XIV. Leó pápa a Notre-Dame-ban: A székesegyház azért született újjá, hogy ti is újjászülessetek

XIV. Leó pápa – 2026. szeptember 25., péntek | 22:13

Szeptember 25-én 17 óra körül a Szentatya a Notre-Dame-székesegyházba ment, hogy a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel és papnövendékekkel együtt imádkozza el az imaórák liturgiájából az esti dicséretet.

Érkezésekor Laurent Ulrich, Párizs metropolita érseke fogadta. Először az Oltáriszentséget őrző kápolnába ment, ahol röviden imádkozott. Utána a Krisztus töviskoronáját őrző kápolnába látogatott. A lucernárium szertartása, az érsek köszöntője, a bevezető szertartások, a himnusz, a zsoltározás és a rövid olvasmány után mondta el homíliáját.

Beszédében a helyreállított Notre-Dame-székesegyházat az egyház missziós megújulásának, a befogadásnak, az ég és föld találkozásának jeleként állította a franciaországi egyház elé. Arra buzdította a jelen lévőket, hogy a liturgiából és az Úrral való személyes kapcsolatból merítve legyenek egy élő, remélő és az emberekhez közel álló egyház építői. Hangsúlyozta a liturgia méltó ünneplésének, Isten népe egységének és a világi hívők missziós szerepvállalásának fontosságát, végül pedig Szűz Mária oltalmába ajánlotta a francia népet és az egyház küldetését.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliát közöljük.

Kedves testvéreim!

Az esti imádság azon a helyen gyűjtött össze bennünket, amely évszázadok óta – minden más helynél erősebben – arra hívja Párizst, hogy tekintetét az égre emelje. Hét év telt el azóta, hogy az egész világ lélegzet-visszafojtva figyelte a lángokban álló székesegyházat. Akkor is felemeltük tekintetünket, megdöbbenve, és felismertük az emberi elégtelenséget a kiszámíthatatlannal szemben. Ez a fájdalom nemcsak a katolikusoké, és nem is csak a hívőké volt. Abban a drámai órában ráébredtünk, hogy a Notre-Dame több mint műemlék. Az újjáépítésben való közös részvétel, most pedig az elkészült mű ragyogása arról tanúskodik, hogy

itt egy nép szíve dobog, hogy egy civilizáció eleven középpontjában vagyunk, hogy itt múlt és jövő öleli át egymást, ég és föld találkozik.

A franciaországi egyház e jelképes helyén szerettem volna találkozni veletek. Öröm volt számomra, hogy nemrég átléphettem e székesegyház küszöbét, ahogyan nap mint nap testvérek ezrei teszik, akik a világ minden tájáról érkeznek ide. Már magával a belépéssel olyan szépség tárul elénk, amely megszólítja és békére hívja nyugtalan szívünket. Amikor ezt a teret visszaadták az egész emberiségnek, helyesen ismerték fel, hogy mindaz, amit az ember itt lát, hall és átél, minden látogatót megújíthat. A Notre-Dame helyreállításában részt vevő állami, egyházi és magánintézmények sajátos hozzájárulásukkal így azt is elősegítették, hogy újra működjenek azok a kulturális, egzisztenciális és lelki folyamatok, amelyeknek a székesegyház teret nyit. Ebben az összefüggésben az egyház nemcsak megőrzésként, hanem alkotómunkaként is értelmezte saját feladatát, a hívő és a Remény felé forduló ember merészségével éltetve a hagyományt. Ezért szeretnék köszönetet mondani az érsek úrnak, munkatársainak és a párizsi egyházmegye közösségének, akik egy mindenki számára elérhető, az evangélium első meghirdetését és a keresztény beavatást szolgáló lelkipásztori programot is kialakítottak. Ennek jele a keresztelőkút, amellyel a bejáratnál áldásként és meghívásként találkozunk.

A székesegyház újjáépítése olyan találkozás alkalmává vált, amely az egyházhoz tartozás határain túlra tágította a befogadás és a részvétel tereit. Kedves franciaországi püspökök, papok, diakónusok, szerzetesek és papnövendékek: merítsetek ihletet abból, ami itt történt! Helyezzétek mindenek elé az Evangelii gaudiumot, vagyis azt a missziós megtérést, amelyről Ferenc pápa már első apostoli buzdításától kezdve tanúságot tett előttünk.

A Galatáknak írt levélből hallottuk, miért nem kell félnünk: „Isten elküldte Fiát” (Gal 4,4). Közénk, ebbe a világba, a mi világunkba küldte! A páli szövegben az ige valóságos, történelmi eseményt ír le, nem eszményi körülményeket. A keresztények nem riadnak vissza a valóság összetettségétől, mert maga Isten hívta őket arra, hogy egy olyan világban kövessék Fiát, amelyben már emberek laknak, amely már mozgásban van, amelyre már rányomta bélyegét az emberek nyomorúsága és jósága.

A kereszt útja kétségkívül feltárja a világot átható sötétséget, de még erősebben Istennek a halál felett győzedelmeskedő szeretetét.

A székesegyház kereszt alakú alaprajza, ahol kő és fény egybeolvad, a föld és az ég találkozását idézi fel. Magába gyűjti és elrendezi az emberi örömökből és szenvedésekből szövődő történelem eseményeit. Szimbolikus dinamizmusban kapcsolja össze őket, mely a különböző kifejezéseket élő nyelvvé formálja és egységbe rendezi.

Kedves barátaim, a megtestesülésből – „Isten elküldte Fiát” – fakad az egyház identitása: az egyház kapott meghívást, hogy mindig „kilépő” egyház legyen. Krisztus tanítványaiként jól tudjátok, hogy a keresztény közösség nem valamiféle enklávé, ahová visszahúzódhatunk, hogy megvédjük magunkat saját korunktól. Épp ellenkezőleg, a régi székesegyházakhoz hasonlóan a befogadás, a tisztelet, a kinyilatkoztatás és az értelem tereként kínálja fel magát mindenkinek.

Ebben rejlik az élő egyház ereje: befogadni a perifériát, amely már ott van a szívében, befogadni a távolit, aki valójában már közel van, befogadni az idegent, akiben Krisztus már az ajtón kopogtat.

Ha a Notre-Dame ennek a találkozásnak a jele Párizs központjában, akkor Franciaország más városait és térségeit – a peremvidékeket és a falusias térségeket is – még inkább átformálja majd az egyszerű és jóindulatú missziós jelenlét, amely segít összhangba rendezni a kulturális különbségeket és gyógyítani társadalmaink sebeit.

Az északi partoktól a Földközi-tengerig, az ország belső vidékeitől a tengerentúli megyékig alkossatok élő, sokszínű és az emberekhez közel álló egyházat. Az eszközök szűkössége nem akadályozza a missziót, hiszen Isten kegyelme segíti a belső szabadságot és az egyszerű életvitelt, hogy ezáltal evangéliumi életstílust tükrözzünk. Mindebben bizalommal építsetek a világi hívők missziós jelenlétére, akik az egyház élő előőrsei a mindennapi élet útkereszteződéseiben.

Ugyanakkor, testvéreim, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezt a templomot, mint minden más templomot, az imádságnak és Isten dicséretének céljából emelték. Ez az a hely, ahol a keresztény közösség a legmagasabb rendű imádságot és dicséretet végzi: az eucharisztiában Krisztus megváltó áldozatát jeleníti meg. A székesegyház nem megcsodálásra szánt kőépítmény: az itt ünnepelt szent misztériumban él. A liturgikus cselekménytől megfosztva elveszítené a lelkét. Itt, a Notre-Dame-ban ezt az igazságot az oltár központi elhelyezése teszi láthatóvá: az Urat dicsérő közösség így az épület szívében foglal helyet, a látogatók pedig még a szertartások alatt is körülötte járnak és figyelnek.

Az egyház itt annak mutatkozik, ami: élő szervezetnek, hívő közösségnek, amely dicséretébe foglalja mindazt, amit a kultúra és a hagyomány rábíz; olyan testnek, amely éppen az eucharisztia ünneplése által mondja el mindenkinek, miért létezik.

Ma különösen is szembesülünk azzal, hogy korunkból mintha hiányozna a teljesség, a mélység és hiányoznának az ígéretek. Az ének, a szó és a liturgikus mozdulat nemes egyszerűsége sokak számára rést nyithat a világosságra, a béke oázisát kínálhatja egy állandó kapcsolódásban élő és zajos társadalomban, ahol megtapasztalható a legnagyobb szeretet Szerzőjének jelenléte: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát” (Gal 4,4). A liturgikus év, a vasárnapok és az ünnepek megünneplése Krisztus kortársaivá is tesz bennünket, figyelmünket életének különböző mozzanataira irányítva, amely életet egészen az Atyának adott a világért. Így az idők jelei iránt is érzékenyebbé és nyitottabbá válunk. A Szentírás közösségi hallgatása és az imádság ugyanis képessé tesz bennünket arra, hogy a történelmi eseményeket Isten világosságában lássuk, jobban tudatára ébredjünk felelősségünknek, leleplezzük az igazságtalan hatalmi viszonyokat, s óvjuk az igazságosság és a béke hajtásait. Így

a remény mozgat bennünket, nem a beletörődés.

És ebből születnek a szorosabb testvériség kötelékei, a szolidaritás hálózatai, amelyek a Krisztus egyetlen áldozatában való közösség gyümölcsei.

Titeket, akik naponta ünneplitek az eucharisztiát, arra kérlek, gondoskodjatok arról, hogy a liturgikus szertartásokat mindig méltó és illő módon ünnepeljétek, ott is, ahol kisebb közösségek gyűlnek össze.

Legyetek tudatos örökösei az egyházatyáknak és az egyház szentjeinek, akik az évszázadok során továbbadták nekünk a liturgia mély értelmét és szépségét, és mindig nagy alázatot tanúsítottak az ünnepelt Misztérium iránt.

A II. vatikáni zsinat, melynek gazdagsága sokat köszönhet Franciaországnak, kiemelkedő módon befogadta és elmélyítette ezt az örökséget, felismerve annak központi szerepét az egyház életében (vö. Sacrosanctum Concilium liturgikus konstitúció, 10). Ezért mindnyájatokat – püspököket, papokat, diakónusokat és megszentelt személyeket – arra buzdítalak, hogy ápoljátok magatokban a liturgia iránti őszinte szeretetet, és legyetek Isten egész népe prófétai, papi és királyi hivatásának tanúi és szolgái.

A liturgia ebben is az élet tükre marad.

Az eucharisztikus öröm ott bontakozik ki és terjed, ahol helyreáll az összhang, ahol újjászületik a méltóság, ahol a hatalomgyakorlás szolgálattá válik, ahol a szabadság újra útnak indul. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet megoszthatunk.

Helyezzétek tehát személyes érzékenységeiteknél előbbre a Péter utódával és az egyházzal való közösséget, hogy ápoljátok Isten népének egységét. Együtt prófétai jelei leszünk annak, hogy lehetséges a kiengesztelődött világ.

Kedves püspökök, papok, papnövendékek és megszentelt személyek, akik Krisztus követésére kaptatok meghívást, köszönöm az Úr hívására adott válaszotokat és iránta tanúsított hűségeteket. Soha ne hanyagoljátok el azt az Úr akarta barátságot, amelyet a személyes imádságban kell ápolnotok, hiszen ez minden hivatás nélkülözhetetlen alapja. Amint Madeleine Delbrêl mondta: „Imádság nélkül nem szeretnénk a szeretet Istenét. Lehetnénk szolgái, harcosai, sőt akár tanítványai is; de nem lennénk sem Atyánk kedves gyermekei, sem Jézus Krisztus barátai […]” (Notre vie, Œuvres complètes, tom. XV, Nouvelle cité, Paris, 2017, 41). Őrizzétek tehát az Úrral való belső életeteket annak a sok szentnek az iskolájában, akik előttetek jártak, és a csendes imádságban mindig merítsetek Isten végtelen szeretetének forrásából.

Küldetésetek mindenekelőtt az Úrral való bensőséges kapcsolatból fakad: ő ott vár benneteket.

A város szívében a nyitott székesegyház annak a közösségnek a jele, amely dicséri az Urat, és a vendégszeretetet nem alkalmi gesztusként, hanem saját létformájaként éli meg, hogy mindenki otthon érezhesse magát, és többé senki se legyen elnyomott vagy kirekesztett változó világunkban. „Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, […] hogy elnyerjük a fogadott fiúságot” (Gal 4,4–5). És „ha fiú vagy, akkor örökös is” (Gal 4,7). Kegyelemből örökösök, itt egybegyűlt testvéreim; most rátok, erre az imádkozó és élő gyülekezetre vár a feladat, hogy ennek az ígéretnek testet és hangot adjatok. Ti, Franciaország pásztorai és megszentelt személyei, arra kaptatok meghívást, hogy ennek a nyitott háznak első őrzői legyetek, élő kövei egy olyan egyháznak, amely remél, és nem fél a jövőtől.

Ez a székesegyház azért született újjá, hogy vele együtt ti is újjászülessetek, új lendülettel törekedve az életszentségre és végezve a mindennapi küldetést. Legyetek népetek körében az egyház isteni anyaságának világos jelei: az egyház Isten szeretetéről tanúságot téve újra egységbe gyűjti és gyógyítja az emberi családot.

Emeljük tekintetünket a Gyermekét tartó Szűzanya 14. századi szobrára, amelyben a tűzvész nem tudott kárt tenni, és amely ma ismét ragyog előttünk. Mária, aki méhében őrizte az Igét, őrizze hűségeteket, és legyen a Franciaországban élő egyház küldetését vezető csillag. Boldogságos Szűz Mária, Párizsi Miasszonyunk és az egyház Anyja, imádkozz a francia népért, erősítsd meg pásztorait, és járj mindig mellettünk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria