XIV. Leó pápa a La Sapienza római egyetemen: Mi vágy vagyunk, nem algoritmus!

A La Sapienza és a pápaság című kiállítás megtekintését és a rektor köszöntőjét követően a Szentatya az Aula Magnában mondta el beszédét az oktatók és a hallgatók jelenlétében.

Látogatása során többször is találkozott a hallgatókkal, meghallgatta tanúságtételeiket, és rögtönzött beszéddel köszöntötte őket. 

Az alábbiakban az Aula Magnában elhangzott teljes pápai beszédet közreadjuk.

Tisztelt rektor asszony, politikai vezetők, világi hatóságok, oktatók, kutatók, adminisztratív munkatársak és mindenekelőtt kedves hallgatók!

Nagy örömmel fogadtam el a meghívást, és nagy örömmel találkozom a La Sapienza római egyetem közösségével. Egyetemetek számos tudományágban a kiválóság fellegvára, ugyanakkor elkötelezetten dolgozik annak érdekében, hogy érvényre juttassa azoknak a tanuláshoz való jogát is, akik szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, fogyatékkal élnek, fogvatartottak, vagy éppen háborús övezetekből menekültek. Különösen nagyra értékelem, hogy a római egyházmegye és a La Sapienza együttműködési megállapodást kötött egy, a Gázai övezetből induló egyetemi humanitárius folyosó létrehozására. Ezért is fontos számomra, aki alig több mint egy éve vagyok Róma püspöke, hogy találkozhassam veletek. Most először a hallgatókhoz, majd az oktatókhoz szeretnék pásztori szívvel szólni.

Az egyetemi város útjain, melyeken idefelé jövet végighaladtam, nap mint nap sok fiatal jár, s ezek az utak egymásnak ellentmondó érzéseknek a tanúi. Úgy képzellek benneteket, hogy olykor gondtalanok vagytok, örültök fiatalságotoknak, amely még ebben a megpróbáltatásokkal és szörnyű igazságtalanságokkal terhelt világban is lehetővé teszi számotokra annak átérzését, hogy a jövő még megírásra vár, és senki sem ragadhatja el tőletek. Így tanulmányaitok, az ezekben az években szövődő barátságok és a gondolkodás különféle mestereivel való találkozások annak ígéretét hordozzák, hogy mi magunk megváltozhatunk jó irányban, mielőtt még a körülöttünk lévő világ megváltozna. Amikor az igazság utáni vágy kutatássá válik, a tanulásban megmutatkozó bátorságunk egy új világ reményéről tesz tanúságot.

Tudjátok, hogy különleges lelki kapcsolat fűz Szent Ágostonhoz, aki nyugtalan, kereső fiatal volt: súlyos hibákat is elkövetett, mégis megmaradt benne a szépség és a bölcsesség iránti szenvedély. Ezzel kapcsolatban örömmel töltött el, hogy igen sok kérdést kaptam tőletek: több százat! Természetesen nem tudok mindegyikre válaszolni, de valamennyit szem előtt tartom, és

azt kívánom mindenkinek, hogy keresse a párbeszéd további alkalmait. Ezért is léteznek az egyetemen lelkészségek, ahol a hit találkozik kérdéseitekkel.

A nyugtalanságnak azonban van egy szomorú arca is: tagadhatatlan, hogy sok fiatal rossz lelkiállapotban van. Mindenki életében vannak nehéz időszakok; egyesek azonban úgy érezhetik, hogy ezek sosem érnek véget. Napjainkban mindezt egyre inkább az elvárások nyomása és a teljesítménykényszer okozza. Ez egy torz rendszer mindent átható hazugsága, mely az embereket számokká redukálja, fokozza a versengést, és a szorongás örvényébe taszít bennünket.

Sok fiatalnak éppen ez a lelki rosszulléte emlékeztet bennünket arra, hogy az ember nem pusztán annak az összege, amivel rendelkezik, és nem is egy néma világegyetem véletlenszerűen összeállt anyaga. Mi vágy vagyunk, nem algoritmus!

Épp ez a különleges méltóságunk késztet arra, hogy feltegyek nektek két kérdést.

Hozzátok, fiatalokhoz ez a rosszullét a következő kérdést intézi: „Ki vagy?” Az ugyanis, hogy önmagunkká váljunk, minden férfi és minden nő életének sajátos feladata. A „Ki vagy?” az a kérdés, amelyet egymásnak felteszünk; az a kérdés, amelyet csendben Isten elé viszünk; az a kérdés, amelyre csak mi magunk válaszolhatunk önmagunk számára, de amelyre soha nem tudunk egyedül válaszolni.

Mi a kapcsolataink, a beszédmódunk, a kultúránk vagyunk: ezért is létfontosságú, hogy az egyetemi évek a nagy találkozások idejévé váljanak.

Ezért a fiatalok rosszulléte a következő kérdést intézi az idősebbekhez: „Milyen világot hagyunk magunk után?” Egy olyan világot, amelyet sajnos eltorzítanak a háborúk és a háborút szító szavak. Ez az értelem megmérgezése, amely a geopolitika szintjéről kiindulva fokozatosan behatol minden társadalmi kapcsolatba.

Az ellenségképeket gyártó leegyszerűsítést ezért – különösen az egyetemeken – az összetettség iránti érzékenységgel és az emlékezet bölcs gyakorlásával kell korrigálni.

Különösen a huszadik század drámáját nem szabad elfelejtenünk. Elődeim „soha többé háborút!” kiáltása – amely oly mély összhangban áll a háborúnak az Olasz Köztársaság alkotmányában rögzített elutasításával – arra ösztönöz bennünket, hogy szellemi szövetségre lépjünk a fiatalok szívében élő igazságérzettel, azzal a hivatásukkal, hogy ne zárkózzanak ideológiákba és nemzeti határok mögé.

Például az elmúlt évben óriási mértékben megnövekedtek a katonai kiadások világszerte, különösen Európában: ne nevezzük „védekezésnek” azt az újrafegyverkezést, amely fokozza a feszültséget és a bizonytalanságot, elvonja a pénzt az oktatásba és az egészségügybe történő beruházásoktól, megingatja a diplomáciába vetett bizalmat, és olyan elitrétegeket gazdagít, amelyeket egyáltalán nem érdekel a közjó.

Emellett éberen kell figyelnünk a mesterséges intelligencia fejlődésére, a katonai és polgári területen való alkalmazására, hogy azok ne mentsék fel az embert a döntéseiért viselt felelősség alól, és ne súlyosbítsák a tragikus konfliktusokat. Mindaz, ami Ukrajnában, Gázában és a palesztin területeken, Libanonban és Iránban zajlik, azt mutatja, hogy a háború és az új technológiák kapcsolata egy embertelen, pusztító spirállá fejlődik.

A tanulásnak, a kutatásnak és a befektetéseknek ellenkező irányt kell követniük: legyenek radikális „igenek” az életre! Igen az ártatlan életre, igen a fiatal életre, igen azoknak a népeknek az életére, amelyek békéért és igazságosságért kiáltanak!

A közös elköteleződés második területe az ökológia. Ahogyan azt Ferenc pápa a Laudato si’ kezdetű enciklikában mondta: „nagyon komoly tudományos konszenzus jött létre arról, hogy az éghajlati rendszer aggasztó felmelegedésével állunk szemben” (23. pont). Azóta több mint egy évtized telt el, és a jó elhatározások, valamint az ebbe az irányba tett bizonyos erőfeszítések ellenére a helyzet nem látszik javulni.

Ebben a helyzetben különösen benneteket, kedves fiatalok, arra bátorítalak, hogy ne adjátok át magatokat a csüggedésnek, hanem nyugtalanságotokat próféciává alakítsátok.

Különösen a hívő ember tudja, hogy a történelem nem hullik menthetetlenül a halál kezébe, hanem – bármi történjen is – mindig oltalmazza az az Isten, aki a semmiből teremt életet, aki úgy ad, hogy nem vesz el, és úgy osztozik, hogy nem emészt fel.

Ma épp a birtoklásra és fogyasztásra épülő paradigma összeomlása nyit teret a már születőben lévő újnak: tanuljátok, műveljétek és őrizzétek az igazságosságot! Velem és megannyi testvéretekkel együtt legyetek az igazi béke kézművesei: a fegyvertelen és lefegyverző, alázatos és állhatatos békéé, a népek közötti egyetértésen és a föld megóvásán munkálkodjatok!

Szükség van egész értelmetekre és bátorságotokra. Ti ugyanis segíthettek az előttetek járóknak, hogy újra megtalálják az értelem valódi horizontját, és ne álljanak meg a jelenlegi helyzetről készített, ki tudja hányadik, gyors pillanatfelvételnél.

Az értelmezéstől el kell jutnunk a cselekvésig: ti, akiket egy egyre kevesebb gyermeket vállaló társadalom oly kevéssé becsül meg, arról tesztek tanúságot, hogy az emberiség képes a jövőre, ha bölcsességgel építi azt.

Egyetemetek, mely egy isteni nevet visel, a tanulás és a kísérletezés helye, mely évszázadok óta a kritikus gondolkodásra nevel. Különösen ti, oktatók ápolhattok gyümölcsöző kapcsolatot a fiatalok elméjével és szívével: ez kétségtelenül nehéz, ugyanakkor lelkesítő felelősség. Rendkívül fontos, hogy higgyetek a hallgatókban. Ezért gyakran tegyétek fel magatoknak a kérdést: bízom-e bennük?

A tanítás ugyanúgy a szeretet megélésének egyik formája,

mint ahogy az is, amikor valaki a tengeren bajba jutott migránson, az utcán élő szegényen vagy egy kétségbeesett emberen segít.

Mindig és minden körülmények között szeretnünk kell az emberi életet, hinnünk kell lehetőségeiben, hogy így a fiatalok szívéhez szólhassunk, és ne csupán az értelmüket szólítsuk meg.

A tanítás így tanúságtétellé válik, az életünkkel teszünk tanúságot az értékekről. A tanítás a valóságról való gondoskodássá válik, nyitottsággá mindazzal szemben, amit még nem értünk, és az igazság kimondásává. Mert mi értelme volna olyan kutatót vagy szakembert képezni, aki nem műveli saját lelkiismeretét, igazságérzetét és a tiszteletet az iránt, amit nem lehet és nem szabad uralni? A tudás ugyanis nem csupán szakmai célok elérésére szolgál, hanem arra is, hogy felismerjük, kik vagyunk. Az előadások, a szakmai gyakorlatok, a várossal való kapcsolat, a szakdolgozatok és a doktori képzések révén minden hallgató mindig új motivációt kaphat, rendet teremthet tanulmányai és élete, az eszközök és a célok között.

Kedves testvéreim, miközben erre a mindennapi feladatra bátorítalak benneteket, látogatásom egy új nevelési szövetség jele kíván lenni a Rómában élő Egyház és a ti nagy tekintélyű egyetemetek között, mely maga is az Egyház kebelén belül jött létre és fejlődött. Biztosítlak benneteket, hogy megemlékezem rólatok imáimban, és szívből kérem az Úr áldását a La Sapienza egész közösségére.

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír