhatnánk, hogy paradox, boldogtalan teremtmények vagyunk, nemcsak azért, mert meghalunk, hanem azért is, mert bizonyosságunk van arról, hogy ez az esemény be is következik, jóllehet nem tudjuk, mikor és miként.

Felfedezzük, hogy egyszerre vagyunk tudatában a halálnak és egyszerre vagyunk tehetetlenek.

Vélhetően innen ered a halál kérdésével szembeni gyakori hárítás és az egzisztenciális menekülés.

Liguori Szent Alfonz Mária a Felkészülés a halálra című híres művében a halál pedagógiai értékéről elmélkedik: rámutat, hogy

a halál az élet nagy mestere. Azzal, hogy tudunk a létezéséről, és főként azzal, hogy elmélkedünk róla, megtanuljuk eldönteni, mihez is kezdjünk igazán az életünkkel.

Imádkozni azért, hogy megértsük, mi az, ami a mennyek országa szempontjából javunkra válik, és elengedni a fölöslegest, azt, ami a mulandó dolgokhoz köt bennünket – ez a hiteles élet titka, annak tudatában, hogy földi életünk az örökkévalóságra készít fel.

Mégis számos mai antropológiai elképzelés immanens halhatatlanságot ígér, és a földi élet technológiai meghosszabbítását tervezi. Ez a transzhumanizmus színtere, amely korunk kihívásai között egyre inkább előtérbe kerül. Valóban legyőzhető volna a halál a tudomány által? És vajon maga a tudomány biztosíthatná-e, hogy egy halál nélküli élet boldog élet is legyen?

Krisztus feltámadásának eseménye feltárja előttünk, hogy a halál nem áll szemben az élettel, hanem annak alkotórésze mint átmenet az örök életbe.

Jézus húsvétja már most – ebben a szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal teli időszakban – megízlelteti velünk azt a teljességet, amely a halál után vár ránk.

Úgy tűnik, Lukács evangélistának is ilyen előérzete van a fényről a sötétségben, amikor annak a délutánnak a végén – amikor sötétség borította be a Golgotát – ezt írja: „A készület napja volt, és már derengeni kezdtek a szombat fényei” (Lk 23,54). Ez a húsvét reggelét elővételező fény már ragyog a sötét égen, amely még zártnak és némának tűnik. A szombat fényei – első és egyetlen alkalommal – előre jelzik a szombat utáni nap hajnalát: a feltámadás új fényét. Csak ez az esemény képes teljesen megvilágítani a halál misztériumát. Ebben a fényben – és csakis benne – válik igazzá szívünk vágya és reménye: hogy a halál nem a vég, hanem átmenet a teljes fénybe, a boldog örökkévalóságba.

A Feltámadott megelőzött bennünket a halál nagy próbájában, és az isteni Szeretet erejének köszönhetően győztesként került ki belőle. Így készítette elő számunkra az örök nyugalom helyét, az otthont, ahol várnak ránk;

megadta az élet teljességét, ahol nincsenek többé árnyékok, sem ellentmondások.

Neki köszönhetően, aki szeretetből meghalt és feltámadt, Szent Ferenccel együtt mi is „nővérünknek” nevezhetjük a halált. Ha a feltámadás biztos reményével várjuk, ez megszabadít a végleges eltűnés félelmétől, és felkészít a végnélküli élet örömére.

A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:

Mélyen elszomorított a hír, hogy ismét fellángolt a konfliktus Thaiföld és Kambodzsa határán. Civil áldozatok is vannak, és emberek ezreinek kellett elhagyniuk otthonaikat. Imáimban közel vagyok ezekhez a kedves népekhez! Kérem a feleket, hogy azonnal szüntessék be a fegyveres harcokat, és térjenek vissza a párbeszédhez.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír