XIV. Leó pápa a római papsághoz: Ne meneküljünk el a mai kihívások elől!

Beszédében három dologra hívta fel a papok figyelmét: azt kérte, hogy 1. az egység és a közösség megteremtői és építői legyenek, 2. éljenek hiteles és példamutató életet, és 3. prófétai szemmel nézzék a mai kor kihívásait, hogy így együtt próbálják meg felismerni és szolgálni Istennek a mai történelmi helyzetből kiolvasható akaratát.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Szeretnék nagy tapsot kérni mindannyiatoknak, akik itt vagytok, és Róma összes papjának és diakónusának!

Kedves papok és diakónusok, akik a római egyházmegyében végzitek szolgálatotokat, kedves papnövendékek, szeretettel és barátsággal köszöntelek mindannyiatokat!

Köszönetet mondok Őeminenciájának, a vikárius bíborosnak a köszöntő szavaiért és a bemutatásért, amellyel egy kicsit beszámolt jelenlétetekről ebben a városban.

Azért szerettem volna találkozni veletek, hogy közelebbről megismerhesselek benneteket, és elkezdhessek együtt járni veletek. Köszönöm nektek az Isten országának szolgálatára adott életeteket, mindennapi fáradozásaitokat, a szolgálatotok gyakorlása során tanúsított nagylelkűségeteket, mindazt, amit csendben éltek meg, s ami időnként szenvedéssel jár vagy meg nem értéssel találkozik.

Különböző szolgálatokat végeztek, de mindannyian értékesek vagytok Isten szemében és tervének megvalósításában.

A római egyházmegye szeretetben és közösségvállalásban vezető szerepet tölt be, s ezt a küldetést mindannyiatoknak köszönhetően tudja betölteni, kegyelmi kapcsolatban a püspökkel és termékeny társfelelősségben Isten egész népével. Egyházmegyénk egészen különleges egyházmegye, mert sok pap érkezik ide a világ különféle tájairól, főképp tanulás végett; s ez azt hozza magával, hogy a lelkipásztorkodást is – különösen az egyházközségekre gondolok – ez az egyetemesség és a vele járó kölcsönös elfogadás jellemzi.

Éppen ebből a Róma által kínált egyetemes látásmódból kiindulva szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot.

Az első szempont, melyet különösen szívemen viselek, az egység és a közösség szempontja. Az úgynevezett főpapi imában, mint tudjuk, Jézus azt kérte az Atyától, hogy az övéi egyek legyenek (vö. Jn 17,20–23).

Az Úr jól tudja, hogy csak vele egységben és egymással egységben tudunk gyümölcsöt teremni és hiteles tanúságot tenni a világ előtt.

A papok közötti közösséget itt, Rómában elősegíti az a tény, hogy ősi hagyomány szerint a papok együtt szoktak élni, mind a plébániákon, mind a kollégiumokban vagy más lakóhelyeken. A papnak a közösség emberének kell lennie, mert ő elsőként éli meg és folyamatosan táplálja azt. Tudjuk, hogy ezt a közösséget ma akadályozza az elszigetelődést és az önreferencialitást előnyben részesítő kulturális légkör. Egyikünk sincs védve ezektől a kelepcéktől, melyek lelki életünk szilárdságát és szolgálatunk erejét fenyegetik.

De vigyáznunk kell, mert a kulturális közegen túl a közösség és a testvériség bizonyos, mondhatni „belső” akadályokkal is találkozik közöttünk, melyek az egyházmegye egyházi életét és a személyközi kapcsolatokat érintik, de azt is, ami a szívünkben lakozik. Különösen is arra a megfáradásra gondolok, amely azért uralkodik el rajtunk, mert jelentős nehézségekkel küzdöttünk, mert úgy éreztük, hogy nem értenek meg, nem hallgatnak meg bennünket, vagy más okokból. Én szeretnék segíteni nektek, szeretnék együtt járni veletek, hogy mindenki visszanyerje derűjét saját szolgálatában; de éppen ezért kérem tőletek, hogy vegyetek lendületet a papi testvériségben, mely a szilárd lelki életben, az Úrral való találkozásban és igéjének hallgatásában gyökerezik. Ebből a frissítő forrásból merítve képesek leszünk baráti kapcsolatokat ápolni, egymás megbecsülésében fogunk versengeni (vö. Róm 12,10); átérezzük, hogy szükségünk van a másikra ahhoz, hogy növekedni tudjunk és ugyanaz az egyházi igyekezet vezessen bennünket.

A közösségvállalást az egyházmegyében végzett munkára is le kell fordítani; különbözők a karizmáink, eltérő tanulmányokat végzünk, és a szolgálataink is sokfélék, de az egyházmegye fenntartására irányuló erőfeszítésnek ugyanannak kell lennie. Mindenkitől kérem, hogy figyeljen a lelkipásztori útjára ennek az egyháznak, mely helyi egyház, de a vezetője miatt egyetemes is. Az együtt járás mindig az evangéliumhoz való hűség biztosítéka; együtt és összhangban, arra törekedve, hogy saját karizmánkkal gazdagítsuk az egyházat, de mindig annak az egyetlen testnek a létét viselve szívünkön, amelynek Krisztus a feje.

A második szempont, amelyet szeretnék figyelmetekbe ajánlani: a példamutatás. A május 31-i papszentelés alkalmával homíliámban az élet átláthatóságának fontosságát hangsúlyoztam, Szent Pálnak az efezusi vénekhez intézett szavai alapján: „Tudjátok, hogyan viselkedtem” (ApCsel 20,18).

Atyai és pásztori szívvel kérem tőletek: mindannyian törekedjünk arra, hogy hiteles és példamutató papok legyünk!

Tudatában vagyunk természetünk korlátainak, és az Úr mélységesen ismer bennünket; ámde rendkívüli kegyelmet kaptunk, különösen értékes kincset bíztak ránk, melynek a szolgálatában állunk. A szolgától pedig azt várják el, hogy hűséges legyen. Egyikünk sincs védve a világ csábításaitól, és a város a maga ezernyi ajánlatával el is veheti a szent élet iránti vágyunkat, olyan lecsúszást idézve elő, amelynek következtében elvesznek a papi lét mély értékei. Továbbra is engedjétek, hogy vonzzon a Mester hívása, hogy átérezzétek és megéljétek az első óra szeretetét, mely komoly döntésekre és bátor lemondásokra késztetett benneteket! Ha megpróbálunk együtt példamutató, alázatos életet élni, akkor képesek leszünk továbbadni az evangélium megújító erejét minden férfi és nő számára.

Az utolsó szempont, melyet szeretnék megemlíteni, az, hogy prófétai szemmel nézzünk korunk kihívásaira. Aggódva és szomorúan látjuk mindazt, ami nap mint nap történik a világban: megsebez bennünket a halálos erőszak, megszólítanak bennünket az egyenlőtlenségek, a szegénységek, a társadalmi marginalizáció megannyi formája, a széles körű szenvedés, mely már senkit sem kímélő rossz közérzetet okoz. S ezek a valóságok nem csak máshol, tőlünk távol történnek, hanem a mi városunkat, Rómát is érintik, melyben a szegénység sokféle formája és olyan sürgető problémák vannak jelen, mint a lakhatás kérdése. Azt a várost, amelyben – ahogy Ferenc pápa megjegyezte – arra is szükség van, hogy a „nagy szépséget” és a lenyűgöző művészetet „egyszerű díszítés és normális működésmód kísérje a mindennapi élet helyein és közegeiben. Mert az a város, amely élhetőbb a lakosai számára, befogadóbb is mindenki számára” (Homília a Te Deummal egybekötött esti dicséreten, 2023. december 31.).

Az Úr azt akarta, hogy éppen mi éljünk ebben a kihívásokkal teli időszakban, még ha úgy tűnik is, hogy a kihívások meghaladják erőinket. Az a dolgunk, hogy ezeket a kihívásokat elfogadjuk, az evangéliumnak megfelelően értelmezzük, és a tanúságtétel alkalmaiként éljük meg. Ne meneküljünk el előlük!

A lelkipásztori tevékenység, akárcsak a tanulás, váljon mindenki számára olyan iskolává, ahol megtanulhatjuk, hogyan építsük Isten országát a mai összetett és izgalmas történelmi időszakban! Az utóbbi időkben olyan szent papok példáját láthattuk, akik képesek voltak összekapcsolni a történelem iránti szenvedélyt az evangélium hirdetésével: ilyen volt például Primo Mazzolari és Lorenzo Milani, a béke és az igazságosság prófétái. És itt, Rómában élt Luigi Di Liegro, aki a nagy szegénység láttán életét az igazságosság és az emberi haladás útjainak keresésére áldozta. Merítsünk erőt ezekből a példás életű papokból, hogy folytassuk az életszentség magvainak vetését városunkban!

Kedves barátaim, biztosítlak benneteket közelségemről, szeretetemről és készségemről, hogy veletek járjak. Bízzuk papi életünket az Úrra, és kérjük, hogy növekedhessünk egységben, példamutatásban és prófétai elkötelezettségben korunk szolgálatára! Kísérjen bennünket Szent Ágoston sürgető felhívása: „Szeressétek ezt az Egyházat, maradjatok ebben az Egyházban, legyetek ez az Egyház!

Szeressétek a jó Pásztort, a gyönyörű Vőlegényt, aki senkit sem csap be, és azt akarja, hogy senki se vesszen el!

Imádkozzatok az elkóborolt juhokért is: hogy ők is jöjjenek, hogy ők is felismerésre jussanak, hogy ők is szeressenek, s így egy nyáj legyen és egy pásztor” (138. beszéd, 10). Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír