XIV. Leó pápa: A katolikus iskolák és egyetemek mindenekelőtt „otthonok” legyenek

Kiemelte az igazság közös keresésének, a gondolkodás fejlesztésének és a szív nevelésének jelentőségét. Arra biztatta a pasztoráció felelőseit, hogy segítsék a fiatalokat félelmeik leküzdésében, erősítsék önbizalmukat, és ösztönözzék őket, hogy a testvériség és egy igazságosabb társadalom építőivé váljanak.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kezdjük a kereszt jelével, amellyel megkereszteltek bennünket.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Béke veletek!

Tisztelt bíboros úr, püspök urak, kedves testvéreim!

Örömmel köszöntelek benneteket az iskolai és egyetemi pasztorációval foglalkozó kongresszus kezdetén.

Köszönetet mondok a Kulturális és Nevelési Dikasztérium prefektusának, titkárainak és tisztviselőinek, valamint mindazoknak, akiknek az lesz a feladata, hogy előmozdítsák a közös gondolkodást és a téma elmélyült feldolgozását; és örömmel üdvözöllek mindnyájatokat, akik a világ megannyi tájáról érkeztetek.

Gratulálok nektek ahhoz a munkához, amelyet az iskolákban és felsőoktatási intézményekben végeztek az evangélium hirdetése és az emberi személy méltóságának előmozdítása érdekében.

Alapvető fontosságú, hogy az iskolai és egyetemi pasztoráció képes legyen válaszolni arra a vágyra, amelyet mindenki magában hordoz, és tudjon együtt haladni mindenkivel az emberi és keresztény fejlődés útján. A fiatalok, akik felé szolgálatotok irányul, a fiatalkorra oly jellemző lelkesedéssel, nagylelkűséggel és szolgálatkészséggel tűnnek ki. Mégis milyen sok diák él egzisztenciális nehézségek között! Sebzett családok, digitális magány, az elégtelenség érzése vagy félelem a bizonytalannak tűnő jövőtől. Sokan járják intézményeink és egyetemeink folyosóit, és talán úgy érzik, hogy névtelenek maradnak, senki sem figyel rájuk. Mennyire fontos, hogy a katolikus iskolák és egyetemek mindenekelőtt „otthonok” legyenek, olyan családias közegek, ahol várják az embert!

Az evangélium első meghirdetése gyakran a befogadó magatartáson keresztül valósul meg: valaki a szemedbe néz, emlékszik a nevedre, észreveszi, ha hiányzol, és örül, amikor visszatérsz.

Magyar piarista delegáció is jelen volt a Szentatyával való találkozón. A képen: Szabó Dániel SP, Kalmár Petra, a Piarista Tartományfőnökség munkatársa, Márkus Roland SP és Czeglédi Zsolt SP. (Fotó: Piaristák)

Egy befogadó környezetben a diák kifejezésre tudja juttatni azt a mély vágyát, hogy megértse a valóságot, és értelmet találjon benne. Itt az iskolák és egyetemek sajátos hivatását, az igazság közös keresését érintjük. Ezért arra biztatlak benneteket, hogy ösztönözzétek a fiatalokat gondolkodásra, és becsüljétek nagyra kérdéseiket. Az legyen szenvedélyes törekvésetek – különösen azoké, akik katolikus intézményekben dolgoztok –, hogy megtapasztaltassátok a fiatalokkal a Krisztussal való találkozás szépségét, a hit és az értelem, a hitből fakadó tudás és a különféle más tudásterületek közötti együttműködés termékenységét.

Az iskolai és egyetemi pasztorációnak kísérnie kell a gondolkodás fokozatos bontakozását, meg kell tanítania a megkülönböztetésre és a kitartó keresésre.

A nevelési folyamatoknak „érési időre, a látszaton túli valósággal való találkozásra és türelmes előrehaladásra van szükségük. […] Fiataljainkat meg kell védenünk a tökéletes gép ígéretétől, attól az észrevétlen igézettől, amely épp akkor hiteti el velünk, hogy felesleges az emberi gondolkodás, amikor arra a legnagyobb szükségünk van” (Magnifica humanitas enciklika, 140. pont).

Ma meglehetősen sok fiatalt szinte megbénít a félelem attól, hogy hibázik, hogy nem felel meg a követelményeknek, hogy félreértik, vagy hogy nem tud eleget tenni az elvárásoknak. A teljesítmény kultúrájában élünk, amely szüntelenül összehasonlítja s olykor könyörtelenül rangsorolja az embereket.

A rosszul értelmezett meritokrácia végül azt eredményezi, hogy nem tartják tiszteletben az embereket. Ezért sokan még azelőtt feladják, hogy egyáltalán próbálkoznának.

Segítsétek a fiatalokat, akikkel találkoztok, hogy új módon legyenek jelen a világban, a testvériség és egy igazságosabb társadalom építőivé váljanak! A bátorság egy bizalmi szövetségéből születik: abból a tapasztalatból, hogy valaki már azelőtt hisz benned, mielőtt te hinni kezdenél önmagadban. Jézus nem azért választotta ki a tizenkettőt, mert bátrak voltak; meghívta őket, és bizalmával képessé tette őket a feladatra. Nekünk is el kell tudnunk ismételni a fiataloknak azokat a szavakat, amelyeket a tanítványok a vak Bartimeushoz intéztek: „Bátorság! Kelj fel, téged hív!” (Mk 10,49).

A páncél mögött, melyet oly sok serdülő maga köré épít a szenvedés elkerülésére, ott rejtőzik a vágy, hogy szeressen és szeressék.

Az iskolai és egyetemi pasztoráció annál gyümölcsözőbb lesz, minél inkább a szív nevelésére összpontosít. Arra kell nevelni a szívet, hogy együttérző és hálás legyen, hogy meg tudja érinteni mások fájdalma; arra kell nevelni, hogy dicsérje Istent és vágyakozzon utána. A szegények szolgálata, az önkéntes munka és a teremtett világgal való törődés nem járulékos tevékenységek, hanem olyan helyek, ahol a szív megtanul kitágulni. Ne feledjük: a szeretetszolgálat és az imádság elválaszthatatlan egymástól.

Kedves testvéreim, vannak hamis tanítók és megtévesztő üzenetek, melyek azt ígérik, hogy gyors választ adnak a fiatalok kérdéseire. Ti viszont valami nagyobbra vállalkoztatok: együtt járjátok velük az utat, amíg fel nem fedezik az Isten által beléjük helyezett ajándékokat. Ahogyan a feltámadt Úr tette az emmauszi tanítványokkal: közeledett hozzájuk, együtt haladt velük, meghallgatta őket, magyarázott nekik, lángra gyújtotta szívüket, végül pedig felismertette magát a kenyértörésben (vö. Lk 24,13–35). Az ő Szentlelke világosítsa meg és támogassa mindig szolgálatotokat! A Boldogságos Szűz Mária, a Bölcsesség Széke kísérjen benneteket, áldásommal együtt!

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír