XIV. Leó pápa katekézise: A remény nem a zajban, hanem a várakozás csendjében születik

A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, üdvözölte a jelen lévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

A Jézusról, a mi reménységünkről szóló katekéziseink sorában ma a nagyszombat misztériumát szemléljük. Isten Fia a sírban fekszik. De ez a „távollét” nem üresség, hanem

várakozás, visszatartott teljesség, sötétségben őrzött ígéret.

Ez a nagy csend napja, amikor az ég némának tűnik, a föld mozdulatlannak, mégis éppen ott teljesedik be a keresztény hit legmélyebb misztériuma. Ez jelentéssel teli csend, mint egy anyaméh, mely még meg nem született, de már élő magzatát hordozza.

Jézus testét, miután levették a keresztről, gondosan bepólyázták, ahogyan azt értékes dolgokkal szokás. János evangélista elmondja, hogy egy kertben temették el, „egy új sírboltba, amelybe még senkit sem temettek” (Jn 19,41). Semmi sem történik véletlenül. Az a kert az elveszített Édenre emlékeztet, arra a helyre, ahol Isten és ember egységben voltak. És ez a még soha nem használt sír valami olyasmiről beszél, aminek még be kell következnie: küszöb ez, nem végpont.

A teremtés kezdetén Isten egy kertet ültetett, most pedig az új teremtés is egy kertben veszi kezdetét: egy lezárt sírral, mely hamarosan megnyílik.

A nagyszombat egyben a nyugalom napja is. A zsidó törvény szerint a hetedik napon nem szabad dolgozni: hiszen a teremtés hat napja után Isten megpihent (vö. Ter 2,2). Most a Fiú is, miután befejezte üdvözítő művét, megpihen. Nem azért, mert elfáradt, hanem mert befejezte munkáját. Nem azért, mert feladta, hanem mert mindvégig szeretett. Már nincs mit hozzátenni. Ez a nyugalom a befejezett mű pecsétje, annak megerősítése, hogy mindazt, amit el kellett végezni, ő valóban elvégezte. Ez az Úr rejtett jelenlétével teljes nyugalom.

Nekünk nehezünkre esik megállni és megpihenni. Úgy élünk, mintha az élet soha nem lenne elég. Rohanunk, hogy termeljünk, hogy bizonyítsunk, hogy ne maradjunk le. De az evangélium arra tanít, hogy megállni a bizalom jele, amelyet meg kell tanulnunk.

A nagyszombat annak felfedezésére hív bennünket, hogy az élet nem mindig attól függ, amit teszünk, hanem attól is, hogy miként tudjuk elengedni mindazt, amit tettünk.

A sírban Jézus, az Atya élő Igéje, hallgat. De éppen ebben a csendben kezd erjedni az új élet. Mint a földbe hullott mag, mint a hajnal előtti sötétség. Isten nem fél az idő múlásától, mert ő Úr a várakozás felett is. Így

a mi „haszontalan” időnk is – a szünetek, az ürességek, a terméketlen időszakok ideje – a feltámadás méhévé válhat.

Minden elfogadott csend egy új isteni szó előfeltétele lehet. Minden megállított idő kegyelmi idővé válhat, ha felajánljuk Istennek.

A földbe temetett Jézus annak a szelíd Istennek az arca, aki nem tölti be teljesen a teret. Ő olyan Isten, aki hagy cselekedni, aki várakozik, aki visszahúzódik, hogy szabadon hagyjon bennünket. Ő olyan Isten, aki bízik, még akkor is, amikor minden elveszettnek tűnik. És

mi – ebben a szünetelő szombatban – megtanuljuk, hogy nem kell sietnünk feltámadni: előbb maradni kell, be kell fogadni a csendet, el kell fogadni a korlátot.

Néha előfordul, hogy gyors válaszokat keresünk, azonnali megoldásokat várunk. De Isten a mélyben munkálkodik, a bizalom lassú idejében. A sírban nyugvás szombatja így az a méh lesz, amelyből egy legyőzhetetlen fénynek, a húsvétnak az ereje törhet fel.

Kedves barátaim, a keresztény remény nem a zajban születik, hanem a szeretettel teli várakozás csendjében. Nem az eufória szülötte, hanem a bizalommal teli ráhagyatkozásé. Ezt tanítja nekünk Szűz Mária: ő ezt a várakozást, ezt a bizalmat, ezt a reményt testesíti meg. Amikor úgy tűnik, hogy minden mozdulatlan, hogy az élet megszakadt út, emlékezzünk a nagyszombatra. Isten a sírban is a legnagyobb meglepetést készíti elő. És ha hálával tudjuk elfogadni mindazt, ami volt, felfedezzük, hogy éppen a kicsinységben és a csendben szereti Isten átváltoztatni a valóságot, szeretetének hűségével megújítva mindent. Az igazi öröm a megélt várakozásból, a türelmes hitből és abból a reményből születik, hogy amit szeretetben éltünk meg, az biztosan feltámad az örök életre.

*

A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:

Kifejezem mély együttérzésemet a Gázában élő palesztin néppel, mely továbbra is félelemben és elfogadhatatlan körülmények között él, és kénytelen ismét elhagyni földjét.

A Mindenható Úr színe előtt, aki megparancsolta, hogy „Ne ölj!” (Kiv 20,13), és az egész emberi történelem színe előtt minden embernek sérthetetlen méltósága van, amelyet tisztelni és őrizni kell. Megismétlem felszólításomat a tűzszünetre, a túszok szabadon bocsátására, a diplomáciai tárgyalásokon alapuló megoldásra és a nemzetközi humanitárius jog teljes tiszteletben tartására. Mindenkit kérek, hogy csatlakozzon buzgó imádságomhoz, hogy mielőbb beköszöntsön a béke és az igazságosság hajnala.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír