Zsuzsanna és a vének – Év végi bemutatkozás a Képzőművészeti Egyetemen

Nagy kékség veszi körül a kezével arcát védekezően eltakaró leányt. A tökéletes kiszolgáltatottság szimbóluma ez a festmény. A felénk fordított teljesen nyitott tenyér, a kissé félrebicsakló fej, a csukott szem is mind ezt sugallja. A homogén kék háttér lehetne bármi; azt, hogy a nő vízben van, csak a csillogó keze, a vizes haja és egy kis tükröződés árulja el számunkra.

A kép témája persze nem új, a művészek az évszázadok során számtalanszor megfestették már ezt a történetet: Van Dycktől Veroneséig, Tizianótól Molnár-C. Pálig hosszan folytathatnánk a sort. Hamerli képét többek között az különbözteti meg a hasonló témájúaktól, hogy sehol sem láthatjuk a vásznon a véneket, akik szerelmükkel üldözik Zsuzsannát. A fiatal nő szemérmessége jól érzékelhető, kiszolgáltatottsága nyilvánvaló, még úgy is, hogy a történet többi szereplője nem látható. A fényképszerű, hiperrealista stílus csak még jobban fölerősíti a mondanivalót. Tömör, epikus, modern megfogalmazás ez a festészet eszközeivel. A közismert bibliai történet nemcsak a régmúltban hordozhatott jelentést, hanem, mint látszik, manapság is. A kép jelzés értékű. Fölhívhatja a figyelmet a magányosság és a bántalmazás korunkban is létező sokféle formájára.

Azért választottam ezt a festményt írásom címéül, mert megkockáztatom, talán ez a legjobb kép az Epreskertben és a Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti főépületében kiállított idei alkotások között. Minden esztendőben nagy érdeklődéssel várom az év végi kiállításokat, ahol új tehetségeket fedezhetünk föl az újabb generációk útkereső, kísérletező kedvű hallgatói között. Az egyetemi évek nem csak a szűken vett szakmai ismeretek elsajátítására szolgálnak, hanem lehetőséget adnak valami új kipróbálására is. Ahhoz, hogy egy fiatal alkotó megtalálja a stílusát, sokszor időre van szüksége. Ritkán fordul elő, hogy valaki már az elején tudja, mit akar. A technika, a rajz és a festés technikájának biztos elsajátítása mellett a növendékeknek meg kell találniuk a mondanivalót is, amit közölni akarnak.

Úgy tűnik, idén a festők és a látványtervezők remekeltek a leginkább, legalábbis a kiállított tárgyak alapján ezt lehet mondani. Az Epreskert legszebb műteremháza, a Stróbl Alajos-féle épület nagytermét meg sem nyitották a közönség előtt. Mindössze egy életnagyságú alakot ábrázoló agyagszobrot készítettek elő bronzöntésre a műterem munkatársai.

De térjünk vissza a festőműtermek világába. Dohanics Orsolya nadrágtartós, arctalan férfifigurája mintha csak egy Pasolini- vagy egy Antonioni-filmből lépett volna elő. A három képből álló alkotás akár triptichon is lehetne. A viharosnak tűnő, végtelen tájban mintha megtorpanna az útját kereső ember; az egyik képen letérdel, talán éppen fohászkodik. Feje fölött, a sötét háttérben, az égbolton vakító fény, amely éppen rávetül. A cím nélküli képek roppant kifejezőek. A művész a nézőre bízza, hogy mit lát meg bennük. Az is lehet, hogy ezek a festmények csak tanulmányok, de látszik, mennyire fontos alkotójuk számára a mondanivaló, az üzenet. Kell, hogy a kép ábrázoljon valamit, szóljon valamiről, muszáj történetet mesélni. A művészettörténészek közül sokan Mednyánszky László képeit is tanulmányoknak tartják, és valóban, van is ebben valami igazság. Tájképei, portréi, riportszerű I. világháborús képei mind-mind gondos megfigyelések alapján készültek, mégis kerek egész kompozíciók. Tanulmányok az akkor létező világról.

Tóth Katalin női aktfigurája éppen lehajol: talán egy óriási gyöngyöt talált, egy gömböt, a tökéletes formát. Ha így lenne, akár egy csapásra megoldódhatnának földi gondjai. Nyilván ez is „csak” egy tanulmány, de így a gazdagon színezett sejtelmes tájban a finoman megfestett női akt értelmet nyer. Ráadásul a keretezetlen vászon egy drapériába burkolva áll a festőállványon, s ettől még intimebbé, megközelíthetőbbé válik az egész kompozíció.

A Látványtervező Tanszék hallgatói szokás szerint makettekkel és jelmeztervekkel készültek a kiállításra. Kiemelt feladat számukra a Gyűjtő címet viselő, aprólékosan kidolgozott, hangulatos külső és belső makettrendszer elkészítése.

A kiállított munkák közül az egyik legizgalmasabb a Papírlámpás gyűjtő címet viseli. Mindegyik tervhez egy kis történetet kell kitalálniuk a hallgatóknak. Egy világítótornyot láthatunk, ahol piros, sárga és kék színű fénnyel világító lampionok, lámpások égnek esténként. Jól be lehet látni a torony belsejébe is. A konyha és az alvóhely is kitűnően látszik. A Postaládagyűjtő makettje talán még ennél is jobb: egy sok színes postaládával teli egyemeletes ház belsejébe nyerünk bepillantást. A földszinten egy kínai étterem bejárata látható. A színpadtervek közül a legjobb a Kapu a római közéletbe című, papírból készített makett.

Az Anatómia- és Térábrázolási Tanszék hallgatóinak munkái mindig rendkívül érdekesek. Remek rajzok várnak itt a látogatóra. Ilyen tanulmányokat máshol egyáltalán nem lehet látni, hiszen ezek az alkotások leginkább a műtermek zárt világában maradnak. Sőt, amint a most is látható Michelangelo-rajzkiállításról is tudhatjuk, a művészek legtöbbször meg is semmisítették előzetes anatómiai vázlataikat. Itt viszont, az Andrássy úti főépület rajztermeiben megnézhetjük ezeket. Az egyetem hallgatóinak az élő modelleken kívül életnagyságú, műanyagból készített modellek is a rendelkezésükre állnak.

Az Andrássy úton álló Régi Műcsarnok épülete az utóbbi időben sem sokat változott. A homlokzata továbbra is fekete az évek során rárakódott szennyeződésektől, és belül is láthatóan késik a felújítás. A Dávid-szobor a régi helyén áll a főbejárattal szemben, az egyetem főépületében. A rendezetlen térben nem érvényesül ez a remek gipszmásolat. A másik Dávid-fej a Kisképző első emeletén, a lépcsőfordulóban látható, a Török Pál utcában.

Az egyetem főbejárata most sem működik, nem sikerült a tervezett nyitás sem az utca, sem az érdeklődő közönség felé. Hiányzik a kapcsolat és a kommunikáció sokféle formája az alkotó és a közönség között. Csak a Barcsay Terem működik néha kiállítótérként, nem nagy hírveréssel, elszigetelten.

A Mayerhoffer András által tervezett epreskerti kálvária még áll, kopottan, tetején a törött, életveszélyes üveglappal, remélve, hátha egyszer szebb napok köszöntenek rá. A kert rendezése is várat magára. A Benczúr-, a Lotz-, és a Székely Bertalan-műtermek is rászorulnának az alapos felújításra.

Somogyi József szobrászművész bronz kubikosa, amely a Kálvária előtt áll kezében ásóját tartva, szimbolikus alkotás is lehetne. A munkát végző embert ábrázolja, aki alakíthatja környezetét, szebbé varázsolhatja a tájat, akár a városi parkokat is.

Fotó: Mészáros Ákos

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. június 23-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.