XIV. Leó pápa újévi homíliája: A világ nem kardélezéssel menekül meg

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes szentbeszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Ma, a Boldogságos Szűz Máriának, Isten anyjának főünnepén, az új polgári év kezdetén a liturgiában egy gyönyörű áldást hallunk: „Áldjon meg az Úr, és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, és legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és adjon neked békét!” (Szám 6,24–26). Ez a szöveg a Számok könyvében a nazírok felszentelésére vonatkozó rendelkezéseket követi, a felajánlott ajándék szent és termékeny dimenzióját hangsúlyozza Isten és Izrael népe kapcsolatában. Az ember felajánlja Teremtőjének mindazt, amit kapott, ő pedig válaszul jóságos tekintetét fordítja felé, éppúgy, mint a világ kezdetén (vö. Ter 1,31).

Izrael népe, melyhez ez az áldás szólt, felszabadított nép volt: olyan férfiakból és nőkből álló nép, akik hosszú rabság után születtek újjá Isten beavatkozása és szolgájának, Mózesnek nagylelkű válasza révén. Egyiptomban bizonyos biztonságot élveztek – nem volt hiányuk kenyérben, volt fedél a fejük felett, és egyfajta stabilitás jellemezte őket –, ám ennek a rabság volt az ára: egy olyan zsarnokság elnyomása alatt éltek, amely egyre többet követelt, miközben egyre kevesebbet adott (vö. Kiv 5,6–7). A pusztában a korábbi biztonság nagy része elveszett, cserébe viszont ott volt a szabadság, mely abban nyert konkrét formát, hogy jövőre nyitott úton járhattak, bölcs törvényt s egy olyan föld ígéretét kapták, ahol bilincsek és láncok nélkül élhetnek és növekedhetnek – vagyis az újjászületés ajándékát kapták.

Ily módon –

az új év kezdetén – a liturgia arra emlékeztet bennünket, hogy minden egyes nap – mindegyikünk számára – egy új élet kezdete lehet, Isten mélységes szeretete, irgalma és szabadságunk válasza révén.

És jó így gondolni az előttünk álló évre: mint felfedezésre váró, nyitott útra, amelyre kegyelemből ráléphetünk – szabadon és a szabadság hordozóiként, megbocsátást nyertekként és a megbocsátást nyújtókként, bízva a bennünket szüntelenül kísérő Úr közelségében és jóságában.

Mindezt emlékezetünkbe idézzük, amikor Mária istenanyaságának misztériumát ünnepeljük, aki „igenjével” hozzájárult ahhoz, hogy minden irgalom és jóság forrása emberi arcot kapjon: Jézus arcát, akinek tekintetében – gyermekként, majd ifjúként és felnőttként – az Atya szeretete elér és átalakít bennünket.

Ezért az új esztendő kezdetén, amikor útnak indulunk az előttünk álló új és egyedi napok felé,

kérjük az Urat, hogy minden pillanatban érezzük magunk körül és magunkon atyai ölelésének melegét és áldó tekintetének fényét, hogy egyre jobban megértsük és mindig szem előtt tartsuk, kik vagyunk, és milyen csodálatos cél felé haladunk

(vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 41). Ugyanakkor mi magunk is dicsőítsük meg őt: imádságunkkal, életszentségünkkel, és azzal, hogy egymás számára jóságának tükrévé válunk!

Szent Ágoston azt tanította, hogy Máriában „az ember teremtője emberré lett: hogy bár ő a csillagok elrendezője, asszony kebléről szophasson; hogy bár ő a kenyér (vö. Jn 6,35), éhezhessen (vö. Mt 4,2); […] hogy bár méltatlanok voltunk, megszabadítson bennünket” (Százkilencvenegyedik beszéd, 1.1). Ezzel Isten arcának egyik alapvető vonására emlékeztetett: szeretetének teljes ingyenességére, melynek értelmében – amint a béke világnapjára írt üzenetemben hangsúlyoztam – „fegyvertelenül és lefegyverző módon” jelenik meg előttünk: mezítelenül, védtelenül, mint egy jászolban fekvő újszülött. Mindezt azért, hogy megtanítsa nekünk:

a világ nem kardélezéssel menekül meg, nem azzal, hogy ítélkezünk, elnyomjuk vagy megöljük testvéreinket, hanem azzal, hogy fáradhatatlanul igyekszünk megérteni, megbocsátani, felszabadítani és befogadni mindenkit – számítás és félelem nélkül.

Ez az az isteni arc, amelyet Mária engedett megformálódni és növekedni méhében, s amely teljesen megváltoztatta életét. Ez az az arc, amelyet egy várandós anya tekintetének örömteli és törékeny fényével hirdetett, amelynek szépségét napról napra szemlélte, miközben Jézus gyermekből nagyfiúvá, majd fiatalemberré növekedett otthonában; és amelyet aztán alázatos tanítványi szívével követett, miközben Jézus végigjárta küldetésének útjait, egészen a keresztig és a feltámadásig. Ehhez Mária minden védekezést elengedett: lemondott várakozásairól, igényeiről és biztosítékairól – ahogyan erre az édesanyák képesek –, fenntartás nélkül a Fiúnak szentelte életét, akit kegyelemből kapott, hogy aztán viszonzásul odaadja a világnak.

Mária istenanyaságában így két hatalmas, „fegyvertelen” valóság találkozását látjuk: Istenét, aki lemond istenségének minden kiváltságáról, hogy test szerint megszülessen (vö. Fil 2,6–11), és az emberét, aki bizalommal teljesen elfogadja akaratát, és egy tökéletes szeretetaktusban felajánlja neki legnagyobb képességét: a szabadságot.

Szent II. János Pál, amikor erről a misztériumról elmélkedett, azt kérte, hogy tekintsünk arra, amit a pásztorok Betlehemben találtak: „A gyermek lefegyverző gyengédsége, környezetének meglepő szegénysége, Mária és József alázatos egyszerűsége” megváltoztatta életüket, és „az üdvösség hírnökeivé” tette őket (Homília a Boldogságos Szűz Máriának, Isten anyjának főünnepén, a béke 34. világnapján bemutatott misén, 2001. január 1.).

Ezt a 2000. évi nagy jubileum végén mondta, olyan szavakkal, amelyek bennünket is elgondolkodtatnak: „Mennyi ajándékot adott – mondta –, mennyi rendkívüli alkalmat nyújtott a hívőknek a nagy jubileum! A kapott és adott megbocsátás tapasztalatában, a vértanúk emlékezetében, a világ szegényeinek kiáltására figyelve […] mi magunk is felfedeztük Isten üdvözítő jelenlétét a történelemben. Szinte tapinthatóvá vált számunkra az ő szeretete, amely megújítja a föld színét” (uo.), majd ezzel zárta: „Amint a pásztoroktól, akik sietve mentek imádni őt, úgy Krisztus a hívőktől, akiknek megadta a vele való találkozás örömét, bátor készséget kér arra, hogy újra útra keljenek, és hirdessék az ő ősi és mindig új evangéliumát. Azért küldi őket, hogy üdvözítő üzenetével élettel töltse meg az emberek történelmét és kultúráit” (uo.).

Kedves testvéreim, e főünnepen, az új év kezdetén, a remény jubileumának lezárásához közeledve hittel járuljunk a betlehemhez, mint a „fegyvertelen és lefegyverző” béke voltaképpeni helyéhez, az áldás helyszínéhez, ahol emlékezetünkbe idézzük mindazokat a csodákat, amelyeket az Úr az üdvtörténetben és saját életünkben végbevitt; majd induljunk útnak újra, a barlang alázatos tanúihoz hasonlóan,

„dicsőítve és magasztalva Istent” (Lk 2,20) mindazért, amit láttunk és hallottunk! Ez legyen a mi fogadalmunk, jó elhatározásunk az elkövetkező hónapokra és egész keresztény életünkre!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír