Zakeus és Jézus találkozása

Zakeus és Jézus találkozását az evangélisták közül egyedül Lukács beszéli el (Lk 19,1–10). Ez a tény egyedivé és sajátossá teszi ezt az epizódot.

A keresni kifejezés gyakran előfordul Lukács evangéliumában. Az esetek többségében Jézus az, akit az emberek keresnek. Egyesek azért, hogy találkozzanak vele, hogy érinthessék, láthassák őt (Lk 2,48–49; Lk 6,19; Lk 19,3; Lk 24,5), mások viszont rossz szándékkal, hogy próbára tegyék, elfogják és megöljék (Lk 9,9; Lk 11,16; Lk 19,47; Lk 20,19; Lk 22,2.6). Ebben a szakaszban viszont azt hangsúlyozza az evangélista: Jézus azért jött – ő maga mondja –, hogy megkeresse és üdvözítse a bűnös embert (Lk 19,10). Tehát az Úr az, aki keresi az embert! Az a célja, hogy keresse és szabaddá tegye az elveszettet. Jelképes a helyszín is, hiszen Jerikó a világ egyik legrégebbi és legmélyebben fekvő települése. Vagyis az Úr minden ember után elmegy, a világ legmélyebb és legősibb pontjára is, hogy felemelje az elesettet.

Hangsúlyos továbbá a látás mozzanata is: Zakeus látni akarja Jézust (vö. Lk 19,3). A vámosok vezetője azért mászik fel egy fára, hogy könnyebben észrevegye az arra haladó Mestert (vö. Lk 19,4). Hasonló vágyat fogalmaz meg néhány görög zarándok is Fülöpnek, akik szintén látni szeretnék Jézust (vö. Jn 12,21). Itt a látás nem csupán a szem tapasztalatát fejezi ki, hanem a személyes találkozást az élő Jézussal, akinek emberi arcán láthatóvá vált a láthatatlan Isten, ahogy XVI. Benedek pápa mondta egy alkalommal (vö. Jn 1,18; Kol 1,15). De nemcsak Zakeus kívánja látni az Urat, hanem maga Jézus is szeretne találkozni vele. Az Úr az, aki felemeli a tekintetét, amikor a vámos közelébe ér (vö. Lk 19,5), hogy megláthassa annak arcát. Milyen szép lehetett, amikor a két szempár összetalálkozott! Zakeus bizonyára sohasem felejtette el azt a pillanatot. Hiszen abban a mozzanatban az irgalmas Isten Fiával találkozott, aki őt tekintetre és szóra méltatta, elfogadta őt megbocsátva neki, s meghívva őt a megtérésre. Ez a jézusi pillantás visszaadta neki az önbecsülést és a reményt.

Végül az isteni Mester ajkán kétszer is elhangzik a ma kifejezés (vö. Lk 19,5.9), ami fontos szerepet játszik a Lukács-evangéliumban. Jézus születésének örömhíre kapcsán használja először az evangélista, amikor az angyal nagy örömöt hirdet a pásztoroknak, hiszen „ma” megszületett az Üdvözítő, az Úr Krisztus, aki a régóta várt Messiás. A ma szóhoz tehát az üdvösség, a nagy öröm kapcsolódik, aminek forrása Jézus Krisztus (vö. Lk 2,11). Vagyis gyakran a (fel)szabadítás motívum kapcsolódik ehhez a kifejezéshez. Isten nem a jövőben, hanem a mában érinti meg, teszi szabaddá az embert, amikor Jézus örömhírt, gyógyulást, szabadulást hirdet a szegényeknek, a betegeknek, a raboknak, illetve, amikor ördögöket űz ki (vö. Lk 4,18.21; Lk 13,32–33). Továbbá, amikor az Úr meggyógyít egy bénát (vö. Lk 5,18–26), végül pedig, amikor megígéri a mennyországba való bejutást a bűnbánó latornak (vö. Lk 23,43). Ez utóbbi igehely az, ahol ez a szó utoljára fordul elő Lukács evangéliumában (vö. Lk 23,43). Jézus tehát a születésétől a haláláig, s azt követően pedig az örök élet távlatából is a mában, vagyis a jelenben találkozik az emberrel, hogy üdvözítse őt.

Zakeus történetén keresztül azt üzeni nekünk az Úr: ő minket is keres, hogy találkozzék velünk. Miránk is tekint, hogy reményünkben megerősítsen, és megtérésre bátorítson bennünket. S örömhír az, hogy ez nem a múltban, nem a jövőben, hanem a mában válik valósággá számunkra, ha a vámosok vezetőjének nyitottságával közelítünk hozzá. 

Nyúl Viktor