XIV. Leó pápa a szentév zárásakor: Az Úr növekedni akar közöttünk, „velünk levő Isten” akar lenni

Az alábbiakban XIV. Leó pápa olaszul elmondott homíliájának magyar fordítását közöljük.

Kedves testvéreim!

Az evangélium (vö. Mt 2,1–12) felhívta a figyelmünket arra, mennyire örültek a napkeleti bölcsek, amikor újra meglátták a csillagot (vö. Mt 2,10), ugyanakkor arra is rámutatott, mennyire zaklatott lett Heródes és egész Jeruzsálem, amit a bölcsek keresése váltott ki bennük (vö. Mt 2,3). Valahányszor Isten megnyilvánulásairól van szó, a Szentírás nem hallgatja el az ilyen ellentéteket: öröm és zaklatottság, ellenállás és engedelmesség, félelem és vágyakozás. Ma Urunk epifániáját, megjelenését ünnepeljük, annak tudatában, hogy jelenlétében semmi sem marad úgy, mint korábban.

Ez a remény kezdete. Isten feltárulkozik, és semmi sem maradhat mozdulatlan.

Véget ér az a fajta nyugalom, amely annak ismételgetésére készteti a kedveszegett embereket: „Nincs semmi új a nap alatt” (Préd 1,9). Valami olyasmi veszi kezdetét, amitől a jelen és a jövő is függ, amint a próféta hirdeti: „Kelj föl, és tündökölj, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted” (Iz 60,1).

Meglepő, hogy éppen Jeruzsálem, annyi új kezdet tanúja, válik zaklatottá. Falain belül éppen azok, akik az Írásokat tanulmányozzák, és úgy vélik, hogy minden válasz birtokában vannak, mintha elveszítették volna annak képességét, hogy kérdéseket tegyenek fel maguknak és hogy valami újra vágyakozzanak. Sőt, a város megrémül azoktól, akik messziről érkeznek hozzá, a reménytől indíttatva, olyannyira, hogy fenyegetést érez abban, aminek – ellenkezőleg – nagy örömmel kellene eltöltenie. Ez a reagálás minket is megszólít, mint Egyházat.

Ennek a bazilikának a szent kapuja, melyet ma – utolsóként – bezártunk, megszámlálhatatlan férfi és nő áramlását látta: a remény zarándokait, akik úton vannak a mindig nyitott kapukkal rendelkező város, az új Jeruzsálem felé (vö. Jel 21,25). Kik voltak ők, és mi mozgatta őket? A jubileumi év végén különösen komolyan szólít meg bennünket kortársaink lelki keresése, amely sokkal gazdagabb annál, mint amennyire talán felfogni képesek vagyunk.

Milliók lépték át közülük az Egyház küszöbét. Mit találtak ott? Milyen szíveket, milyen figyelmet, milyen válaszkészséget?

Igen, a napkeleti bölcsek ma is léteznek. Olyan emberek ők, akik vállalják a kihívást, annak kockázatát, hogy saját útjukat járják; akik a mai zaklatott – sok tekintetben elutasító és veszélyes – világban szükségét érzik annak, hogy útnak induljanak, hogy keresni kezdjenek.

Homo viator – mondták a régiek. Úton lévő életek vagyunk. Az evangélium megkívánja az Egyháztól, hogy ne féljen ettől a dinamizmustól, hanem értékelje nagyra, és afelé az Isten felé irányítsa, aki azt ébreszti. Ez az Isten zaklatottá is tehet bennünket, mert nem marad mozdulatlanul a kezünkben, mint az ezüst- és aranybálványok; ellenkezőleg: élő és éltető, mint az a gyermek, akit Mária a karjában tartott, és aki előtt a bölcsek hódoltak. Az olyan szent helyeknek, mint a székesegyházak, a bazilikák és a kegyhelyek, melyek jubileumi zarándoklatok célpontjává váltak, az élet illatát kell árasztaniuk, azt a felejthetetlen benyomást kell kelteniük, hogy egy másik világ már elkezdődött.

Tegyük fel magunknak a kérdést: van-e élet Egyházunkban? Talál-e helyet az, ami születőben van? Azt az Istent szeretjük-e és hirdetjük-e, aki újra útra indít?

Az evangéliumi elbeszélésben Heródes a trónját félti, nyugtalanná válik amiatt, amiről úgy érzi, hogy az ellenőrzésén kívül van. Megpróbálja kihasználni a bölcsek vágyakozását, és saját javára akarja fordítani keresésüket. Kész hazudni, mindenre képes; a félelem ugyanis elvakít. Az evangélium öröme ezzel szemben felszabadít: óvatossá tesz ugyan, de egyben bátorrá is, figyelmessé és leleményessé; a már megszokott utaktól eltérő utakat sugall.

A napkeleti bölcsek egy egyszerű és lényegre törő kérdéssel érkeznek Jeruzsálembe: „Hol van az újszülött?” (Mt 2,2). Milyen

fontos, hogy aki átlépi az Egyház kapuját, azt érezze, hogy a Messiás éppen most született meg ott, hogy ott egy olyan közösség gyűlik össze, amelyben megszületett a remény, hogy ott egy élettörténet bontakozik ki!

A jubileumnak az volt a célja, hogy emlékeztessen bennünket: újra lehet kezdeni, sőt, hogy valójában még mindig a kezdeteknél tartunk, hogy az Úr növekedni akar közöttünk, „velünk levő Isten” akar lenni. Igen, Isten megkérdőjelezi a fennálló rendet: olyan álmai vannak, amelyeket ma is sugall az ő prófétáinak; elszánt arra, hogy kiszabadítson bennünket a régi és új rabságokból; bevon fiatalokat és időseket, szegényeket és gazdagokat, férfiakat és nőket, szenteket és bűnösöket irgalmasságának műveibe, igazságosságának csodáiba. Nem kelt zajt, de országa már most mindenütt sarjad a világban.

Mennyi epifánia adatott és adatik nekünk! Ezeket azonban ki kell vonni Heródes szándékai alól, azon félelmek alól, amelyek bármikor agresszióvá válhatnak. „A mennyek országa Keresztelő János idejétől mindmáig erőszakot szenved, az erőszakosak szerzik meg” (Mt 11,12). Jézusnak ez a Máté evangéliumában feljegyzett titokzatos kijelentése óhatatlanul is arra a sok konfliktusra irányítja figyelmünket, amelyekkel az emberek ellenállhatnak annak az újnak, sőt akár meg is sebezhetik azt az újat, amit Isten mindenki számára készít.

Szeretni a békét, keresni a békét azt jelenti, hogy megvédjük azt, ami szent, s ami épp ezért születőben van: kicsiny, gyenge, törékeny, mint egy gyermek.

Körülöttünk egy eltorzult gazdaság mindenből igyekszik hasznot húzni. Látjuk: a piac üzletté változtatja az ember szomjúhozását is: a keresés, az útra kelés, az újrakezdés vágyát. Tegyük fel magunknak a kérdést: a jubileum arra nevelt-e bennünket, hogy elkerüljük azt a fajta hatékonyságot, amely mindent termékké, az embert pedig fogyasztóvá degradálja? E jubileumi év után vajon képesebbek leszünk-e arra, hogy a látogatóban zarándokot, az ismeretlenben keresőt, a távol levőben közelit, a tőlünk különbözőben útitársat ismerjünk fel?

Az, ahogyan Jézus mindenkivel találkozott, és ahogyan mindenkit közel engedett magához, arra tanít bennünket, hogy tiszteljük az emberek szívének titkát, amelyet egyedül ő ismer. Vele együtt tanuljuk meg felismerni az idők jeleit (vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 4). Ezt senki sem adhatja el nekünk. A gyermek, aki előtt a napkeleti bölcsek hódolnak, minden értéket meghaladó és mértéket nem ismerő kincs. Ő az ingyenesség epifániája. Nem előkelő „helyszíneken” vár ránk, hanem a való élet egyszerűségében. „Te, Betlehem, Júda földje, bizony nem vagy a legkisebb Júda nemzetségei között” (Mt 2,6). Mennyi városnak, mennyi közösségnek van szüksége arra, hogy ezt hallja: „Bizony nem vagy az utolsó.” Igen, az Úr ma is meglep bennünket! Lehetővé teszi, hogy rátaláljunk. Az ő útjai nem a mi útjaink, és az erőszakosak nem tudják uralmuk alá vonni őket, sem a világ hatalmasai nem képesek feltartóztatni őket. Ebből fakad a bölcsek határtalan öröme, akik maguk mögött hagyják a királyi palotát és a templomot, és Betlehem felé indulnak: ekkor látják meg újra a csillagot!

Ezért, kedves testvéreim, jó a remény zarándokaivá válni. És jó dolog továbbra is annak lenni, együtt! Isten hűsége még sokszor meg fog lepni bennünket.

Ha nem tartjuk merőben műemlékeknek templomainkat, ha közösségeink valódi otthonok lesznek, ha összefogva ellenállunk a hatalmasok hízelgéseinek, akkor a hajnal nemzedéke leszünk.

Mária, a Hajnalcsillag, mindig előttünk fog járni! Fiában egy csodálatos emberiséget szemlélünk és szolgálunk majd, melyet nem a mindenhatóság tébolya, hanem a szeretetből testté lett Isten formált át.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír