Zongorázni a különbséget – Két különleges ember találkozása a zenében

Schulz Tímea 1979-ben, vakon született. Hamar kiderült, nem ez az egyetlen sérültsége: értelmi fejlődésében már kisgyermekként jóval elmaradt a kortársaitól. A Vakok Intézetében az előkészítő évet bár végigjárta, nem kezdhette meg ott az általános iskolai tanulmányait. „Nem tanítható” – értékeltek a vizsgálatokat végző szakemberek.

Schulz Tímea egy játék szintetizátort kapott az ötödik születésnapjára. Addig nyomogatta a műanyag billentyűket, mígnem a szülei egyszercsak jól ismert dallamokra lettek figyelmesek. Rájöttek, hogy a lányuk hallás után kisilabizálta és eljátszotta kedvenc énekeit. Rövidesen vettek neki egy kicsi, igazi elektromos hangszert, hogy azon gyakorolhasson.

A kislánynál súlyos értelmi fogyatékosságot és epilepsziát diagnosztizáltak, és kilencévesen a gödi állami fogyatékosotthon lakója lett. A több mint kétszáz fős mamutintézményben súlyosan, halmozottan sérült emberek ápolását-gondozását végezték, ebben a tömeges ellátásra berendezkedett intézményi környezetben a személyes figyelem ritka kincsnek számított. Ezt a kincset Schulz Tímea egy időre mégis magáénak tudhatta: beköltözésének idején az intézményben dolgozott gyógypedagógusként Erdélyiné Gabriella, aki a rá emlékezők szerint különösen kedves, csupaszív személyiség volt, s aki heti egy alkalommal zeneterápiás foglalkozás keretében egyénileg is foglalkozott Tímeával.

„Milyen jól tanítható” – állapíthatta meg magában a lányról, hiszen népdalokat, taizéi énekeket, könnyűzenei slágereket tanított neki az elektromos zongorán. Kis növendéke akkoriban az intézményi ünnepek, karácsonyi műsorok állandó fellépője volt. Ám a közkedvelt gyógypedagógus három évvel később elhagyta az intézményt, ahol ezután folyton cserélődtek a gondozók, a terapeuták, a lány tehetsége pedig lassanként feledésbe merült.

Labancz Ellát a muzsika és a „marosszéki kerek erdők” leányának is nevezhetnénk. Marosvásárhelyen született, a gyermekkorát Harasztkeréken töltötte. Előbb a zenéhez kötötte hozzá az életét, zongora szakon végzett a Kolozsvári Konzervatóriumban (ma Gheorghe Dima Zeneakadémia), majd kezét nyújtotta Orbán Balázs gépjárművezetőnek, s a Nyárádmentén, immár Orbán Ellaként, megkezdte zongoratanári pályáját. A Ceaușescu-rendszer azonban sosem kedvezett a békés, hosszú távú életterveknek (hát még ha azok magyar kultúrát is tartalmaztak). Orbán Ellát férjével együtt a Nyárádmentétől majd 300 kilométerre, a magyar határhoz közeli Székelyhídra helyezték. Nem akartak ott maradni. Amikor lehetőségük nyílt, több garnitúra bútort, személyes tulajdont, köztük a zongorát hátrahagyva 1989. december 22-én átjöttek Magyarországra. Zalában, Nagyradán kaptak szolgálati lakást egy zeneiskolai állás mellé. Az első fizetéséből Orbán Ella pianínót vett: előbb volt hangszere új otthonában, mint mosógépe és hűtője.

Harmincöt évesen, napra pontosan egy évvel az áttelepülésük után Orbán Ella egyik pillanatról a másikra lebénult. Kórházba szállították, ahol agyműtéten esett át. „Csak vártuk, mikor halok meg” – emlékszik vissza. Több hetet töltött egy pesti rehabilitációs intézetben, majd amikor hazaengedték Radára, az első dolga volt eladatni a férjével a zongorát, hiszen úgysem tud már játszani rajta. Két év nehézkes, lassú gyógyulási folyamat után, noha jobb karja és keze továbbra is béna maradt, Orbán Ellát a zeneiskola igazgatója visszahívta dolgozni. Rövidesen azonban kiderült, nem bírja fizikailag. Súlyos mozgássérültként, háztartásbeliként élt tovább ezután, közben férjével két gyermeküket nevelve fel. Tíz Zalában töltött év után költöztek Veresegyházra.

2022 áprilisában aztán Orbán Ella néni – hatvanhét évesen, hatszoros nagymamaként és ötödik esztendeje özvegyként – meghívót kapott egy a szomszédos kertesházban rendezett ünnepségre. A házigazda a Magyar Máltai Szeretetszolgálat volt: egy lakóotthon megnyitójára készültek.

Az 1977 óta működő, utolsó éveiben kifejezetten rossz hírű gödi fogyatékosotthon telephelyén 2018-ban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapított bentlakásos intézményt. Az újonnan létrehozott Gondviselés Házába a segélyszervezet fölvette a régi otthon lakóit, és korszerű szakmai-módszertani alapokon működő, a közösségi és az egyéni szükségletekre, igényekre egyaránt reagáló támogatott lakhatási programot indított. A folyamat lényegét a közösségi befogadás kifejezés jól ragadja meg: a zsúfolt épületből a fogyatékos emberek 8–12 fős lakóotthonokba, speciálisan kialakított családi házakba költözhetnek. E házakban nem elzárva, hosszú folyosóról nyíló, kórteremszerű szobákban, hanem méltó körülmények között, a társadalom szerves részeként, szabad kapcsolódási és döntési lehetőségek birtokában élhetnek akár a legsúlyosabb állapotú emberek is, képességeikhez mérten a lehető legnagyobb önállósággal. Olyan légkörben, melynek a személyre szabott törődés nem a kivételes, hanem a lényegi eleme. A Gondviselés Háza Támogatott Lakhatás Szociális Hálózatának egyik ilyen egysége lett a veresegyházi Előd utcai lakóotthon. A házba tizenkét súlyosan és halmozottan fogyatékos ember költözött át a gödi telephelyről. Egyikük a negyvenhárom éves, értelmi sérült vak lány: Schulz Tímea.

Orbán Ella örömmel vett részt az átadó ünnepségen. Nagyon érdekelték az új szomszédai, s amikor megismerkedett velük, mindjárt a szívébe zárta őket. Sőt. A megnyitón olyasmit is kiszúrt a házban, amire az azt gondosan megtervező rehabilitációs szakmérnökök nem gondoltak: egy éppen pianínóformájú üres sarkon akadt meg a szeme. Meg is jegyezte a jelenlévő polgármesternek, illetve a házat vezető máltai esetfelelősnek, Altdorfer Ildikónak: kellene oda egy hangszer. Senki nem tudta még akkor, mennyire kellett – bár mindenki egyetértett a felvetéssel.

Az egykori zenetarnárnő ezután rendszeres vendég lett a házban. Minden szerdán átment felolvasni, beszélgetni a lakókkal. Alig néhány héttel a megnyitó után jött a hír: a Szeretetszolgálat kapott adományba egy pianínót, ami rövidesen meg is érkezik.

Ella néni aznap a névre szóló bibliája mellett adventista énekeskönyvét is magával vitte, s amikor megérkezett az otthonba, a kottakönyv fedelét meg a százötven éves, kicsit hamiskás hangszer fedelét is felhajtotta. Ép bal kezével eljátszotta az első dallamokat, majd dalra fakadt. A lakók és segítőik is gyönyörködve hallgatták, de nem sokáig, mert Schulz Tímea követelni kezdte, engedjék a zongorához. Próbálták csitítani, hogy most Ella néni zenél, ám ő hajthatatlan volt. Odavezették tehát a vak lányt, aki leült, majd a billentyűket lassan tapogatva, a hangsort apránként fölidézve pötyögni kezdett.

„A zongorán egy akkord / Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt” – Juhász Gyula sorai járhatnak a legközelebb hozzá, hogy kifejezzék, amit a jelenlévők éreztek, amikor Schulz Tímea azt a néhány egyszerű gyermekdalt tisztán eljátszotta.

„Az Előd utcai otthon egyetlen lakója és dolgozója sem tudta, hogy Tímea tud zongorázni, mindenki megdöbbent, megrendült, sokan könnyeztünk is” – emlékszik Altdorfer Ildikó esetfelelős. Kollégáival és a lakókkal együtt ő is sejtette, hogy valami új dolog kezdődött el ezzel a találkozással közösségük életében.

Schulz Tímea azóta mindennap játszik a hangszeren. Tisztán énekel, hallás után is megtanul egyszerűbb dallamokat. Jobb kezének három, a bal kezének egy ujját használja; ha melléüt, rögtön javítja magát. Napról napra bátrabb és nyitottabb. „Tímea a látássérültsége és értelmi fogyatékossága mellett autisztikus és epilepsziás. Az Előd utcába való költözését követően az első hetekben még sok rohama volt, nem szerette elhagyni a szobáját sem. (Attól még most is fél, hogy az utcára kimenjen.) Amióta azonban mindennap zenélhet, maga kéri, hogy kísérjük ki a kertbe, és a nappaliban is van már egy kedvenc fotelja. Kiegyensúlyozottabb, és csökken a rohamok száma is” – sorolja Altdorfer Ildikó, miközben a terasz napfényes részére kíséri Tímeát: a vak lány szeret a tenyerében csigaházat, leveleket, terméseket simogatva a napon sütkérezni.

Hogy a többi lakóra hogyan hat az, hogy Ella néni vagy a lakótársuk zenél nekik, azzal kapcsolatban az esetfelelős kiemeli: semmi nem hat jobban rájuk. „Az élő zene hallgatása ellazítja és megnyugtatja a lakókat – szó szerint. Heti háromszor jön hozzájuk a gyógytornász, és egy alkalommal a tornáztatás ideje egybeesett Ella néni látogatásával. A gyógytornász meglepődve tapasztalta, és azóta gyakran mondogatja is, hogy ha zeneszóra megy a torna, neki nagyságrendekkel könnyebb dolga van: a gondozottjaink sokkal inkább engedik magukat mozgatni, hajlítgatni, masszírozni, el tudják engedni a máskor görcsös izmaikat, ízületeiket, és békésebbek, jobb kedélyűek olyankor.”

„Azt éreztem: én is ilyen voltam, mint ők most” – mondja Orbán Ella néni. Ezért kezdte látogatni az Előd utcai otthon lakóit, akikhez most már mély ragaszkodás fűzi. „Fel sem tudtam kelni az ágyból. A férjem elvitt mindenhová, ahol csak hallotta, hogy tudnának rajtam segíteni. Ezek az ujjak mégsem mozdulnak harmincharmadik éve. De az egy csoda, hogy én nem tudtam semmit, most pedig tudok úgy-ahogy – ezért ami megmaradt belőlem, azt kamatoztatom. És az Isten ide teremtette ezt az otthont, hogy nem is kell sokat menjek: éppen ide tudok sántikálni.”

Az emberi törékenység végtelen fájdalom, ugyanakkor titokzatos gyógymód is, mert elvezet a vigasztaló egymásrautaltság tapasztalatához. Előfordul, hogy Tímea szerdánként oda-odaül Ella néni mellé, hogy „háromkezes” darabokat játsszanak. Ezt egyelőre megnehezíti, hogy kicsi az átfedés a repertoárban: a népdalok közül a Debrecenbe kéne menni, a Hídló végén, palló végén és a Tavaszi szél vizet áraszt közös kedvenc, ám az adventista áhítatos énekek világa és az R-Go–Neoton–Simon and the Garfunkel-háromszög közti út még rögösnek tűnik. Persze van olyan, hogy Ella néninek nincs szüksége pontos dalismeretre vagy kottára, hiszen egy-egy Tímea által játszott, egyszerű dallam mellé hallás után is aláfogja az akkordokat. Így lesz a vak lány saját szólama a basszussal kiegészülve komplett zenemű – ahogyan a máltai otthonban az egyéni erőfeszítések mellé odatett figyelmes segítség által a kiszolgáltatott létből teljes élet.

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Fotó: Kovács Bence

Magyar Kurír