XIV. Leó pápa a malabói pszichiátriai kórházban: Isten úgy szeret bennünket, amilyenek vagyunk

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.

Tisztelt Főigazgató úr, tisztelt Hatóságok, kedves testvéreim!

Szívből köszönöm a fogadtatást, az éneket, a táncot. Köszönöm!

Valahányszor kórházba látogatok, érzéseim kettősek: egyrészt fájdalmat érzek a kezelt betegek és hozzátartozóik miatt, másrészt csodálatot és vigaszt mindazért, ami ott nap mint nap történik az emberi élet szolgálatában. Ez történik most is velem, de ma bennem – és remélem, mindnyájatokban is – az öröm kerekedik felül: annak öröme, hogy az Úr nevében találkozunk, és azok gondozásában, akik a törékenység állapotában élnek.

Megérintettek bizonyos szavak, amelyeket hallottam.

Az igazgató úr ezt mondta: „Az igazán nagy társadalom nem az, amely elrejti gyengeségeit, hanem az, amely szeretettel veszi körül azokat”. Igen, ez így van. Ez a civilizáció alapelve, amely keresztény gyökerekkel rendelkezik, mert Krisztus az, aki az emberiség történetében megváltotta a fogyatékosságot az átoktól, és visszaadta annak teljes méltóságát.

A Megváltó azonban nem akar és nem is tud megmenteni bennünket a mi együttműködésünk nélkül, sem személyes, sem társadalmi szinten: ezért arra kér bennünket, hogy ne szóval, hanem tettekkel szeressük testvéreinket.

Egy ilyen gyógyintézet, Isten segítségével és mindenki elkötelezettségével, a szeretet civilizációjának jelévé válhat.

Pedro Celestino úr megható kijelentéssel zárta szavait: „Köszönjük, hogy úgy szerettek bennünket, amilyenek vagyunk.” Köszönöm Önnek a tanúságtételét! Igen, Isten úgy szeret bennünket, amilyenek vagyunk. Valójában egyedül Isten szeret bennünket igazán úgy, amilyenek vagyunk. De nem azért, hogy olyanok maradjunk, amilyenek vagyunk! Nem, Isten nem akarja, hogy mindig betegek maradjunk, meg akar gyógyítani bennünket! Ezt ezerszer látjuk az evangéliumban:

Jézus azért jött, hogy úgy szeressen bennünket, amilyenek vagyunk, de nem azért, hogy így hagyjon bennünket, hanem hogy gondjába vegyen bennünket!

És egy kórház – különösen, ha keresztény szellemiségű – éppen ez: olyan hely, ahol az embert úgy fogadják el, amilyen, tiszteletben tartják törékenységében, de azért, hogy segítsenek neki jobban érezni magát, átfogó szemléletben. Ehhez a célhoz a lelki dimenzió lényegi fontosságú – nagy örömömre szolgált, hogy az igazgató kiemelte ezt.

Végül köszönöm Tarcisio úrnak a versét! Szeretném hozzátenni, hogy egy ilyen közegben nap mint nap sok rejtett „költemény” születik, nem szavakkal, hanem apró gesztusokkal, érzésekkel, egymás iránti figyelmességekkel. És ez olyan költemény, amelyet teljesen csak Isten tud olvasni, és amely vigasztalja Krisztus irgalmas szívét.
Kedves testvéreim, kérlek benneteket, adjátok át közelségemet a kórház minden betegének, különösen a legsúlyosabbaknak és a legmagányosabbaknak. Szívből adom áldásomat mindnyájatokra – betegekre, egészségügyi dolgozókra és a személyzet minden tagjára –, és Máriának, a betegek gyógyítójának oltalmába ajánllak benneteket. Köszönöm szépen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír