Párbeszéd a liturgiáról: Zöld

Bár minden évszaknak megvan a maga szépsége, és jó, ha képesek vagyunk értékelni, hálával fogadni az éppen ránk váró időszakot, időjárást, mégis, valljuk be, fellélegzünk, amikor magunk mögött hagyjuk a telet, és átlépünk a februárból a márciusba. A szürkéhez szokott szemünk már vágyik arra, hogy megpillantsa végre az első zöld rügyeket, csírákat. Spontán öröm szökik a szívünkbe, amikor a rothadó avar és a sár fogságából kitörni készülő első hóvirág és a többi tavaszi hagymás virág, a nárcisz, a jácint, a tulipán hajtásai üdvözölnek minket.

A zöld a halálon felülkerekedő, feltartóztathatatlan élet jele, valami buja örömé, a növekedésé. Azé a reménységé, hogy van újrakezdés, hogy nincsenek véglegesen elrontott életek, hogy a pusztulás és a kényszerű pihenés után ismét növekedés következik. A liturgiában a zöld az évközi idő színe, ami talán arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy az igazi növekedés, az élet kicsírázásának és bontakozásának ideje éppen a hétköznapokra esik. A liturgiában folyamatosan olvassuk a Szentírást, ezzel adva táplálékot a bennünk növekvő életnek. Rendszeresen járunk szentmisére és a keresztény közösségbe, gyakoroljuk a felebaráti szeretet tetteit, s ezzel is ápoljuk Istennek azt a zöldellő kertjét, ami az Egyház.

Most nagyböjti idő van, s éppen ezért templomainkban a lila színé a főszerep: az elmélyedésé, a csendé, a bűnbánaté, egyfajta fókuszálásé. A megváltásra, Jézus szeretetére és odaadására irányítjuk a figyelmünket, egész életünket. A természet viszont hirtelen kizöldellésével éppen arra emlékeztetne bennünket, hogy az élet, amit kapunk, az Élet Szerzőjének halálán és feltámadásán keresztül árad szét az Egyházban. Zöld és lila, a színek különös kontrasztja.

Jó, ha a tavasz színeit, illatát magunkba szívjuk, tartalékoljuk, szívünkbe zárjuk a szárazabb, hűvösebb hétköznapokra.

Fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír