Zenei álmok Esztergomban – Egy orgona befejezetlen regénye Kováts Péterrel

Szó esik helytörténetről, a város zenei múltjáról és művészi pályafutásának epizódjairól, amelyek mind sűrűbb és erősebb szálakkal kötötték az ország főtemplomának most megmentésre, renoválásra és kiteljesítésre váró orgonájához.

Liszt Ferenc itteni működésére nem csak a karzat felé nyíló ajtó melletti emléktábla utal. A puritán lépcsőház fokait róva egy kamarakiállítás tűnik fel, a feljáró falán képek, dokumentumok reprói idézik meg a világhírű komponista alakját és esztergomi ténykedésének relikviáit. A fotózás kedvéért az orgonapadon helyet foglaló Kováts Pétert először arra kértem, hogy térjünk vissza a 19. század közepi kezdetekhez.

Az orgonaművész-karnagy jogos elfogultsággal utalt a székesegyház zenei úttörőire: „Különleges, hogy a bazilika első egyházzenésze maga Liszt Ferenc volt, aki 1856. augusztus 31-én itt vezényelte a felszentelési szertartásra komponált Missa solennisét. Liszt jól tudta, hogy egy katedrális életéhez, ünnepi szertartásaihoz milyen egyházzene dukál. A tradíciókat, régi korok szakrális zenéit kutatta, ápolta, melyeket rendkívüli stílussal, mély tartalommal és kifejezőerővel ültetett bele az akkor forradalmian modernnek számító alkotásaiba. Ezekkel valóban új, de színvonalas alapra helyezte kora egyházzenéjét. Úgy érzem,

ez a szellemiség mértékadó, és tökéletes összhangban áll a főkapu fölött olvasható latin felirattal: »Caput, mater et magistra Ecclesiarum Hungariae« – A magyar egyház feje, anyja és tanítója. Ez felelősségre is kötelezi az utókort.

A hagyomány tehát innentől folytonos. Persze a liszti nívót nehéz felülmúlni. Az egykori főszékesegyházi karnagyok közül egyébként többen is zeneszerzők voltak, például Kersch Ferenc vagy Bánáti Buchner Antal. Szépen énekelhető műveik alkalmanként előkerülnek. Elődöm, Baróti István orgonaművészként és karnagyként rengeteg Liszt-művet interpretált, én is ezt a vonalat követem. Így szertartások keretében és hangversenyeken gyakran hangoznak el kompozíciói.

Kiemelt eseményünk az Esztergomi Liszt Hét, amelyet a Liszt Ferenc Társaság rendez, megfelelő támogatás hiányában azonban sajnos nem valósulhat meg minden évben. Bízunk abban, hogy a vírushelyzet elmúltával ez a zenei fesztivál is folytatódhat. Volt, hogy ennek pótlására önerőből, a bazilika kórusával és a Balassa Bálint vegyes karral összefogva, saját átiratomban – a teljes zenekart orgonával helyettesítve, szólisták közreműködésével – adtuk elő az Esztergomi misét. Ehhez szervesen kapcsolódva még két Liszt-hangversenyt is szerveztünk. Jó lenne, ha nem telne el év a Missa solennis megszólaltatása nélkül.”

Kováts Péter immár kilencedik éve, 2012 nyarától látja el főszékesegyházi szolgálatát: „Gyerekkoromtól foglalkoztat az orgona és az egyházzene, amely egy katedrálisban él igazán mintaszerűen.

Ha nem is tudatosan, de lélekben valahogy mindig erre a hivatásra készültem.

Igyekeztem elsajátítani az orgonajáték terén mindazt, ami ehhez elengedhetetlen, és mindig érdeklődéssel hallgattam az egyházzenében meghatározó, a miénknél régibb, folytonos hagyományokkal bíró nemzetek szertartásait.”

Amikor művészi fejlődésének állomásairól és az esztergomi orgonával való első találkozásáról kérdeztem a karnagyot, válaszában egy gyerekkori élményéből indult ki: „Dél-Dunántúlról, Somogy megyéből származom. Pécsen születtem, de Nagyatádon nőttem fel. A zenei előkészítőt, a zeneóvodát követően már elsősként zeneiskolába jártam, zongorázni tanultam. Egyszer a helyi templomban kipróbálhattam az orgonát, és attól fogva autodidaktaként orgonáltam. Édesapámtól kapott, Budapesten vásárolt kottákból próbáltam kisebb Bach-műveket játszani. Mivel a környéken több száz kilométeres körzetben nem volt orgonatanár, így saját erőmből, az akkori zongoratudásommal igyekeztem valahogy megszólaltatni ezeket a lemezeken, néha hangversenyeken is hallott orgonaműveket.

Aztán tizenegy-tizenkét éves koromban, egy osztálykirándulás alkalmával eljutottam Esztergomba, és életemben először játszhattam ezen a hangszeren. Hallottam, hogy szól az orgona, és kértem: hadd nézhessem meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy igazán nagy orgona közelébe kerülhettem. Szinte letaglózott a fantasztikus hangja, pláne innen közelről. Alkalmam nyílt arra, hogy eljátsszam az egyik kis prelúdiumot. Ez aztán olyan ösztönzést jelentett, ami az egész további életemet, pályámat meghatározta. Nem sokkal később Budapestre kerültem, a II. kerületi zeneiskolába, Kárpáti Józsefhez. Mivel Jóska bácsi tanított szombat délelőtt is, így az általános iskolai kötelezettségeimmel össze tudtuk egyeztetni az óráimat. Szüleim vállalták a nehézséget, a sok egész napos utazást, és két-háromhetente elcipeltek hozzá, hogy végre hivatalos keretek között tanulhassak orgonát. Baróti István ugyanebben az iskolában tanított, és az említett esztergomi találkozásunk után megmaradt vele a szakmai kapcsolat. Középiskolásként, aztán zeneakadémistaként is rendszeresen eljöttem hozzá, ugyanis Liszt-, romantikus- és 20. századi művek játéka terén etalonnak számított.

A Zeneakadémia után Franciaországban posztgraduális képzésre mellett improvizáció szakot végeztem. Akkoriban itthon még nem volt senki, aki ezt főszakként taníthatta volna. Baróti István azért is választott ki erre a feladatra, mert hasonlóan gondolkodtunk az improvizáció funkciójával, jelentőségével kapcsolatban is.

Az improvizáció ugyanis kulcsfontosságú a liturgiában, mert rengeteg a bizonytalan hosszúságú, a legkülönfélébb jellegű, ám értelmes zenével kitöltendő idő.

Továbbá ott, ahol a képi, illetve a verbális megjelenítés eléri kereteinek határát, óriási szerepe van a zenének: az aktuális témát, cselekményt más aspektusból, közvetlenül a lélekre ható módon, a lehető legplasztikusabban, legdrámaibban tudja közvetíteni. Szertartás közben ennek a liturgikus párbeszédnek direkt módon, olyan természetes olajozottsággal kell működnie, ahogyan az egymásba kapcsolódó fogaskerekek végzik a munkájukat. Csak akkor jó. Hiszen a nem megfelelő vagy gyenge zene az egész liturgiát képes tönkretenni. Ha viszont színvonalas és kifejező, akkor fölemeli azt, és segít az elmélyülésben.”

Mielőtt Kováts Péter átvette esztergomi megbízását, és követte mesterét, Baróti Istvánt a székesegyházi szolgálatban, több fontos szakmai eredménnyel is erősítette művészi tekintélyét: „2007-ben, a Párizsi Nemzetközi Orgonaversenyen döntős voltam improvizációból. Ezután – mivel Liszt nekem is a szívügyemmé vált – 2011-ben, Liszt Ferenc születésének kétszázadik, jubileumi évében, beneveztem a weimari Bach–Liszt Nemzetközi Orgonaversenyre, melyet megnyertem. Itt az orgonairodalom sok fontos és nehéz remekműve mellett az összes nagy Liszt-művet el kellett játszani. Egy előzetes válogatás utáni, háromlépcsős, fordulónként három helyszínen, kieséses alapon zajló, anonim zenei verseny volt ez. Közel három hétig tartott az igazán embert próbáló megmérettetés, amelyre a világ minden tájáról több mint ötvenen jelentkeztek. A nyolctagú zsűri tagja volt többek között Olivier Latry a párizsi Notre-Dame-ból, valamint John Scott, a londoni Szent Pál-székesegyház korábbi orgonistája, aki aztán New Yorkban működött. A versenygyőzelem egyrészt egyfajta ismertséget hozott, másrészt erősítette a szakmai hitelemet.”

Gondolatban is megérkezve beszélgetésünk főszereplőjéhez, a főszékesegyházi orgonához, egy rövid történeti és „technikai” áttekintésre kértem a hangszer legjobb ismerőjét: „A mai orgona magja annak a mechanikus traktúrájú, negyvenhat regiszteres hangszernek a maradványa volt, amelyet az osztrák származású Ludwig Mooser épített 1856-ban. A többi orgonájához hasonlatosan, a kiváló hangi adottságok ellenére már akkor sem a megbízhatóságáról és a könnyen kezelhetőségéről volt híres a hangszer, ráadásul rohamléptekben kellett elkészíteni a bazilika felszentelésére, ami rontott a helyzeten.

Azok a sípsorok, amelyek a régi hangszerből fennmaradtak, és mind a mai napig eredeti fényükben szólnak, torzóként is csodálatosak. Ezek köré épült a mai hangszer.

Ennek a régóta félkész orgonának a legnagyobb értéke pontosan ez az »együtt fejlődött állapot«, amely ugyan magán hordozza a történelem viharainak nyomát, de minden kor hozzátette a magáét.

Régi részeket is tartalmazó hangszerek esetében a klasszikus esztétikájú, barokkos hangzás általában nem összeegyeztethető egy romantikus vagy 20. századi, modern hanggal, mert stílusbeli törést okoz. Itt azonban meglepő módon – valószínűleg a különleges akusztika miatt is – nagyszerűen működik ezekkel a hangszínekkel, ettől lett igazán unikális. Tény és való, hogy a Mooser-orgona korabeli hangképe a mai, modern hangszerekhez képest nagyon aluldimenzionált lenne. Akkoriban nyilván többé-kevésbé betöltötte a teret, szépen hangozhatott, de nem tudott olyan drámai erővel és színességgel megszólalni, ami a mai igényeknek megfelelne. A bővítést szorgalmazó Baróti István, miközben értéket mentett, zseniális megérzéssel tudta egyszerre gazdagítani és a meglévőkhöz harmonizálni a hangképet az új regiszterek beépíttetésével.

Ebben az akusztikai közegben, ahol az utózengés – műszerrel mérve – 12–14 másodperc, olyan visszaverődéseket hallani, amiket máshol nem tapasztalhatunk. Itt a régi regiszterek, hangszínek úgy társulnak-keverednek az újakkal, hogy egy egészen különleges hangzásvilágot hoznak létre.

Az orgona jelenleg hetvenhét regiszteres, de vannak még beépítésre szánt, jelenleg raktárban tárolt sípok, ahogyan néhány megmentett Mooser-regiszter is, amelyek restaurálásra várnak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az esztergomi bazilika orgonája nemzetközi szinten is egyedülálló, és mint ilyen, ismert és számontartott hangszer.”

Ez a gigantikus instrumentum azonban nem mindig csak a múlhatatlan szépségeit mutatja. Kováts Péter az orgona kezdettől meglévő hiányosságaira és az egyre szaporodó problémákra is felhívta a figyelmet. „A Mooser-féle orgonát rengeteg csapás érte a háborúk alatt: sérült a hangszer, a szerkezet, sípsorokat rekviráltak. A Rieger-cég javította, de műemléki szemlélet hiányában – a felújítás örve alatt – kidobtak belőle olyan eredeti regisztereket, amelyek akkoriban nem feleltek meg az esztétikai felfogásuknak. Hangi vonatkozásaiban kisebb kiegészítésekkel most is az 1975-ben indult felújítás és bővítés állapotát mutatja, azonban 2015-ben a kezdeményezésemre kicserélték és modernizálták a régi játszótraktúrához tartozó, több kilométer hosszú, elavult elektromos kábelezést, amely akkora már megbízhatatlanná vált, zárlatos volt, és ezért tűzveszélyes is.”

A kérdésre, hogy milyen aktuális megoldandó feladatok merülnek fel az orgonával kapcsolatban, és milyenek a kilátások a hangszer jövőjét nézve, Kováts Péter óriási kihívásról szólt: „A végső cél az lenne, amit negyvenhat évvel ezelőtt az elődöm is kitűzött: az akkor romjaiban lévő, mára pedig szükségmegoldásokból összefércelt, toldozott-foltozott, rohamosan romló állagú, erősen elkoszolódott hangszert teljeskörűen, alaposan, tisztességgel rendbe hozni és kiteljesíteni, hogy igazán méltó lehessen Magyarország főtemplomához. Ha a második világháború végétől számoljuk, ez hetvenhat éve várat magára. A bazilika karzatán a meglepően magas, gyakran hosszú hetekre állandósult 80-90 százalékos páratartalom miatt itt-ott már penészedő, gombásodó felületek, a levegőt mindenhol vesztő, konstrukciós hibákkal működő szélládák és a teljes légrendszer ugyancsak megújulásra várnak. A nedvesség ráadásul a szennyeződésekkel vegyülve a sípokat is kikezdi, rongálva a hangszert, végleg tönkretéve pótolhatatlan hangi jellegét, intonációját. A hangszert hallgató hívők, zenebarátok még csak nem is sejtik, hogy a csodálatos hangi adottságok mögött micsoda barkácsmunkák, hosszú távon orvoslás nélkül maradt problémák, állandósult félmegoldások és egyre veszélyesebbé váló technikai hiányosságok rejlenek.

Ebből fakadóan az ember éles helyzetben gyakran a legváratlanabb nehézségekkel szembesül, ezért a hangszert csak a hiányosságait behatóan ismerő orgonista tudja kellő hitelességgel megszólaltatni. Egy hangszert – legyen az bármekkora – nyolc-tízévente ki kellene tisztíttatni, amire itt, az 1975-ben indult rekonstrukció kezdete óta nem került sor. A főszékesegyház jelenlegi, teljes körű felújítása során keletkező egyre nagyobb por miatt az orgonát hamarosan le is kell állítani, illetve az építkezés további szakaszai mindenképpen indokolttá, sőt elkerülhetetlenné teszik a lebontását. Értékes részeinek megóvására nincs más alternatíva, újbóli üzembe helyezése pedig a jelen állapotában teljesen értelmetlen, és addigra már nem is lesz lehetséges. Most van itt a tálcán kínálkozó lehetőség és a vissza nem térő alkalom arra, hogy a bazilikával együtt a nemzetközi hírű orgonája is megújulhasson, és a következő évszázadokban is teljes fényében szolgálhassa főtemplomunk zenei életét.

Fotó: Lambert Attila 

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 14-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.