XIV. Leó pápa katekézise: A tevékenységláz nem adja meg életünk vágyott teljességét

A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelenlévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Az emberi életet állandó mozgás jellemzi, mely cselekvésre, tevékenységre ösztönöz minket. Ma az élet legkülönbözőbb területein az optimális eredmények elérése érdekében gyorsaságot várnak el tőlünk. Miként világítja meg Jézus feltámadása ezt a tapasztalatunkat? Vajon megpihenünk-e majd, amikor részesülünk az ő halál feletti győzelmében? Hitünk azt mondja: igen, megpihenünk. Nem tétlenek leszünk, hanem Isten nyugalmába lépünk be, amely béke és öröm. De vajon csak várnunk kell erre, vagy mindez már most képes megváltoztatni bennünket?

Sok tevékenység köt le bennünket, amelyek nem mindig töltenek el megelégedéssel. Sok cselekedetünk gyakorlati, konkrét dolgokhoz kapcsolódik. Számos kötelezettséget kell felelősen vállalnunk, problémákat kell megoldanunk, nehézségekkel kell megbirkóznunk. Jézus maga is bekapcsolódott az emberek mindennapi életébe, nem kímélte magát, sőt a végsőkig odaadta önmagát. Mégis gyakran azt tapasztaljuk, hogy a túl sok tevékenység ahelyett, hogy teljességet adna, szédítő örvénnyé válik, megfoszt a derűnktől, és megakadályozza, hogy igazán megéljük mindazt, ami életünk számára valóban fontos. Ilyenkor fáradtnak, elégedetlennek érezzük magunkat: az idő mintha ezernyi apró dologban szóródna szét, amelyek azonban nem adják meg létünk végső értelmét.

Előfordul, hogy a tevékenységekkel teli napok végén ürességet érzünk. Miért? Mert nem gépek vagyunk: van „szívünk”, sőt azt is mondhatjuk: „szív vagyunk”.

A szív egész emberségünk szimbóluma: gondolataink, érzéseink és vágyaink összegzése, személyünk láthatatlan középpontja. Máté evangélista arra hív bennünket, hogy elgondolkodjunk szívünk jelentőségéről, amikor felidézi Jézusnak ezt a gyönyörű mondását: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21).

Tehát a szívben őrizzük az igazi kincset, nem a földi páncélszekrényekben, nem a hatalmas pénzügyi befektetésekben, melyek korábban nem ismert mértékben elszabadultak, igazságtalanul kevés ember kezében vannak, és amelyeket sok millió ember életének árán és Isten teremtett világának pusztulása árán bálványoznak.

El kell gondolkodnunk ezeken a szempontokon, mert a számtalan munka és kötelezettség közepette egyre inkább ki vagyunk téve a szétszórtság, olykor a kétségbeesés, az értelemvesztés veszélyének – még a látszólag sikeres emberek is. Ellenben,

ha az életet húsvéti előjellel olvassuk, ha a feltámadt Jézussal szemléljük, megtaláljuk a kulcsot az emberi személy lényegéhez, a szívünkhöz: cor inquietum.

Szent Ágoston ezzel az „inquietum”, ’nyugtalan’ jelzővel segít megértenünk az emberi létezés lendületét, amely saját beteljesedése felé irányul. A teljes mondatot a Vallomások elején olvashatjuk, ahol Ágoston ezt írja: „Urunk, magadnak teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned” (I, 1,1).

A nyugtalanság annak a jele, hogy szívünk nem véletlenszerűen mozog, nem rendszertelenül, cél vagy irány nélkül, hanem végső rendeltetése, a „hazatérés” felé irányul.

A szív igazi célba érkezése pedig nem a földi javak birtoklásában áll, hanem annak elérésében, ami teljesen be tudja tölteni: Isten szeretetében, pontosabban a Szeretet-Istenben. Ezt a kincset azonban csak úgy találhatjuk meg, ha szeretjük felebarátainkat, akikkel utunkon találkozunk: a hús-vér testvéreinket, akiknek jelenléte megszólítja és kérdőre vonja szívünket, arra hívja, hogy megnyíljon és elajándékozza önmagát. A felebarát arra kér, hogy lassítsunk, hogy nézzünk a szemébe, olykor arra, hogy módosítsuk a programunkat, sőt talán arra is, hogy irányt váltsunk.

Kedves barátaim, ez az emberi szív mozgásának titka: visszatérni létének forrásához, részesedni a meg nem fogyatkozó és meg nem csaló örömben.

Senki sem élhet olyan életet, amelynek nincs az esetlegesen, a múlandón túlmutató értelme. Az emberi szív nem élhet remény nélkül, anélkül, hogy tudná: a teljességre és nem a hiányra teremtetett.

Jézus Krisztus a megtestesülésével, kínszenvedésével, halálával és feltámadásával szilárd alapot adott ennek a reménynek. A nyugtalan szív nem fog csalódni, ha belép a szeretetnek abba a dinamikájába, amelyre teremtetett.

A célba érés biztos: az élet győzött, és Krisztusban győzni fog a mindennapok minden halálán.

Ez a keresztény remény: áldjuk Istenünket, és adjunk hálát mindig az Úrnak, aki megajándékozott vele bennünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír