XIV. Leó pápa katekézise: Isten megbocsátásával lépjük át az új élet küszöbét!

A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelenlévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

*

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Ezt az elmélkedéssel kísért találkozót a polgári év utolsó napján tartjuk, a jubileum lezárásához közel, a karácsonyi időszak közepén.

Kétségtelen, hogy ebben az évben jelentős események történtek: voltak köztük örömteliek, mint a nagyszámú hívő zarándoklata a szentév alkalmából; és voltak köztük fájdalmasak, mint szeretett Ferenc pápánk távozása és a háborús konfliktusok, melyek ma is megrendítik világunkat. A szentév lezárásakor az Egyház arra hív bennünket, hogy vigyünk mindent az Úr elé, bízzuk magunkat gondviselésére, és kérjük tőle, hogy az elkövetkező napokban újítsa meg kegyelmének és irgalmának csodáit bennünk és körülöttünk.

Ebbe az összefüggésbe illeszkedik a Te Deum ünnepélyes eléneklésének hagyománya is, amellyel ma este hálát adunk az Úrnak a tőle kapott jótéteményekért. Ezt fogjuk énekelni: „Téged, Isten, dicsérünk”, „híveidhez légy irgalmas”, „tebenned van bizodalmunk”, „te vagy, Uram, én reményem”. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg Ferenc pápa, hogy míg a világi hála, a világi remény látszólagos, […] az énre, az én érdekeire szűkül, […] ebben a liturgiában egy egészen más légkör veszi körbe az embert: a dicsőítés, az ámulat, a hála légköre” (Homília Szűz Mária, Isten anyja főünnepének első esti dicséretén, 2023. december 31.).

Ma arra kapunk meghívást, hogy ezekkel az érzésekkel elmélkedjünk mindarról, amit az Úr az elmúlt évben tett értünk, valamint hogy őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk, áttekintve, hogy milyen választ adtunk az ő ajándékaira, és bocsánatot kérve azokért az alkalmakért, amikor nem tudtuk követni indításait, és nem tudtuk a legjobban befektetni a ránk bízott talentumokat (vö. Mt 25,14–30).

Mindez egy másik nagy jelre is irányítja figyelmünket, mely az elmúlt hónapokban végigkísért bennünket: ez pedig az „út” és a „cél” jele. Idén nagyszámú zarándok érkezett a világ minden tájáról, hogy Péter sírjánál imádkozzon, és megerősítse Krisztushoz való tartozását. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy egész életünk zarándokút, melynek végcélja túlmutat téren és időn, s amely az Istennel való találkozásba torkollik, a vele való teljes és örök közösségben teljesedik be (vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, 1024). Ezt is kérni fogjuk a Te Deum elimádkozásakor, amikor így éneklünk: „Szentjeidhez végy fel égbe, az örökös dicsőségbe!” Nem véletlen, hogy Szent VI. Pál a jubileumot nagy hitaktusnak nevezte, amellyel „jövőbeli osztályrészünkre […] várakozunk, amelyet már elővételezünk és […] előkészítünk” (Általános kihallgatás, 1975. december 17.).

És e véges és végtelen közötti találkozás eszkatologikus fényében értelmezhetünk egy harmadik jelet is: ez pedig a szent kapun való áthaladás, amelyet oly sokan megtettünk imádkozva és búcsú elnyerését kérve önmagunk és szeretteink számára. Ez a mi Istennek kimondott „igenünket” fejezi ki, aki megbocsátásával arra hív, hogy lépjük át az új élet küszöbét: a kegyelem által vezérelt, az evangélium szerint alakított életét, amelyet lángra gyújtott a „felebaráti szeretet, amelynek meghatározásában […] benne foglaltatik minden ember, […] aki megértésre, segítségre, vigaszra, áldozatra szorul, még ha számunkra személy szerint ismeretlen, sőt kellemetlen vagy ellenséges is, ám akit a testvér páratlan méltósága illet meg” (Szent VI. Pál: Homília a szentév lezárásakor, 1975. december 25.; vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, 1826–1827). Ez a mi „igenünk” egy olyan életre, amelyet felelősen élünk meg a jelenben, és amely az örökkévalóságra irányul.

Kedves testvéreim, a karácsonynak, Jézus születésének a fényében elmélkedjünk ezekről a jelekről. Nagy Szent Leó pápa Jézus születésének ünnepében egy mindenkinek szánt öröm meghirdetését látta: „Vigadjon a szent, mert közeleg győzelmi pálmája! Örüljön a bűnös, mert megbocsátásra kap meghívást! Örvendezzék a pogány is, mert őt is az életre hívják!” (Első beszéd az Úr születéséről, 1).

Meghívása ma mindannyiunkhoz szól: hozzánk, a keresztség által szentekhez, mert Isten útitársunkká lett az igazi élet felé vezető úton; hozzánk, bűnösökhöz, mert megbocsátást nyerve kegyelmével talpra tudunk állni és újra útnak tudunk indulni; végül hozzánk, szegényekhez és törékenyekhez, mert az Úr magára vette gyengeségünket, megváltotta azt, és tökéletes emberségében megmutatta nekünk annak szépségét és erejét (vö. Jn 1,14).

Ezért befejezésül azokat a szavakat szeretném felidézni, amelyekkel Szent VI. Pál az 1975-ös jubileum végén összefoglalta a szentév üzenetét: ez egyetlen szóban, a „szeretetben” fejezhető ki. És így folytatta: „Isten szeretet! Ez az a kimondhatatlan kinyilatkoztatás, amellyel a jubileum a maga pedagógiájával, búcsújával, bocsánatával s végül könnyekkel és örömmel teljes békéjével betölteni akarta mai lelkünket és holnapi életünket: Isten szeretet! Isten szeret engem! Isten várt rám, és én újra rátaláltam! Isten irgalom! Isten megbocsátás! Isten üdvösség! Isten – igen –, Isten az élet!” (Általános kihallgatás, 1975. december 17.). Ezek a gondolatok kísérjenek bennünket, amikor az óesztendőből átlépünk az újesztendőbe és majd egész életünk során!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír