Egész estés imák és emberi sorsok – Találkozás Zemlényi Eszter operaénekessel

– Melinda teljes szerepe másfél évvel ezelőtt talált meg, amikor egy kolléganőm betegsége miatt hat nap alatt kellett megtanulnom. Nagy „beugrás” volt Székesfehérváron, egy koncertszerű előadás, amit Dobszay Péter vezényelt. Életem különleges feladatának tekintettem, hogy Melinda szerepét ne csak zeneileg tegyem élvezhetővé, hanem előadói kvalitásokkal is fűszerezzem, igazi drámát teremtve a közönség számára. E koncertelőadás élménye nem tűnt el nyomtalanul, abból építkeztem, így már a teljes szerep forgott bennem, a színpadi megformálása azonban még váratott magára. Nagy rolleresként éppen az utcán voltam, amikor az Operától megkaptam a Melindára szóló felkérést. Úgy meglepett a hír, hogy majdnem leestem a rollerről. A szerep, a lehetőség szinte sokként ért, annyira megörültem neki, hogy onnantól kezdve nem is tudtam semmi másra gondolni. Melinda ugyanis egyike volt a legkedvesebb, legféltettebben dédelgetett álmaimnak. 

– Elfogultság nélkül mondható, hogy a Bánk bán nemzetközi szinten is az egyik legszebb romantikus opera, amit az idő múlásával csak egyre jobban értékel az ember. Melinda pedig egy különösen összetett, hatalmas szerep. Hogyan látja őt?   

– Melinda majdhogynem földöntúli, annyira tiszta jellem. Számomra az a legnehezebb feladat, hogy teljesen feltárjam és megmutassam ennek az őszinte léleknek a végtelen tisztaságát. Mert igenis voltak és vannak olyanok, akik ennyire egyenesek, akiknek ilyen tartásuk van és ily módon önfeláldozók. 

– Milyen volt beállni Vidnyánszky Attila 2017-es keltezésű, szimbólumokkal teli, lassan klasszikussá érő rendezésébe? 

– Korábban többször láttam, de alaposabban meg kellett ismernem. Nagyjából két hét van egy ilyen jellegű darabfelújításra. Felvétel segítségével tanultam meg a teljes rendezést. Egyes részeit magamban is át kellett értelmeznem, de mára kifejezetten megszerettem ezt a változatot. Rajongok például azért a megoldásért, hogy a zenekari árok előtt, egy hídon állva énekelem a legmélyebb gondolatokat. Tetszik az az elképzelés, hogy

a benső vívódásaim a lehető legközelebb kerülnek a nézőkhöz. Így egy egészen másfajta, bensőségesebb dialógus alakulhat ki a közönséggel.    

– Nemrég volt egy beszélgetésünk a Mértékadóban a Zeneakadémián diplomázó Orosz Balázzsal, aki egy operaházi Tosca-előadásnak köszönhetően kötelezte el magát a vokális műfajok mellett, végül oratórium- és dalénekes szakon végzett. Ön fordított utat járt be, az oratórium, a dalirodalom és a tanítás mellett, illetve után kötött ki az operánál. 

– Ismerem Balázst, éppen a közelmúltban, február 25-én énekeltünk először együtt. Pécsre, a Kodály Központba mentünk, ahol Bach h-moll miséjébe volt egy fantasztikus beugrása. Le a kalappal! Nálam az opera és az oratórium viszonya „is-is” módon alakult. Úgy nőttem fel, hogy édesanyámmal és gyakran mindkét testvéremmel együtt énekeltünk a kórusban a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásaiban. Rengeteg darabban felléptünk, musicalekben, operettekben és operákban egyaránt. Erkel Hunyadi Lászlójával is kórusénekesként találkoztam először. Korán megismertem a színház világát, a színpad „etikettjét”; megszokottá vált számomra a szereplés, és megtapasztalhattam, átélhettem a játék erejét.

Abban a szellemben nevelkedtem, hogy aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik. Szólistaként azok a darabok kerültek igazán közel hozzám, amelyekben imádkoztam a színpadon.

Annak idején először kamaraénekesként végeztem és magánénektanári diplomát kaptam. Aztán oratórium-, dalének szakon folytattam a tanulmányaimat Halmai Katalinnál a Zeneakadémián, ahol végül még művésztanári diplomát is szereztem. Ma már az opera a fő működési területem.

– A barokktól a kortárs darabokig sok mindent énekel. Ez az útkeresés része, vagy tudatos repertoárbővítésről, sokszínűségre törekvésről van szó?   

– Eleinte az élet hozta a különböző felkéréseket, de most már nagyon tudatosan építkezem. Visszatérve Melinda szerepére, az azért is gyönyörű, mert egyszerre van jelen benne az oratórium-, a dal- és az operaéneklés világa. Amikor például Melinda a madarakról énekel („Élt régen egyszer két kismadár”), annak a szelídségét, finomságát, a hangszínt, a formálást, a puhaságot határozottan a daléneklés oldaláról közelítem meg. Azokat a zenei pillanatokat, amelyek a mennyei Atyához szóló kérések, köszönetnyilvánítások, külön bekarikáztam, kiírogattam magamnak. Igyekszem nagyon szuggesztíven megszólaltatni ezeket a szinte oratóriumi erősségű „imákat”.  A szerep többi része pedig az igazi drámát, az operai vonalat képviseli. 

– Különösen programdús lett ez az évadja. A Falstaff és A denevér után most a Bánk bánban énekel, jön a Carmina Burana, A kis kéményseprő Rowanje, nyáron pedig ismét Az álarcosbál Oscarja. 

– Az ember személyisége folyamatosan érik, bizonyos szerepekhez pedig fel kell nőni. Tíz évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni magam olyan szerepben, amiben meg kell halni. Úgy éreztem, hogy az még távol áll tőlem, nem tudom képviselni ezt a fajta drámaiságot. Most már kifejezetten érzem, hogy szeretnék minél többször nehezebb életutakat, tragédiákat is megjeleníteni. Megmutatni, hogy számomra mit jelent a halál. A jelenlegi szerepkörömben lubickolok. Imádtam a Falstaff cserfes, vidám, a maga nemében huncut, mégis ártatlan Nannettáját. A denevér kicsit tenyeres-talpas Adélja igazi kihívást jelentett. Operettet korábban nem énekeltem, így újfajta feladatot adott a szövegmondás és e más stílusban, műfajban való megszólalás. Rengeteget dolgoztam érte; a prózán külön is, hogy érthető és élvezetes legyen. Remélem, visszatalál hozzám Adél szerepe, mert nagyon szerettem. Visszatekintve, őszinte, önfeledt játék volt részemről. És ott van Oscar Az álarcosbálban! Az ifjú apród, aki vagány, de pontosan tudja, hol a helye és ki mellett szolgál, ugyanakkor mer beszólogatni. Igyekeztem elsajátítani a fiús járást, a passzoló gesztusokat, felvenni a kamaszos mozgást és lazaságot. Azt akartam, hogy az Oscarom egyszerre legyen vidám és komoly kiállású. 

– A kis kéményseprő bemutató lesz. Ez megint másfajta próbatétel, hiszen egy gyerekoperáról van szó.   

– Nagyon várom, mert rajongok Benjamin Britten zenéjéért. Olyannyira, hogy annak idején Britten Rimbaud-versekre írt Les Illuminations dalciklusával diplomáztam. Egyszer szeretném majd eredeti formájában, nem zongorakísérettel, hanem vonószenekarral is előadni. Számomra egyébként A kis kéményseprőnek lesz egy plusz különlegessége, ugyanis az Eiffel Műhelyház színpadán együtt fogok énekelni az egyik növendékemmel, aki jelenleg már a Bartók Konzervatóriumban tanul. 

– Érintettük az oratorikus műveket. De azok direkt hitvallásától függetlenül is tudjuk, érzékeljük, hogy aki klasszikus zenével foglalkozik, óhatatlanul spirituális erőtérbe kerül. Mit gondol a „közvetítői” hivatásáról?  

– Szerintem ennek két oldala van: az egyik, hogy én miként élem meg ezt, a másik, amit a közönség befogad ebből. Úgy érzem, az általam énekelt műfajok sokszínűsége igazán teljessé teszi az életemet. Lehetőségem van dalokat, dalciklusokat előadni. A dalok teljes nyitottságot, érzelmi mélységet és őszinteséget kívánnak. Mernem kell megmutatni a közönségnek az örömömet, a fájdalmat ugyanúgy, mint az önfeledtséget… A dalok végtelenül intimek. Nekem e meghittséget kell képviselnem, miközben ajándékként átadom őket a hallgatóknak. Az oratóriuméneklés valójában nem más, mint minőségi időtöltés Istennel. Az említett h-moll mise például egy egész estés ima, egyfajta szentségimádás volt részemről. Az oratóriumok feltöltenek, más, vertikális irányba visznek el. Minden egyes alkalom beszélgetés a mennyei Atyával. Amikor pedig az operaszínpadon – hozzám közel álló, belőlem fakadó módon – egy valódi személyiséget próbálok megformálni, akkor a dal és az oratórium világából egyaránt merítve, az adott szerepnek megfelelően közvetítem az átélt örömet, drámát, tragédiát. Szeretném, hogy a közönség soraiban ülők továbbvigyék a látottakat, hallottakat; talán egy tapasztalattal gazdagabbak lehetnek. Meggyőződésem, hogy ezek a darabok egy adott élethelyzetben segíthetnek a helyes döntések meghozatalában. Egy-egy szerep megformálása teljesen új dimenziókat nyit ki az ember lelkében. Meghatározó, hogy milyen mély spiritualitással, lelki tartalommal vagyok jelen az előadásaimban. Bízom benne, hogy az őszinteséggel adni és hatni tudok.

Fotó: Lambert Attila

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.