XIV. Leó pápa a madridi befogadóközpontban: A szeretet nem tűr késlekedést!

A köszöntő ének után Madrid metropolita érseke, José Cobo Cano bíboros rövid bevezetőt mondott, majd a központ igazgatója üdvözölte a pápát. Ezután egy Kubából érkezett ügyvédnő és édesanya (Niurka), egy Szenegálból érkezett migráns (Khadri) és egy önkéntes segítő (Alicia) tett tanúságot. Majd egy zenés előadás után a Szentatya mondta el beszédét. Az ajándékok átadása, az áldás és a záróének után a pápa az Úr Megfeszítése-templomba ment, hogy megáldja a madridi főegyházmegye szociális szervezeteinek néhány képviselőjét.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.

Tisztelt bíboros úr, püspök urak, kedves testvéreim!

Őszintén nagyon örülök, hogy itt kezdhetem meg madridi látogatásomat. Ahogyan Őeminenciája mondta: aki Madridban van, az madridi. Ezért én is úgy vagyok köztetek, mint egy újabb madridi: köszönöm, Madrid, ezt a fogadtatást, melynek köszönhetően egy nagy és csodálatos család részének érzem magam, amelyben – mint minden családban – a szeretet csodái történnek. Különösen ebben a házban, ahol senki sem marad magára.

Itt mindenkinek az öröme és a fájdalma mindenki öröme és fájdalma, és egymást meghallgatva együtt nézünk szembe a kihívásokkal, anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk a helyzetek összetettségét, de anélkül is, hogy félretennénk a szeretet és az igazságosság követelményeit, „párbeszédben mindazokkal, akik komolyan törődnek az emberrel és világával” (XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika a keresztény szeretetről [2005. december 25.], 27). Így a CEDIA az evangélium útján jár, Jézusnak, Isten Fiának nyomdokain halad, aki nemcsak azért lett emberré, hogy betegségeinket és gyarlóságainkat meggyógyítsa, hanem hogy magára is vegye azokat – a bűnt kivéve –, úgy élve, mint bármelyikünk gyengeségünkben, és azonosulva minden szenvedő emberrel, olyannyira, hogy ezt mondja nekünk: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Ennek fényében értelmezhetjük az imént az énekben hallott szavakat: „Minden álmomban téged kerestelek, s egyetlen keresésem sem volt hiábavaló.” Ezek nagyon jól összefoglalják a hallott tanúságtételeket és az itt folyó mindennapi munkát.

Valóban, egy álomnak és egy kis nyitott ajtónak köszönhetően – méretében kicsi, de az irgalomban mérhetetlen nagy, ahogyan Őeminenciája mondta –, Niurka világra hozta Arest és Ateneát, nekik ajándékozva anyai szeretetét, a keresztség kegyelmét s egy boldog jövő ígéretét.

Egy álomnak s ugyanannak a kis nyitott ajtónak köszönhetően Khadri is áthaladt a világjárvány sötét alagútján, és végighaladt egy bizonytalanságokkal teli úton. Azok segítségével, akik segítő kezet nyújtottak neki – megmutatva, hogy becsülik őt és hisznek benne –, munkát talált, s mindenekelőtt visszanyerte a vágyat nemcsak arra, hogy továbbhaladjon, hanem arra is, hogy maga is támasza legyen másoknak, ahogyan mások is támaszt jelentettek számára.

Egy álomnak és ugyanannak a kis nyitott ajtónak köszönhetően Alicia és a Remény Projekt többi önkéntese nap mint nap sok nőnek segít visszanyerni méltóságát, önállóságát, reményét és személye szent értékének tiszteletét, valamint új életet kezdeni.

Azok a jelképek is, melyeket nekem ajándékoztatok, üzenetet hordoznak mindannyiunk számára: a szalag a gyermekek neveivel azt az örömöt fejezi ki, amelyet minden születés a világba hoz; a tartózkodási engedély egy erőfeszítésről, de mindenekelőtt elkötelezettségről, becsületességről és befogadásról szóló történetről mesél;

a saru pedig, mely Mózesnek az Istennel való találkozására emlékeztet a Hóreben (vö. Kiv 3,1–6), azt a „szent földet” idézi fel, amelyet minden emberi életben kötelességünk tisztelni.

Ezért szívből köszönöm mindnyájatoknak, hogy megosztottátok velünk fájdalmas, ugyanakkor fénnyel teli tapasztalataitokat, melyek Isten szeretetét tükrözik.

Tanúságtételeitek hatalmas látképet tárnak elénk, melyet Niurkához hasonló anyák, fiúk és lányok, nők és férfiak, valamint önkéntesek népesítenek be: megannyi személy, megannyi testvér, megannyi történet, olyannyira megszámlálhatatlanok, hogy – amint Szent János mondja – „ha valaki mind le akarná írni – azt hiszem –, annyi könyvet kellene írnia, hogy az egész világ sem tudná befogadni” (Jn 21,25). És az evangéliummal való összehasonlítás nem erőltetett, mert ezekben a történetekben azok a „dolgok” folytatódnak, „amelyeket Jézus tett” (uo.), s amelyekre az evangélista utal.

Beszédében az érsek úr felidézte azt az utat, amely Betlehemből a paradicsomba vezet. Madrid a karácsony idején a várost díszítő betlehemekről is híres. Szépségük azonban csak halvány kifejeződése annak a még nagyobb és mélyebb csodának, amellyel ma itt találkozunk. A fényeket, a hangokat és a dallamokat, melyek a karácsonyi ünnepek idején eljutnak a szívünkhöz és könnyeket csalnak a szemünkbe, valójában egész évben bensőnkben hordozzuk, velünk és közöttünk vannak, s ma ezekben a terekben még élőbbek és ragyogóbbak, mint valaha, e körül az egyszerű és befogadó „betlehem” körül, amelyet Isten segítségével ti továbbra is napról napra – sőt szó szerint éjjel-nappal – készítetek Jézus számára, aki a központhoz érkező, segítséget kereső emberekben van jelen.

E látogatás jelmondatául Jézusnak a tanítványaihoz intézett szavait választottátok: „Emeljétek föl tekinteteteket” (Jn 4,35). E szavak arra hívnak, hogy szemléljük az aratásra már megérett vetéseket a szántóföldön, és arra emlékeztetnek, hogy a szeretet nem tűr késlekedést.

Ha nem akkor aratják le a búzát, amikor megérett, a termés elvész; ez pedig a mi felelősségünk a szükséget szenvedők iránt: olyan felelősség, amely a másikkal való minden találkozást kairosszá, a szeretet egyszeri és megismételhetetlen kegyelmi pillanatává tesz, melyet nem szabad elszalasztani.

Krisztus szeretete testvéreink felé sürget bennünket (vö. 2Kor 5,14), és hitünknek az a szeretet és az a készség a bizonyítéka, amellyel indításaira válaszolunk.

Ha jól belegondolunk, valójában „a keresztények is gyakran átvesznek olyan magatartásformákat, amelyeket világias ideológiák vagy igazságtalan általánosításokhoz és félrevezető következtetésekhez vezető politikai és gazdasági szemléletmódok határoznak meg. Az a tény, hogy a szeretet gyakorlását megvetik vagy kinevetik, mintha az csak néhány ember rögeszméje volna, és nem az egyházi küldetés izzó magja, arra a megállapításra késztet, hogy mindig újra kell olvasnunk az evangéliumot, nehogy azt világias gondolkodásmóddal helyettesítsük. Nem feledkezhetünk meg a szegényekről, ha nem akarunk kisodródni az egyház élő áramlatából, mely az evangéliumból fakad, és minden történelmi korszakot megtermékenyít” (Dilexi te apostoli buzdítás a szegények iránti szeretetről [2025. október 4.], 15).

Jézus szavai arra is hívnak, hogy érzékeny legyen a szívünk mások szükségletei iránt (vö. Zsolt 112,1–9), hogy elevenen tartsuk magunkban a jó iránti vágyat, melyet Isten emberségünkbe helyezett, s amelyet a hit felszabadít és megerősít. Ferenc pápa ezzel kapcsolatban azt mondta: „Személyes életének misztériumával és a társadalom kihívásaival találkozva, aki hisz, az »ugrándozik«, azt szenvedély fűti, álom hajtja, érdeklődése arra készteti, hogy vesse be magát személyesen” (Homília, Marseille, 2023. szeptember 23.), és figyelmeztetett „az érdektelen, hideg, nyugodt életben tengődő, közönybe zárkózó, áthatolhatatlanná váló és megkeményedő szív” veszélyére” (uo.). Az élő szív meleg és lüktető, életet ad. A hideg szív mozdulatlan, már nem pumpál vért, s az ember halálát okozza.

De egy utolsó szempontot is szeretnék kiemelni az Úr meghívásából: ő ugyanis arra is hív, hogy nézzünk a szenvedők szemébe, és a segítségnyújtást mindenekelőtt testvérek találkozásává tegyük, akiket az Atya egyetlen ölelése egyesít. Ferenc pápa erre is sokszor nyomatékosan felhívta a figyelmet. Azt kérdezte: „Amikor alamizsnát adsz, belenézel-e a koldus szemébe? Megérinted-e a kezét, hogy érezd a testét?” (Úrangyala, 2024. október 27.), majd így zárta gondolatát: „Az alamizsna nem jótékonykodás. Az kap több kegyelmet az alamizsnálkodásból, aki adja, mert az alamizsna azt teszi lehetővé, hogy magunkon érezzük az Úr tekintetét” (uo.). Akik valóban szeretnek, „nemcsak adnak valamit, hanem meghallgatnak, párbeszédet kezdeményeznek, próbálják megérteni a másik helyzetét, problémáinak gyökerét […]. Figyelnek az anyagi szükségletekre, de a lelki szükségletekre is, a teljes ember felemelésére” (Üzenet a szegények hetedik világnapjára, 2023. június 13., 5.).

Végül tekintsünk Máriára, akinek szeretetében mindez teljesen megvalósul: a kánai menyegzőn tanúsított figyelmes szeretetében (vö. Jn 2,1–11), abban, ahogyan Fiát kereste és nyomában járva követte őt (vö. Lk 2,41–49; 8,19–21), valamint abban, hogy a végsőkig mellette maradt, és osztozott szenvedésében a kereszt tövében (vö. Jn 19,25–27). Őrá bízlak benneteket és munkátokat, ezen a földön, amely neki van szentelve, és kívánom, hogy egyetemes anyaságának szelleme hassa át mindinkább a hit kiáltását. Mondjuk hát neki: „Taníts meg bennünket arra, hogy mindig anyaként lássunk téged: az irgalom forrásaként, a megbocsátás öleként, a remény öleléseként, a dicsőség kapujaként” (Szent II. János Pál imája az Almudenához, 1993. június 15.).

Köszönöm! Nos, mielőtt megáldanálak benneteket, imádkozzuk el azt az imát, amelyet Jézus Krisztus tanított nekünk! [Mi Atyánk…]

[Apostoli áldás.]

Isten áldjon meg benneteket, és szívből köszönöm ezt a szeretetről szóló tanúságtételt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír