Zágorhidi Czigány Balázs történész székfoglaló előadást tartott a Szent István Tudományos Akadémián

Az alábbiakban Zágorhidi Czigány Balázs A magyar domonkos rendtörténet kutatásának új irányai az ezredforduló után című székfoglaló előadásának rövid összefoglalóját adjuk közre.

Az előadás visszanézhető az akadémia YouTube-csatornáján.

Az előadás elsősorban arra igyekezett ráirányítani a figyelmet, hogy – az intézményi hálózat jelentős bővülésével és a klasszikus egyháztörténeti szemlélet újbóli megjelenésével – mennyit gazdagodott a domonkos rendtörténet a kétezres évek elejétől. Ugyanakkor bemutatta a vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjteményt is, amely lehetőségeihez mérten maga is kivette részét ebből a folyamatból, és gyűjteményei révén nemcsak értékes műtárgyakat, hanem fontos történeti forrásokat is megmentett a kutatók számára.

A biztató 17. századi előzmények után – 1637-ben a domonkosokról jelent meg az egyik első „modern” szerzetességtörténeti mű hazánkban – a 18–19. században nem akadt kutatója a domonkos rendtörténetnek. A 20. század első felében Pfeiffer Miklós kassai kanonok, Iványi Béla jogtörténész és Harsányi András református teológus irányította a figyelmet a rend középkori történetére; hosszú időre az ő munkáik váltak a rendtörténet alapműveivé. A szocialista korszakban – más rendekhez hasonlóan – kevés figyelmet kapott a domonkos rendtörténet, a történészek és régészek legfeljebb egy-egy rendház történetét, jobb esetben a rend kolostorhálózatát próbálták feltárni. Ettől függetlenül – köszönhetően a hagyományosan erős magyar középkori irodalom- és nyelvtörténetnek – ebben a korszakban is érdeklődésre tartottak számot a domonkos legendák (mindenekelőtt Szent Margit legendái), prédikációk és nyelvemlékek (elsősorban a szigeti kódexek). Összességében azonban így is elmondható, hogy a magyar tudományosság által vizsgált néhány domonkos vonatkozású kérdés elsősorban a középkorra fókuszált, és többnyire nélkülözte a tágabb rendtörténeti összefüggéseket.

Ehhez képest hoztak jelentős változást a rendszerváltás után felvirágzó egyháztörténeti kutatások, melyek eredményei az ezredfordulóra értek be. Ennek szemléltetésére az előadó a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megrendezett „Rendtörténeti Konferenciák” sorozat 2007-ben megjelent domonkos kötetét hozta fel példaként, amely több mint harminc tanulmányt tartalmazott, és korszakhatárai a rendalapítástól a 20. századig terjedtek. Ezt a tendenciát erősítették a 2010–2020-as évek évfordulós eseményei (a 800 éves rendi jubileumok, a domonkos nővérek kongregációja alapításának 150. évfordulója és a Szent Margit halálának évfordulójához kapcsolódó – a covidjárvány miatt kissé megkésett – megemlékezések).

A korábban szinte kutatatlan új- és legújabb kori rendtörténetből olyan kérdések kerültek előtérbe, mint a provincia újjászervezése a 17. században, a barokk rendi művészet, a rózsafüzér imádság, a 19. századi rendi reform, az atyák két világháború közötti népmissziós tevékenysége vagy a domonkos nővérek oktató-nevelő munkássága – és nem utolsósorban a kommunista korszak egyházüldözése. Kiemelte, hogy ennek az egyháztörténeti fellendülésnek köszönhetően tudunk ma jóval többet olyan domonkos személyiségekről, mint Horváth Sándor teológus, Badalik Bertalan veszprémi püspök vagy Bőle Kornél népszerű szónok, a katolikus egyesületi élet kiemelkedő alakja. Bővült ugyanakkor a középkori vonatkozású kutatási témák köre is, így került újra terítékre a kun és boszniai misszió ügye, a korai rendi források kérdése, a koldulórendi gazdálkodás vagy éppen a rendi kolostorhálózat. A kutatások előrehaladását azonban éppen egy klasszikus témával szemléltette: csak a közelmúlt kutatásai tették egyértelművé, hogy a szigeti apácakonvent gazdag nyelvemlékhagyatéka a késő középkori rendi reform sikerének köszönhető.

Ezt követően az előadó bemutatta a vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjteményt, amely szintén az ezredfordulón alakult, fő céljának a rend szocialista korszakban szétszóródott kulturális örökségének összegyűjtését tekintette, és mára gazdag könyvtári, levéltári és muzeális anyaggal rendelkezik. A gyűjtő és feltáró munka sikerét a gyűjteményben őrzött három különleges – más-más kutatói körhöz szóló – forrással szemléltette: Glasics Egyed vasvári házfőnök 20. század eleji eszperantó nyelvű visszaemlékezései elsősorban a helytörténet szempontjából értékelhetők, de fontos adatokat tartalmaznak a rendi reformról is; Fehér Mátyás Jenő levelei, amelyek Bőle Kornél hagyatékából kerültek elő, a híres-hírhedt „Kassai kódex” lelőkörülményeiről nyújtanak biztos információkat; Szabó Szádok egykori tartományfőnök és egyetemi tanár emlékiratai pedig jelentősen árnyalják a szinte csak Prohászka indexügyéből ismert egyházi személyiség arcképét.

Zágorhidi Czigány Balázs végül felhívta az akadémia tagságának figyelmét a vidéki kutatóhelyek fontosságára: véleménye szerint ezek a kis szellemi műhelyek egyrészt a magyar tudományosság előretolt bástyái, másrészt a helyi közösségek – vagy éppen egy kisebb rendi közösség – identitásának támaszai, amelyek alkalomadtán méltó funkciót adhatnak egy olyan értékes és szimbolikus műemlék épületnek, mint a vasvári domonkos kolostor.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír