A választottság kegyelmi magányossága – Zsuffa Tünde örökségről és az írói hivatás felelősségéről

– A karácsony mélytüzű, parázsló örömét, a húsvét fájdalmát és a feltámadás sorsfordító meglepetését egyszerre idézte meg Zsuffa Tünde laza ecsetvonásokkal, mégis erős kontúrokkal felvázolt, határhelyzetekkel teli életútja. A kávéházi asztalnál ülve figyelem vibráló személyiségét, felderítő közvetlenségét, lendületét, s hallgatom érzéseit őszintén feltáró személyes történeteit…

– Hiszek abban, hogy amikor valaki lejön a földre, feladata van. Mindenki küldetéssel érkezik, csak az a kérdés: az ember felismeri-e ezt, és a szabad akarata el tudja-e nyomni az egóját? A szabad akarat nagy ajándék, de átok is lehet, rossz döntések forrása. Aki hallja Isten szavát, és tényleg figyel arra, hogy mi a feladata, az felismeri a küldetését. Így születnek a hivatások, legyen szó apácákról, papokról, orvosokról… Amikor azt mondjuk valakiről: „orvosnak született” vagy „az Isten is orvosnak teremtette”. Továbbmegyek: hiszem, hogy egy olimpiai bajnok is küldetést teljesít. Az olimpiai bajnok olyan fogalom, ami valami „eleve elrendeltre” utal. Világbajnok sok mindenki lehet, de olimpiai bajnok nem. Így voltam az írósággal is. Visszatekintve, tényleg furcsa kislány voltam: már gyerekkoromban tudatosult bennem, hogy milyen képzelőerőm van és fantáziavilágom, amitől nem tudtam szabadulni. Komoly problémát jelentett a környezetem számára, hogy a kis Tüncsi vajon most füllent vagy képzelődik… Nyolcévesen kijelentettem, hogy író leszek. És előfordul, hogy valaki valóra tudja váltani a gyermekkori álmát. Na, itt a szabad akarat! Azt gondolom, minél kevesebb idő telik el a születésünktől, annál jobban halljuk még Istent, sokkal közvetlenebb a kapcsolatunk a túlvilággal. Amikor elkezd fejlődni az akarat, lehet, hogy elnyomhatja ezt a lélekismeretet, a benső hangot.

– Milyen volt az íróvá válás, az érés útja?

– Nyolcévesen megfogalmazódott bennem az imént említett elhatározás. A gyerekek ösztönlények, én is ösztönből mondtam ki, hogy író leszek. De kellett hozzá egy olyan apa és egy olyan anya, aki ebben támogatott és kísért. Aztán persze kamaszként fiatal felnőttkoromig „elfelejtettem”, hogy mi akarok lenni, de olyan csapások értek az életben, amelyekkel Isten visszatuszkolt erre az útra. Úgy jártam, mint Jónás próféta, akinek el kell mennie Ninivébe. Mindent megtesz, hogy ne jusson el oda, de Isten megpróbálja, és megmutatja, hogy ő a szabad akarat felett áll. Ha nincs a próba és a szenvedés, Jónás nem jut el erre a felismerésre.

– Beszélgetések, író-olvasó találkozók alkalmával gyakran szóba kerül, hogy egy rövid, személyes hangvételű – később az első, életrajzi ihletésű regényébe is beleszőtt – „mese” volt szépírói pályafutásának kezdete.   

– Ahhoz, hogy megszülessen a „Volt egyszer egy Ember…”, először is tizenhat évesen át kellett esnem az egyik legnagyobb csapáson, amikor egy súlyos betegséggel küzdöttem. Éveken át nyomasztott, hogy mi lesz velem. Élek? Halok? A nehéznek, ugyanakkor általában szépnek tartott kamaszkort halálfélelemben töltöttem. Ennél rosszabb nincs a világon. Aztán jött az isteni ítélet: élet, de egy ideig nem találtam a helyemet a társadalomban. Mint egy börtönviselt, akit kiengednek, de nem tudja, hol van, nem tud visszailleszkedni. Kerestem önmagamat. Betartsam a gyógyulásomért tett ígéretemet? Apáca legyek? Kudarcként éltem meg azt is, hogy szabad akarattal hoztam egy döntést a zárdáról, aztán kiderül, mégsem ez az utam. A harmadik csapás: a házasságom története. Egy nő életében a legboldogabb és egyben legérzékenyebb időszak, amikor gyermeket vár. Egy kis lélek fejlődik a szívem alatt, s akkor a legkedvesebb testvérem elszereti a férjemet. Nemcsak azt az embert veszítettem el, akivel megfogadtam, hogy „holtodiglan-holtomiglan”, hanem a húgomat is. Egy család hullott szét akkor. Még az országból is elmenekültem. Ausztriába száműztem magam, ahol aztán begyógyultak a sebeim, felszáradtak a könnyeim. Új életet tudtam kezdeni a fiammal. Egy életen át hálásak leszünk az osztrákoknak, hogy akkor befogadtak. Ausztriára mindig a második otthonunkként fogunk tekinteni. De mindennek megvan a maga ideje, a hazatérésnek is…

– Ezek szerint valamilyen szinten rendezték a családban ezt az „abszurd” helyzetet?    

– Nem. Soha nem lehetett kibeszélni. Sokáig fájdalmam volt – és tudat alatt talán most is az, csak már nem foglalkozom vele minden áldott nap –, hogy indoklás nélkül hagytak el. Nem is az volt a legnagyobb probléma, hogy egyedül maradok, hanem hogy sokáig titkolóztak, és hazudtak nekem. Megélni a poklot, hogy elválnak tőlem, a férjem pedig elveszi a húgomat, és ott születnek gyerekek… – borzalmas állapot. Aztán épphogy magamhoz térnék, meghal az apám. Az utolsó, akibe kapaszkodtam, aki mindig a védőbástyám volt. Csaptam már oda keresztre, de Istent soha nem tagadtam meg! Emlékszem, amikor beteg voltam, átjött a szomszéd, és azt mondta az anyukámnak: „Mindig templomba jártok, az Isten mégis büntet titeket?” Ez a hitetlen ember gondolkodásmódja. A csapások nem isteni büntetetések. Most már minden egyes pofonért, könnycseppért, fájdalomért hálás vagyok. Azt tudom mondani, amit Jób: Isten adta, Isten elvette, áldott legyen az ő neve! Pontosan ezen kellett átmennem ahhoz, hogy annak a nyolcéves kislánynak az álma valóra váljon.        

– Tehát ebben az élethelyzetben, lélekállapotban, az édesapja elvesztése előtt született a neki szánt „Volt egyszer egy Ember…”, majd a róla szóló első regény, a Paprika rummal megírásának gondolata…

– Igen, ugyanis az apám a halála előtt elmesélte nekem az élete történetét. Ott és akkor ismertem fel azt a hihetetlen, de egyben áldott fájdalmat, amely mindkettőnk sorsában közös. Hiába van apámnak négy gyereke, én voltam az egyetlen, akinek ezt elmondta. Mert az a meggyötört élet felismerte a „folytatást”. Én vagyok az. Tudta, hogy erős a hitem. Sokszor mondta nekem: „Légy vidám, és higgy az Istenben!” Úgy búcsúzott: „Meghalok, de mostantól kezdve Isten lesz az apád. Én mindig csak kísértelek, de ő vigyázott rád.” Apám 2011 áprilisában halt meg. 2010 végén már tudtam, hogy az lesz az utolsó közös karácsonyunk. Azon gondolkodtam, mit adhatnék neki, mit tud hazavinni, ami mindig vele lesz. Amivel megnyugtathatom, hogy amint élt, az rendben volt, és amivel jelzem, hogy az öröksége – tartása, hűsége, kiállása, őszintesége, igazmondása, a hatalmas szíve – útmutatás számunkra. Szerettem volna kifejezni, hogy a fiammal, az unokájával együtt értjük a feladatunkat. Ezért megírtam neki a mesét, amely úgy kezdődik, hogy „Volt egyszer egy Ember, ki egy álmot kergetett”. Történet egy emberről, aki egyszer fent van, másszor lent, de mindig hű marad Istenhez, az értéktrendjéhez. Ahogy közeledik a mese vége, átmegyünk a jelenbe: „Mi is kergetni fogjuk az álmodat, és amikor utolérjük, keblünkre emeljük, aztán továbbadjuk. Továbbadjuk, hogy álmodjon majd Valaki más.” Az utolsó mondat a jövő: „És ha a gyermekeink, unokáink felnőnek, ők folytatják a mesét: »Volt egyszer egy Ember… és ez az Ember volt a nagyapánk. Ez az Ember volt a dédapánk«”.

– És ő is megértette az üzenetet?!

– Elolvasta. Apám mindig beszélt, de akkor nem szólt egy szót sem. Ült az ágyon és sírt, a könnyei pedig ráhullottak a kezemre. Talán ez volt a legszebb, legemlékezetesebb karácsonyom. Ott lettem író. Ahogy a keresztvíz által a kisbaba Isten gyermekévé válik, az ő könnye volt rá az áldás. Azóta ő vezeti a kezemet. Tudom, hogy vezet. Éjszaka írok, és amikor visszaolvasom az egyes jeleneteket, fejezeteket, rácsodálkozom: ezt én írtam? Ilyen gondolataim vannak? Nem, ez az a bizonyos sugallat, amely fentről jön. Sokszor eszembe jut ez a karácsonyi történet. Milyen kár, hogy egy olyan világ alakul, amelyben már nem fontosak az atyai áldások. Pedig a szeretetből fakadó áldásnak mindig van gyümölcse.

– Az elmondottak alapján nem kétséges, egyetért azzal a nézettel, hogy „nagy” művészet, költészet, alkotás mindig a szenvedésből, fájdalomból, az élet, a valóság mélységeinek megéléséből fakad. Ha látni szeretne, ha kész akar lenni a megértésre, akkor nincs felmentés…

– Nincs, mert tudnod kell azt, amiről írsz. Megint visszakanyarodnék oda, hogy nálam az íróság küldetés. Kezdettől fogva ki nem állhattam a lányregényeket. Az nem történet, hogy valakik egymásba szeretnek, aztán némi bonyodalom után boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Egy lányregény onnantól kezdve lehetne érdekes, ahol véget ér. Engem az kötött le, ami a lelkemet marcangolva sokáig foglalkoztatott. A valódi hősökért rajongtam, mint Jeanne d’ Arc vagy a kedvenc Gárdonyi-regényemből, az Isten rabjaiból Árpád-házi Margit. Emlékszem, filmen is mennyire szerettem a Sándor Mátyást, a Monte Cristo grófját. Mindenben a mondanivalót kerestem. Megfogott például az, hogy a bosszú mennyire nem vezet sehova. Kiderült számomra, hogy az élet szépsége éppen a fájdalomban van – amitől a mai ifjúság, a mai nemzedék menekül. Mindent elkövetnek, hogy „tudatmódosítókkal” elkerüljék a szenvedést és az azzal járó élethelyzeteket. Pedig igazi megtisztulás, katarzis csak a könnyeken keresztül következik be. A regényeimben olyan karaktereket formálok, amelyek révén bemutathatom, hogy az ember mennyire más kívülről, mint belülről; mert valójában mindenki szerepet játszik. És milyen nehéz válaszvonalat húzni jó és rossz között! Sok kortárs irodalmat olvasok, és úgy érzem, ott a probléma, hogy a legtöbben azért írnak, mert mesélnivalójuk van, vagy egyszerűen csak pénzt akarnak keresni. De nem adják oda a lelküket. Én azért nem szeretem az írónő kifejezést, mert az szerintem egy „elmodernizált” fogalom, amely arra utal, hogy emancipáltak vagyunk. Nem írók, hanem írónők. Az írónő egy állapot, az író pedig egy fogalom: elrendeltetés, küldetés, hivatás, amelyet nem lehet megtanulni. Most már tudom, hogy miért csak harminchét éves koromban kezdtem el. Egy írónak le kell vetkőznie, muszáj adnia magából. Ahogy a női test szépségét egy akt tudja igazán megmutatni. Itt a lelket kell lecsupaszítani és láthatóvá tenni. A hit, a lelkiség és az őszinteség összefügg, ha az egyik hiányzik, a felépítmény összerogy.

– Az utóbbi években született négy regénye már egy nyugodtabb, kiegyensúlyozott alkotóidőszakról tanúskodik. Nevezhetjük ezt egyfajta beérkezettségnek?  Hol tart most?

– Gyerekként ki voltam éhezve a sikerre, az elismertségre. Megálltam egy könyvesbolt előtt, és arról álmodoztam, hogy majd az én könyveimet is itt lehet kapni, és a regényeimet olvasni fogják a vonaton. Vágytam arra, hogy megismerjék a nevem. Az apám története, a Paprika rummal megjelenése után még nem mondtam, hogy író vagyok. Írtam egy életrajzot, amit lehet, hogy bárki tud, legfeljebb nem olyan jó stílusban vagy nem annyira őszintén. Amikor megszületett az Angyal a földi pokolban, na, akkor jó, hogy mellettem voltak barátok, mint például Agócs Sándor, a költő. Ők nem hagyták, hogy elszálljak. Az olvasók egyszer csak felfigyeltek rám, és ez a regény húzta magával a Paprika rummalt is, amely máig a legnépszerűbb könyvem, már a harmadik kiadása jelent meg. Azt hittem, hogy most eljött a siker, amelyre vágytam, és egy pillanatra elveszítettem a realitásérzékemet. Azt hiszi az ember, ha dicsérik, akkor nagyot alkotott. De a barátaim figyelmeztettek, hogy még csak az út elején járok: üljek le, nyugodjak meg, mert most vagy bukom, vagy józansággal feljebb jutok. Józan emberek voltak mellettem, akik figyelmeztettek, ha nem írok, nem lesz tovább. Jöttek az újabb megpróbáltatások, az új tanúságtevők, köztük Bethlen grófnő és egy kilencvenöt éves osztrák újságíró, akiknek köszönhetően megszületett az Angyal folytatása, a Híd közepén. És nemrég jelent meg az Ingeborg, egy egykori Stasi-ügynök története. Milyen érdekes, ahogy telik az idő, egyre több könyvem van a piacon, egyre több az eladás, megismernek az utcán, számos meghívást kapok bemutatókra, odafigyelnek rám, mégis azt érzem, nehezen kezelem a népszerűséget. Félénkebb lettem. Nem tudok mit kezdeni a sikerrel. Érdekes, nem? Erre vágytam, mégis inkább zavarba hoz. Azért is szoktam imádkozni, hogy ne változzak meg. A minap egy évek óta nem látott barátnőmmel találkoztam, aki Svájcból Bécsbe látogatott. Jó volt hallani, hogy azt mondta: „Nem változtál, ugyanolyan vagy, mint régen.” Régi ismerősök tűnnek fel a múltból, írnak nekem a Facebookon. Azonnal válaszolok, sőt, elkérem a számukat, hívom őket, és amikor nevetek, azt mondják: „Te ugyanaz a Zsuffa vagy”.

– És az alkotói lét?

– A regényeimben kapcsolatokról, lelkiismeretről, emberi tartásról, küzdelmekről, bukásokról és talpra állásokról írok, ami nagyon mélyre visz, ezért magánnyal is jár. Régen sokkal gyakrabban jártam társaságba. Most már nem. Negyvenkét éves létemre egyfajta önkéntes belső magányra ítélem magam. Ahogy egy remetének, el kell mennem a pusztába. Könyvet nem lehet reflektorfényben írni. Legszívesebben a szívemre ölelném az egész országot, annyi meghívást kapok nagyvárosokból, kistelepülésekről, templomi közösségektől, iskoláktól és nem szeretnék senkit visszautasítani. A szeretet éltet, de magányossá is tesz, az azzal való töltekezés, a vele járó felelősség belső elvonulásra késztet. Apám életvidám emberként folyton a központban volt, „tűzhelyként”, aki körül összegyűlnek a barátok, rokonok, ismerősök. A falusi hentesnél mindig volt mit enni, és ő állandóan főzött, és mindenkit vendégül látott. Főleg karácsony táján, disznóvágások idején. Telefon nem volt, rendszerint nála futottak össze a helyiek. De apám is magányos volt! Nagyon mély ember, aki azt mondogatta nekem: „A megbékélésedet az Istennél találod meg.” Mindegy, mennyien vesznek körül, hány száz ember tapsol állva és dicsér meg, a benső magány állandó. Említettem, hogy az apám kiválasztott magának a testvéreim közül. Mindenkit nagyon szeretett, de én lettem a lelki társa. Azért, mert felismerte bennem, hogy én leszek a másik magányos farkas, aki úgy fog élni, ahogy ő. Amikor Pepe fiam kicsi volt, pár hetes, ott állt az ágya fölött és nézte. Megkérdeztem:  „Miért nézed így, Öreg?”, de nem hallotta meg. Megböktem, erre rám tekintett. Könnyes volt a szeme, azt mondta: „Kislányom, ő többre fogja vinni, mint te, de még magányosabb lesz.” Hiszem azt, hogy a halál pillanata megtisztulás, amikor már mindenki tisztán lát. Milyen szép és kegyelmi: karácsonykor az apám megáld mint írót, akkor a mesével búcsúzom el tőle, és húsvétkor meghal. Apám senkitől nem búcsúzott el, csak a fiamtól. Egyedül őt, a hétéves kisfiút hívta oda az ágyához. Tudni kell, hogy Pepe műkorcsolyázó, a jég az ő világa. Őt is megáldotta, és azt mondta neki: „Én mindig veled leszek a jégen, ha felveszed a korcsolyádat, ha becsúszol a palánk alá… És ha ugrasz, felemellek, mint egy hópihét.” Az apám, a magány ismerője ott és akkor fel akarta oldani a fiamra váró magányt. Pepe edzőtáborokba jár, heteket töltünk egymás nélkül, állandóan versenyez, évek óta ő az osztrák bajnok. Most szembesül először azzal, hogy az élet nem csak sikerből áll: Lassan tizennégy éves, sokat nőtt, megváltozott a teste, szinte újratanulja a gyakorlatokat. A minap láttam rajta, mennyire szenved, milyen belső küzdelmeket él át, és mennyire „egyedül van”. De az apám, akkor, biztosította, hogy mindig vele lesz. Felkészítette a jövőjére. Ahogy engem íróként, Pepét műkorcsolyázóként áldotta meg: „Ha majd a magyar zászlót felhúzzák a tiszteletedre, nézz az égre, mert a nagyapád büszke lesz rád.” Figyelmeztette és megnyugtatta: élje le az életét úgy, hogy bárhol is van, érezze, nincs egyedül, a Láthatatlan mindig vele lesz. Na, ez a magány feloldása. Kell ennél nagyobb hit?

Fotó: Ambrus Marcsi

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. december 24-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.