XIV. Leó pápa a püspökökhöz: A szembenállások korában az egyház az egységről tegyen tanúságot!

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közöljük.

Kedves püspöktestvérek!

Nagy örömmel állok előttetek spanyolországi apostoli utam harmadik napján. Miután üdvözöltem a politikai vezetőket, akik a parlamentben fogadtak, szeretném most együtt töltött perceinket arra felhasználni, hogy felélesszük a közösséget, ahogyan azt Jézus tanácsolta apostolainak (vö. Mk 6,31).

Köszönöm Luis Javier Argüello García érsek úrnak a szívélyes szavakat, melyeket a konferencia elnökeként és mindnyájatok nevében intézett hozzám; remélem, hogy az én szavaim is bekapcsolódhatnak abba a Lélekben folytatott párbeszédbe, amely azt jelenti, hogy befogadjuk mindazt a jót, amit az Úr a testvéreinken keresztül mond nekünk. Az egyház által megkezdett szinodális út a mélységes meghallgatás folyamata. Ennek egyik alapvető értéke az a képesség, hogy felismerjük Istennek az egyházi közösségen keresztül szóló hangját.

Termékeny párbeszédről van szó, melyet egyházként sokféle formában valósítotok meg. Ezek közül felidézhetjük a megrendezett kongresszusokat. Külön megemlítem a 2020-ban és 2025-ben tartott kongresszust, amelyek különösen nagy visszhangot váltottak ki: Isten kifelé induló népe és Kiért vagyok? Küldetésre meghívottak gyűlése. Témáik a lényegi kérdéseket érintik: hogyan nézhetünk szembe a jelen kihívásaival, és kiknek kell felvállalni ezt a feladatot?

Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódva egy olyan utazás képét szeretném elétek állítani, amelynek végső célja Isten, aki felé tekintetünket emeljük. Sajátos ez az utazás, hiszen valójában nem mozdulunk el fizikailag, mégis azt szeretnénk, hogy szívünk szárnyra keljen. Az utazásokhoz kapcsolódó egyik kísértés az, hogy megszállottan ragaszkodunk ahhoz, amit magunk mögött hagyunk: helyekhez, dolgokhoz, formákhoz, és nem nyílunk meg a Lélek iránti tanulékonyságban arra az újdonságra, amellyel találkozunk.

Ehhez társul az útipoggyászok kísértése: hasonló okokból megtöltjük őket felesleges dolgokkal, amelyek végül teherré válnak. De arról sem szabad megfeledkeznünk, amit oly sok kivándorló sorsából tanulhatunk: a magányos, gyökerek és erőforrások nélküli ember rettenetesen szenved, és nagy nehézségek árán tud csak szilárd kapcsolatokat kialakítani ott, ahová megérkezik.

Így tehát utazásunk ezen első szakaszában arra a kérdésre, hogyan nézhetünk szembe az előttünk álló kihívással, olyan választ kell adnunk, amely bölcsen egyesíti a szabadságot és a bátorságot:

hogy elhagyjuk azokat a struktúrákat, amelyek nem segítenek, nem felelnek meg feladatuknak, vagy akár el is távolítanak célunktól, ugyanakkor, hogy megőrizzük kincsként mindazt, ami annak elérését segíti.

Hogyan is ne emlékeznénk itt országotok mérhetetlen keresztény örökségére, arra a hatalmas vonzerőre, amelyet ez a gazdagság biztosít számunkra: szépségével, amely a nem hívőket is megszólítja, vagy az összetartozás kötelékeivel, amelyeket e szeretett nép minden szegletének lelki identitásába beleszőtt, s amelyek akkor is jelen maradnak, amikor a hit meginog. Valóban hatalmas kihívás ez, amelyre bátran kell válaszolnunk, hogy ez az örökség meghozza mindazokat a gyümölcsöket, amelyekre hivatott.

Egy másik kincs, amelyről nem feledkezhetünk meg zarándoktarisznyánkban: az útravaló. Az igének és az Eucharisztiának a kenyere a testi tápláléknál is szükségesebb számunkra, mert megnyitja előttünk az üdvösség útját. Nem arról van szó, hogy miként tehetnénk a liturgikus ünneplést többé-kevésbé vonzóvá, hanem annak átérzéséről, hogy

ha Krisztushoz tartozunk, hiánya olyan nyugtalanságot kelt bennünk, amelyet a testi éhséghez hasonlíthatunk.

A szentségi élet ritmust ad életünknek, hasonlóan a gyermek életéhez, akit édesanyja táplál, vagy a sportoló életéhez, aki folyamatosan felméri és beosztja erejét a célba éréshez.

Egy másik dolog, ami az utazás során gyakran nagy nehézséget okoz számunkra: a másikkal való kommunikáció. Akár az eltérő nyelv és kultúra miatt, akár az ismeretlennel szembeni bizalmatlanság következtében, akár a még közeli emberek között is kialakuló sérelmek és félreértések miatt, korlátozottnak érezzük magunkat abban, hogy kifejezzük magunkat vagy megértsük beszélgetőtársunkat. Ezt a tapasztalatot átvihetjük az evangélium hirdetésére, a másik befogadására, a körülöttünk lévő világ kérdéseire való válaszadás képességére vagy arra a szükségletre, hogy lelkipásztori tevékenységünkben valóssá tegyük a közösség tagjainak társfelelősségét. Ha korábban azt mondtuk, hogy mindent el kell hagynunk, ami visszatart és eltávolít bennünket, akkor most az legyen a jelszavunk, hogy örökségünk mindig a párbeszéd eszköze és lehetősége legyen azokkal, akikkel utunk során találkozunk.

Ahogyan a Szent Jakab-út zarándokaival történik, utazásunk során mi is találkozhatunk a hatalmas kasztíliai síkságokkal, melyek szemünk számára üresnek tűnnek. E zarándokok ritka találkozásai idős emberekkel vagy külföldi munkásokkal metaforái lehetnek számos olyan társadalmi helyzetnek, amelyek sajnálatos módon egyházi valóságaitokban is érzékelhetők. Nem először néz szembe Spanyolország hasonló helyzettel: a múltban például, amikor az egyháznak újjá kellett építenie jelenlétét a pusztulás sújtotta területeken, olyan evangelizációs modellek születtek, amelyeket később Amerikába is exportáltak, és amelyek itt is segítségünkre lehetnek küldetésünkben.

Mint akkor, most is arra kapunk meghívást, hogy új valóságot építsünk a tiszteletteljes párbeszéd és új beszédmódok által, ahogyan azt Granada híres szent alfaquíja, Hernando de Talavera testvér tette, és ahogyan később Amerikában megismételte Mogrovejói Szent Turibiusz, akinek szentté avatása harmadik centenáriumát ünnepeljük, s akit éppen mint a kifelé induló püspök példaképét állítunk magunk elé a misszió és az egyházi újjászervezés korában. Bár a digitális korszak nyelvei mások, és azok a kultúrák is megváltoztak, amelyek ma valóságaink mozaikját alkotják a világ minden tájáról érkező migránsok révén, a lelkületnek változatlannak kell maradnia.

Melyek ennek a lelkületnek a lényegi pontjai? Az első a kommunikáció képességével kapcsolatos: azzal, hogy képesek legyünk megszólítani a területünkön jelen lévő minden valóságot, lehajolni hozzájuk nemcsak azért, hogy megértsük őket, hanem hogy osztozzunk is velük.

Csak akkor építhetünk olyan új valóságot, amelyben a hit mély gyökereket ereszthet, ha közkinccsé tesszük mindazt a jót, ami saját örökségünkben rejlik, és mindenki hozzáteszi a maga kis részét.

Ehhez természetesen azzal kell kezdenünk, hogy megtanuljuk a másik nyelvét, folyamatokat indítunk el, és kapcsolatokat építünk, amelyekbe elvethetjük Isten országának magvait. A második feladat az, hogy olyan valóságokat hozzunk létre, amelyek maguk is képesek továbbadni saját hitbeli tapasztalatukat. Olyanokat, amelyek – ahogyan Turibiusz tette – képesek Granada tapasztalatát Amerikába vinni; vagyis arra, hogy útipoggyászunkban megőrizzük azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy őszintén szembenézzünk az evangelizáció mindig új kihívásaival minden körülmény között.

A gyéren lakott síkságok után nagyvárosokkal is találkozunk majd; ott a csend és a távolság nem térbeli, hanem belső valóság. A válaszok mások lesznek, de az azokhoz vezető folyamatok hasonlóak: meghallgatás, megértés, tisztelet, nagylelkűség és őszinteség.

A zarándokok rendszerint éjszaka indulnak útnak, és az út kezdeti sötétsége sokszor félelemmel töltheti el őket. Felidézhetjük a vesperás himnuszát, melynek refrénje így szól: Az éjszaka az üdvösség ideje, ez pedig azt akarja kifejezni, hogy ha jó társaságban haladunk, az út nehézségei és az eltévedés veszélyei csökkennek.

Az Úr az, aki vezet bennünket; ő a történelemnek és mindegyikünk élettörténetének az Ura, ő szabja meg az időket. Mi őt követve járunk, sőt vele együtt járunk, mint egyetlen test tagjai.

Ez a mély kapcsolódás megköveteli az egyháztól – ebben a mind nagyobb polarizációk és szembenállások korában –, hogy tanúságot tegyen a sokféleségben megvalósuló egységről: olyan közösségről, amely képes befogadni az ajándékok, a karizmák és érzékenységek gazdagságát, amelyeket a Szentlélek ébreszt Isten népében.

Krisztus arcképe az egyház élő mozaikjában válik felismerhetővé, ahol a sok kis kődarab anélkül, hogy összekeveredne, együtt jeleníti meg az egyetlen Úr szépségét.

Ebben a feladatban a püspök szolgálatának sajátos felelőssége van. Arra kaptunk meghívást, hogy a közösség látható princípiuma legyünk: mindenekelőtt a Krisztussal való közösségé, szeretettel őrizve a kapott hitet, tanulékonyan Isten igéje és az egyház élő hagyománya iránt; azután a Péter utódával és az egyetemes egyházzal, a papsággal és saját egyházmegyénk közösségével, a megszentelt élettel, a mozgalmakkal, a társulásokkal és minden olyan hiteles karizmával való közösségé, amelyet a Lélek ébreszt a közös épülésre.

Küldetésetek arra szólít, hogy őrizzétek az egységet, mozdítsátok elő a párbeszédet, gyógyítsátok a töréseket, és kísérjétek a gondjaitokra bízott nép útját.

Az így megélt közösség missziós erővel is rendelkezik. A belülről kiengesztelődött egyház nagyobb szabadsággal tud szólni a más keresztény felekezetekhez és más vallásokhoz tartozó testvéreinkhez, a nem hívőkhöz, a világi hatóságokhoz és minden jóakaratú emberhez, akik a közjóért munkálkodnak.

Ez a meghívás arra, hogy Krisztusban a közösség jelei legyünk, egységben járjunk és segítő kezet nyújtsuk testvéreink felé, akikkel találkozunk, egy másik kihívás elé állít bennünket, amely ma sok ember szívét érinti: ez pedig a végleges elköteleződések vállalásának és az életre szóló döntések meghozatalának nehézsége. Sok fiatalban – és nem csak bennük – a „Kiért vagyok?” kérdés őszinte keresésként visszhangzik: az értelem, a valakihez tartozás és az önátadás kereséseként.

Az emberi szív nem tapasztalatok, lehetőségek vagy ideiglenes biztonságok halmozásával telik be, hanem akkor, amikor felfedez egy meghívást, és megérti, hogy az élet csak akkor éri el teljességét, ha ajándékká válik.

Ezért a hivatásgondozás nem szűkülhet le a létszám egyszerű növelésére. A hivatásgondozás élő közösségekből, boldog papokból, a hűség szépségéről tanúságot tevő családokból, valamint egy olyan egyházból születik, amely képes megmutatni egyszerűen, hogy Krisztus követése nem elszegényíti, hanem kitágítja az emberi életet.

Ahol az evangéliumot örömmel, szolgálattal és közösségben élik meg, ott az Úr hívása is újfent az élet ígéreteként lesz meghallható.

Korábban a súlyos útipoggyászokról beszéltünk, és a Szent Jakab-út zarándokai jól tudják, hogy hátizsákukban csak a legszükségesebbet szabad vinniük. Amint Ferenc pápa többször is hangsúlyozta, a hivatásgondozás jelenlegi helyzetében ki kell mondani, hogy az intézményi struktúrák őrzése nem előzheti meg a hivatás szolgálatát. A papnövendékeknek joguk van a lehető legjobb képzéshez, az egyháznak pedig joga van jól képzett papokhoz. Ahhoz, hogy a szemináriumok valóban a papképzés otthonai legyenek, biztosítaniuk kell a közösségi élet hiteles tapasztalatát; olyan elöljárókkal és képzőkkel kell rendelkezniük, akik minden idejüket a tanításnak és a nevelésnek szentelik, és jártasak a lelki kísérésben; valamint olyan teológiai főiskolákra és egyetemekre kell támaszkodniuk, amelyek rendelkeznek a feladatuk ellátásához szükséges eszközökkel. Ehhez elengedhetetlen, hogy erőink egyesítése mellett megtanuljunk együtt dolgozni e kihívások kezelésében.

Ezen a területen a nehézségek pozitív lehetőségekként is megélhetők. Néha nehézséget okoz számunkra a világi hívők hivatásának bemutatása és bekapcsolásuk ebbe az életzarándoklatba, melyet egyházként végzünk. Ugyanakkor azt látjuk, hogy sok, hagyományosan szerzetesek által vezetett intézményben világi munkatársak segítségét veszik igénybe annak érdekében, hogy továbbra elláthassák feladatukat. Ez olyan nehézség, amelyet a találkozás, a párbeszéd és a kommunikáció pozitív lehetőségévé alakíthatunk. Rajtunk múlik, hogy ezek a világi hívők egyházi szolgálatukban való részvételüket Isten hívásaként érzékeljék, mely arra szólítja őket, hogy keresztényként vállalják felelősségüket, tegyék magukévá a szellemiséget, és érezzék részeseinek magukat annak a küldetésnek, amelyet az Úr azokra a szerzetesekre bízott, akik annak az intézménynek a működését elindították.

Amint látjátok, utunk találkozásokból áll; ezek során pedig olyan emberekkel is találkozunk majd, akik a sötétség óráit élik, és arra kérnek bennünket, hogy irgalmas szamaritánussá váljunk számukra. Az egyik legfájdalmasabb találkozás azokkal történik, akiket éppen azok sebeztek meg, akiknek gondoskodniuk kellett volna róluk, sőt olykor a papság tagjai. E csapásra az egyházi közösségnek meghallgatással, az igazság feltárásával, igazságszolgáltatással, jóvátétellel, valamint a megelőzés és a gondoskodás kultúrája iránti egyre határozottabb elköteleződéssel kell válaszolnia. Minden sebzett embernek őszinte meghallgatásra, befogadásra, védelemre és a gyógyulás valós lehetőségeire kell találnia.

Ugyanez a szemlélet alkalmazható a szekularizált világ jelentette kihívásokra is. Sok ember nem egyszerűen elutasítja Istent; gyakran mély szomjat hordoz szívében az értelem, az igazság, a kapcsolódás és a remény után, még akkor is, ha ezt nem tudja néven nevezni.

Az egyház arra kapott meghívást, hogy felismerje ezeket a vágyakat, tisztelettel meghallgassa őket, és – mint Péter és János a templom kapujánál ülő bénának – felkínálja azt a rábízott kincset: Jézus Krisztust, akinek nevében az ember felkelhet és járhat (vö. ApCsel 3,1–10).

Az egyház akkor sem szűnik meg felkínálni azt, ami sajátosan az övé – Isten Krisztusban kinyilatkoztatott szeretetét –, amikor más intézményekkel – vallásiakkal vagy világiakkal – együttműködik, vagy amikor anyagi segítséget, oktatást, gondoskodást és emberi felemelkedést szolgáló támogatást nyújt. Ez az üzenet eljut a társadalomhoz, mely számos ilyen kezdeményezés iránt kifejezi nagyrabecsülését.

Így minden, az evangéliumból fakadó keresztény szeretetcselekedet egy nagyobb ígéretet hordoz magában: visszaadni az embernek azt a bizonyosságot, hogy szeretik.

Utazásunk során bejárjuk azt a földet, amelyet Szent II. János Pál „Mária földjének” nevezett (Homília az igeliturgián és az országos Mária-ünnepségen, Zaragoza, 1982. november 6., 1.). A Boldogságos Szűzben első útitársatokra és legfőbb kincsetekre találtok, mert ő életével mutatja meg nekünk, hogyan fogadjuk be az igét és őrizzük meg szívünkben, hogyan kísérjük ezen az úton a tanítványokat, és hogyan maradjunk jelen az egyház útján a közösség és a remény anyjaként. Neki ajánlom szolgálatotokat, hogy segítsen nektek az evangélium által említett rejtett kovásznak lenni a rátok bízott nép körében.

Kicsinynek a világ szemében, de olyannak, amely Krisztussal egyesülve képes megkeleszteni a tésztát (vö. Mt 13,33). Az egyház ereje nem az eszközök nagyságából fakad, hanem gyermekeinek életszentségéből, pásztorainak közösségéből, valamint azok alázatos és kitartó hűségéből, akik hagyják magukat a Lélektől vezetni.

Ezen az úton veletek jár Avilai Szent János is, a spanyol papság védőszentje, ebben az évben, amikor pappá szentelésének ötszázadik évfordulójára emlékezünk. Szent VI. Pál „ a lelki élet jóságos és bölcs mestereként, az egyházi élet és a keresztény erkölcsök példamutató megújítójaként”, ugyanakkor „egyszerű papként” jellemezte őt (Homília Boldog Avilai János szentté avatásán, 1970. május 31.). Ebben a szent egyháztanítóban az egyház azt a papi életet ismeri fel, amelyet minden püspöknek őriznie és növelnie kell saját papjai között.

Rá tekintve azokra gondolok, akik a püspökök legközelebbi útitársai ezen az úton, az „egyszerű papokra”, a szó legjobb és legigényesebb értelmében. Velük való közös utunknak ezt a lényeget kell közvetítenie: hogy olyan papok legyünk, akik szeretik Krisztust, az imádságban gyökereznek, hűségesek az egyházhoz, közel állnak az emberekhez, és képesek egyesíteni a szilárd tanítást az apostoli buzgósággal és a lelkipásztori szeretettel. Olyan papok ők, akik a püspökben nem csupán elismert tekintélyt látnak, hanem atyát, aki kíséri őket; a többi papban pedig testvéreket, akikkel megoszthatják e találkozásokkal teli zarándoklat fáradalmait és örömeit, amelyben mindannyian Krisztust keressük.

Zárjuk ezt a lelki zarándoklatot a szent egyháztanító egyik imádságával, amely emlékeztet arra bennünket, hogy minden egyházi megújulás a Krisztushoz hasonlóvá vált szívből születik: „Ha azt parancsolod nekem, Uram, hogy azt tegyem, amit te tettél, add nekem a te szívedet” (Ötvenhetedik beszéd, 20.). Legyen ez a mi kérőimánk is: Uram, add nekünk a te szívedet, olyan szívet, amely képes rád emelni tekintetét, útra kelni, meghallgatni, megkülönböztetni, szolgálni, szeretettel figyelmeztetni, türelmesen gondoskodni és örömmel hirdetni az evangéliumot. Mert

az az egyház, amely megkapja Krisztus szívét, magával hordozza a tűzoszlopot, amely vezeti, támogatja, védelmezi és vigasztalja; azt az útravalót, amely képessé teszi arra, hogy bármilyen kihívással szembenézzen.

Isten áldjon meg benneteket!

Köszönöm szépen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír