XVI. Benedek: II. János Pál nem erkölcsi rigorista, az Isteni Irgalmat állította középpontba

II. János Pál pápa száz évvel ezelőtt, 1920. május 18-án született a lengyel kisvárosban, Wadowicében.

Miután a három szomszédos nagyhatalom, Poroszország, Oroszország és Ausztria több mint száz évig osztozott a területén, Lengyelország az első világháború végén visszanyerte függetlenségét. Ez a történelmi esemény nagy reményt adott, de sok nehézséggel is járt, mivel az új állam átalakításának folyamatában továbbra is érezte a két hatalom, Németország és Oroszország nyomását. A fiatal Karol Wojtyła ebben a helyzetben nőtt fel, az elnyomás helyzetében, ami ugyanakkor reményteli helyzet is volt. Nagyon korán elvesztette édesanyját és testvérét, végül pedig édesapját is, akiktől mély és hűséges istenhitet örökölt. A fiatal Karolt különösen az irodalom és a színház vonzotta. A középiskolai záróvizsga elvégzése után ezeket tanulmányozta.

„A deportálás elkerülése érdekében 1940 őszén a Solvay vegyi üzem kőbányájába ment” (vö. Ajándék és titok). „1942 őszén döntött úgy, hogy belép a krakkói szemináriumba, és mivel a régi tankönyvekből a teológia tanulmányozását már jóval előbb elkezdte, így 1946. november 1-jén pappá is szentelhették” (vö. ugyanott). Természetesen Karol a teológiát nemcsak könyvekből, hanem saját maga és országa nehéz helyzetben szerzett tapasztalatain keresztül is tanulmányozta. Ez bizonyos mértékben jellemezte egész életét és munkáját. Tanulmányozta a könyveket, de az általuk feltett kérdések valósággá is váltak számára, amelyet mélyen megtapasztalt és átélt. Fiatal püspökként – 1958 óta segédpüspökként, majd 1964-től krakkói érsekként – a II. vatikáni zsinat vált egész életének és munkájának iskolájává. A felmerült fontos kérdések, különösen az úgynevezett 13. scemával kapcsolatosak, amelyből később a Gaudium et spes konstitúció született, egyben a saját kérdései voltak. A zsinat által kidolgozott válaszok előkészítették a későbbi püspök, majd pápa küldetését is.

Amikor Wojtyła bíborost 1978. október 16-án megválasztották Szent Péter utódjának, az Egyház drámai helyzetben volt. A zsinat tanácskozásait sokan magának a hitnek a vitájaként mutatták be, azt sugallva, hogy a zsinat elveszítette tévedhetetlen és rendíthetetlen jellegét. Egy bajor plébános például így értékelte a helyzetet: „Végül rossz hitre tértünk”. Ezt az érzést, hogy már semmi sem biztos, és hogy minden megkérdőjeleződött, csak fokozta a liturgikus reform végrehajtásának módszere. Végül szinte úgy tűnt, hogy a liturgia önjáró lett, és önmagát alkotja. VI. Pál nagy erővel és elszántsággal zárta le a zsinatot, de annak lezárása után egyre sürgetőbb problémákkal szembesült, amelyek végül megkérdőjelezték az Egyház lényegét. A szociológusok az Egyház akkori helyzetét a Szovjetunió helyzetéhez hasonlították Gorbacsov alatt, amikor a szovjet állam hatalmas struktúrája összeomlott a saját megreformálása során.

Ezért voltaképpen szinte lehetetlen feladat várt az új pápára. Mindazonáltal II. János Pál az első pillanattól kezdve új lelkesedést váltott ki Krisztus és Egyháza iránt. Pápai beiktatásakor mondott prédikációjának szavai a következők voltak:

„Ne féljetek! Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!” Ez a felhívás, ez a hang jellemezte egész pápaságát, és az Egyház felszabadító helyreállítójává tette őt.

Ezt az a tény határozta meg, hogy az új pápa olyan országból jött, ahol a zsinat fogadtatása pozitív volt: mindent örömmel megújítottak, ahelyett, hogy a kétségeknek és a bizonytalanságnak adtak volna helyet.

A pápa 104 lelkipásztori útja során szerte a világon hirdette az evangéliumot, az öröm üzenetét, elmagyarázva, hogy mit kell tennünk Krisztusért, és hogy megvédjük a jót.

Tizennégy enciklikájában átfogóan, ugyanakkor emberi módon mutatta be az Egyház hitét és tanítását. Ezzel pedig elkerülhetetlenül ellenállást váltott ki a nyugati egyházban, amelyet hatalmába kerített a kétség és a bizonytalanság.

Ma fontosnak tűnik meghatározni azt az igazi középpontot, amelynek szempontjából elolvashatjuk a különféle szövegekben szereplő üzenetet. Az ő halálának órájában bizony észrevehettük volna ezt. II. János Pál pápa az általa alapított Isteni Irgalmasság ünnepén halt meg. Először hadd tegyek egy rövid személyes megjegyzést, amely fontos szempontnak tűnhet ahhoz, hogy megértsük a pápa személyét és munkáját. II. János Pált kezdettől mélyen megérintette Faustina Kowalska, a krakkói apáca üzenete, aki hangsúlyozta az isteni irgalmat mint a keresztény hit lényegi központját. Faustina nővér bízott abban, hogy idővel bevezetik ezt az ünnepet. A konzultációkat követően erre a pápa húsvét második vasárnapját választotta. A végső döntés meghozatala előtt azonban felkérte a Hittani Kongregációt, hogy véleményezze ezt a dátumot. Negatív választ adtunk, mert úgy gondoltuk, hogy egy olyan ősi és hagyományos időpontot, mint a húsvét nyolcadát lezáró fehér vasárnap, nem kellene megterhelni a modern ötletekkel. A Szentatyának természetesen nem volt könnyű elfogadni a válaszunkat. Ennek ellenére nagy alázattal tette ezt, és másodjára elfogadta a negatív válaszunkat. Végül egy olyan javaslatot fogalmazott meg, amely meghagyta a húsvét második vasárnapját történelmi formájában, de az eredeti üzenetbe belefoglalta az isteni irgalmat is. Gyakran voltak hasonló esetek, amelyekben lenyűgözött a nagy pápa alázatossága, aki feladta az általa kedvelt ötleteket, mert azok nem találtak jóváhagyásra az egyes hivatalokban, amikor azt a megállapított normák szerint kérte.

Amikor II. János Pál az utolsó lélegzetet vette ezen a világon, éppen véget ért az Isteni Irgalmasság ünnepe első esti dicsérete. Ez megvilágította halálának óráját: Isten Irgalmának fénye megnyugtató üzenetként jelent meg halála felett. Az Emlékezet és azonosság című utolsó könyvében, amelyet halálának előestéjén tettek közzé, a pápa ismét összefoglalta az Isteni Irgalmasság üzenetét. Rámutatott arra, hogy Faustina nővér ugyan meghalt a második világháború szörnyűségei előtt, de már megmutatta az Úr válaszát, amelyet Ő erre az őrült küzdelemre adni akart. Olyan volt, mintha Krisztus Faustinán keresztül akarta volna mondani: „A gonosz nem fogja megkapni a végső győzelmet. A húsvét titka megerősíti, hogy a jó végül győzedelmeskedik, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett, és hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet”.

A pápa egész életében arra törekedett, hogy a keresztény hit objektív központját, az üdvösség tárgyát szubjektíven elérhetővé tegye, és segítsen másoknak, hogy az a sajátukká váljon. A feltámadt Krisztuson keresztül Isten kegyelme mindenkié lett. Noha a keresztény lét e központját csak a hit adhatja nekünk, filozófiai szempontból is jelentős, mert ha Isten kegyelme nem lenne tény, akkor egy olyan világban kellene keresnünk az utat, ahol a jó végső hatalma a gonosz ellen nem felismerhető. Végül, ezen objektív történelmi jelentőségen túl mindenki számára nélkülözhetetlen tudni, hogy Isten kegyelme erősebb, mint a mi gyengeségünk. Ezen a ponton megtalálható II. János Pál és Ferenc pápa üzenetének belső egysége és alapvető szándéka is:

II. János Pál nem erkölcsi rigorista, ahogy néhányan ábrázolni akarták őt. Az Isteni Irgalom középpontba állításával lehetőséget adott ugyanis nekünk, hogy elfogadjuk az ember iránti erkölcsi követelményeket, még akkor is, ha soha nem tudjuk teljes mértékben teljesíteni azokat.

Erkölcsi erőfeszítéseinket pedig az Isteni Irgalom fényében tesszük, amely erősnek bizonyul, és begyógyítja gyengeségeinket.

Amíg II. János Pál pápa haldoklott, a Szent Péter tér tele volt emberekkel, különösen sok fiatallal, akik utoljára akartak találkozni pápájukkal. Nem felejtem el azt a pillanatot sem, amikor Sandri érsek bejelentette a pápa távozásának hírét. Mindenekelőtt felejthetetlen marad az a pillanat, amikor a Szent Péter nagyharangja kihirdette ezt az üzenetet. A temetés napján sok molinót láthattunk „Santo subito!” felirattal. Mindenünnen ezt a felkiáltást lehetett hallani, amely a II. János Pállal való találkozásból fakadt. Nemcsak a téren, hanem a különféle intellektuális körökben is arról beszéltek, hogy II. János Pálnak a „nagy” címet adják.

A „szent” szó Isten szféráját jelzi, a „nagy” pedig az emberi dimenziót. Az Egyház normái szerint a szentséget két kritérium alapján lehet felismerni: hős erények gyakorlása és a csoda alapján. Ez a két kritérium szorosan kapcsolódik egymáshoz. Mivel a „hősi erény” nem egyfajta olimpiai eredményt jelent, hanem azt, hogy valami láthatóvá válik egy személyben és egy személyen keresztül, amely nem a sajátja, hanem Isten munkája, amely felismerhetővé válik benne és rajta keresztül. Ez nem egyfajta erkölcsi verseny, hanem a saját nagyságáról való lemondás eredménye. A lényeg az, hogy egy ember hagyja, hogy Isten dolgozzon rajta, és így Isten munkája és ereje rajta keresztül láthatóvá válik.

Ugyanez vonatkozik a csoda kritériumára is. Itt sem az számít, hogy valami szenzációs történik, hanem Isten gyógyító jóságának látható kinyilatkoztatása, amely meghaladja az összes pusztán emberi lehetőséget. A szent az az ember, aki nyitott Isten előtt, és akit áthat az Isten. A szent ember az, aki elvonul önmagától, és lehetővé teszi, hogy lássuk és felismerjük Istent. Ennek a lehető leghatékonyabb ellenőrzése a boldoggá- és szenttéavatási folyamat célja. II. János Pál esetében mindkettőt szigorúan az alkalmazandó szabályok szerint hajtották végre. Tehát most úgy áll előttünk, mint Atyánk, aki Isten kegyelmét láthatóvá teszi számunkra.

Nehezebb helyesen meghatározni a „nagy” kifejezést. A pápaság közel 2000 éves hosszú története során a „nagy” címet csak két pápának tartották fenn: I. Leó (440–461) és I. Gergely (590–604) pápáknak. Mindkét esetben a „nagy” szó politikai konnotációval rendelkezett, de éppen azért, mert maga Isten titka vált láthatóvá az ő politikai sikerük révén. A párbeszéd útján Nagy Szent Leó képes volt meggyőzni Attilát, a hunok fejedelmét, hogy megkímélje Rómát, Péter és Pál apostolfejedelmek városát. Fegyverek nélkül, katonai vagy politikai hatalom nélkül, a hit iránti meggyőződés hatalma révén képes volt meggyőzni a rettegett zsarnokot Róma megkíméléséről. A szellem és az erő közötti harcban a szellem erősebbnek bizonyult.

I. Gergely sikere nem volt ilyen látványos, ám többször is képes volt megvédeni Rómát a lombardoktól. Itt is a lélek ereje állt szemben a hatalommal, és a lélek győzedelmeskedett.

Ha összehasonlítjuk mindkét történetet II. János Pál történetével, akkor a hasonlóság egyértelmű. II. János Pálnak sem katonai, sem politikai hatalma nem volt. Az Európa és Németország jövőbeli jellegéről 1945 februárjában folytatott vita során azt mondták, hogy a pápa reakcióját is figyelembe kell venni. Ezután Sztálin megkérdezte: „Hány hadosztálya van a pápának?” Nos, nem volt hadserege. A hit hatalma azonban olyan erőnek bizonyult, amely 1989-ben végül megszabadított a szovjet hatalom rendszerétől, és lehetővé tette új kezdetet. Vitathatatlan, hogy a pápa hitének alapvető szerepe volt e hatalom összeomlásában. Az I. Leó és I. Gergely pápák személyében megmutatkozó nagyszerűség tehát itt is láthatóvá vált.

Javaslom, hogy hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy a „nagy” jelző győzedelmeskedik-e, vagy sem. Isten hatalma és jósága mindannyiunk számára láthatóvá vált II. János Pálban. Most, amikor az Egyház ismét a gonosz elnyomásától szenved, ő a remény és a bizalom jele számunkra.

Kedves Szent II. János Pál pápa, könyörögj érettünk!

XVI. Benedek

Fordította: Gájer László

Forrás: Konferencji Episkopatu Polski

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír