„Reménnyel az úton” – Belgium, Ferenc pápa 46. külföldi apostoli útjának másik helyszíne

A kereszténység a mai Belgium területén a 4. század körül jelent meg. Az első állandó püspök Szent Szervác volt, Tongeren püspöke 346–359 között. Ezekben a korai években a keresztény hit a gallo-római városokban terjedt el, meghatározva így a terület egyházi földrajzát: a keleti részen elhelyezkedő tongeren-maastricht-liège-i egyházmegye a németországi kölni egyházi tartományhoz tartozott, míg a középen található cambrai-i egyházmegye és a nyugaton fekvő tournai-i egyházmegye a franciaországi reimsi egyházi tartományhoz tartoztak.

A 7. században a kereszténység tovább erősödött a skót, ír és angolszász szerzeteseknek, köztük Szent Willibrordnak (658–739), Utrecht első püspökének, a „frízek apostolának” köszönhetően. Szent Willibrord később a Benelux országok védőszentje lett. A szerzetesek számos monostort építettek, amelyek hamar fontos gazdasági, kulturális és missziós központokká váltak, és közelükben sok belga város virágzott, köztük Gent, Mons, Nivelles, Mechelen, Ronse, Leuze, Andenne, St. Hubert, Stavelot, Amay, Saint-Trond, Saint-Ghislain, Soignies.

A tongeren-maastrichti püspök, Szent Lambert 705-ben Liège-ben történt meggyilkolása az akkori kis falut idővel fontos zarándokhellyé és nagyvárossá tette, ahová később az egyházmegye székhelyét is áthelyezték. A város a szent halálának 1000. évfordulója után további vallási és politikai jelentőségre tett szert. Ezt az időszakot nagy vallási és kulturális pezsgés jellemezte. Növekedett az Egyház befolyása a társadalomra, amint azt számos monostor alapítása és a Bouillon Gottfried által vezetett első keresztes hadjáratra való széles körű mozgósítás is bizonyítja. Liège két püspöke lett pápa: Lotharingiai Frigyes IX. István és Jacques Pantaléon IV. Orbán néven.

A 12–13. századi európai városfejlődés egybeesett az új szerzetesrendek (domonkosok, ferencesek, ágostonosok, kármeliták) megjelenésével, akik számos belga város központjában telepedtek le. Ekkor érkeztek Hollandiából a beginák is – hajadon lányokból és özvegyasszonyokból álló vallásos mozgalom –, akik az imádságnak és a szegényekért végzett jótékonysági szolgálatnak szentelték életüket. Ilyen körülmények között újfajta lelkiségi formák virágoztak fel, amelyeket tovább erősített Hadewijch nővér (13. századi németalföldi keresztény misztikus és költőnő), Szent Ludgárd (Tongerni Szent Luitgard flamand apáca, misztikus) és Szent Julianna (Lüttichi, Liège-i, Cornillon-i Szent Julianna), a Corpus Christi, vagyis Úrnapja tiszteletének terjesztője, amelyet először 1246-ban Liège-ben ünnepeltek. A belga egyház új lendületet kapott a devotio modernától (modern jámborság), egy új katolikus lelkiségi mozgalomtól, amely a 14–15. században Hollandiából indulva elterjedt Németországban, Flandriában és Itáliában.

A Leuveni Katolikus Egyetem alapítása erre az időszakra nyúlik vissza. A tekintélyes intézményt 1425-ben V. Márton pápa alapította IV. János brabanti herceg kérésére, és a 16. században a katolikus ellenreformáció egyik legfontosabb teológiai központjává vált.

A protestáns reformáció terjeszkedésének ellensúlyozására II. Fülöp spanyol király úgy döntött, hogy átszervezi az Egyházat az akkoriban Spanyolország uralma alá tartozó Hollandia területén, és itt is bevezette az inkvizíció intézményét. 1679-ben II. Károly spanyol király kérte és meg is kapta XI. Ince pápától, hogy a régiót ajánlják fel Szent Józsefnek, aki így Belgium védőszentje lett.

A 18. század végén számos egyházi vagyontárgyat elkoboztak vagy megsemmisítettek: előbb a Habsburg Birodalomban II. József német-római császár a Katolikus Egyház tekintélyének csökkentésére irányuló egyházpolitikája következményeként, majd a francia forradalom idején.

1801-ben a pápaság és Napóleon által aláírt konkordátum, valamint az Ecclesia Christi és a Qui Christi Domini bullák nyomán átszervezték a belga egyházat, előrevetítve a független Belga Királyság jövőbeli egyházi szervezetét.

Az 1830-as belga forradalom által elért függetlenséget a pápaság ismerte el Engelbert Sterckx bíboros, Malines (flamandul Mechelen) érseke jószolgálatának köszönhetően, akinek sikerült meggyőznie XVI. Gergely pápát a liberális alkotmány elfogadásáról.

1832-ben a pápa új metropolita egyházi tartománnyá tette Belgiumot. Az új politikai kontextusban megjelent a belga liberális katolicizmus, amelyet Félicité Robert de La Mennais (1782–1854) francia katolikus pap és gondolkodó ihletett, és a század végére, az Egyház és állam közötti rövid feszültség időszaka után (az úgynevezett „iskolaháború”, „guerre scolaire” az oktatás irányításáért – a szerk.) egy új katolikus párt jelent meg vezető politikai erőként.

Az első világháború után, 1921 és 1925 között Belgium adott otthont a történelmi „malines-i beszélgetéseknek”, amelyek először tették lehetővé a katolikus és anglikán (mind egyházi, mind világi) szakértők közötti dialógust, hogy megvitassák azokat a kulcsfontosságú kérdéseket, amelyek a VIII. Henrik nevéhez kötődő 16. századi egyházszakadás óta megosztották a két egyházat.

Az 1930-as években egy fiatal katolikus pap, Edouard Froidure (1899–1971) adott lendületet a belga szociális katolicizmusnak (ld. az Egyház szociális tanítása – a szerk.) azáltal, hogy számos szociális kezdeményezést indított a hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok számára, köztük a Stations de Plein-air szervezetet (1930-as években létrehozott szervezet, amely a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek számára biztosított szabadidős és oktatási programokat – a szerk.) és a Les Petits Riens programot (1937-ben indított szociális program, amelynek célja, hogy segítséget nyújtson a rászorulóknak, különösen a hajléktalanoknak és a szegényeknek – a szerk.). A szegénység elleni fáradhatatlan küzdelmet 1971-ben bekövetkezett hirtelen haláláig folytatta.

A második világháború alatt a belga püspökök határozottan felléptek az ellenséggel kollaboráló és az országban működő nácibarát csoportok ellen.

A belga egyház kulcsszerepet játszott a II. Vatikáni Zsinaton. Ennek egyik legbefolyásosabb képviselője, Leo Jozef Suenens bíboros, malines-brüsszeli érsek, az egyházi reformok egyik vezető szószólója volt. A neves teológus, aki korábban a Leuveni Katolikus Egyetem rektora is volt, döntő szerepet játszott a zsinati dokumentumok, a Lumen gentium és a Gaudium et spes megalkotásában.

II. János Pál pápa kétszer látogatott Belgiumba: először 1985. május 16. és 21. között a Benelux államokba tett apostoli utazása alkalmából, majd másodszor 1995. június 3–4-én Damiano de Veuster belga misszionárius boldoggá avatása kapcsán, akit 2009-ben XVI. Benedek pápa szentté avatott (Molokai Szent Damján).

Más nyugati országokhoz hasonlóan Belgium az elmúlt hat évtizedben mély kulturális és vallási átalakuláson ment keresztül: egyrészt soknemzetiségű és sokvallású országgá vált, másrészt szekularizált társadalommá, ahol kevesebb a gyakorló katolikus hívő, a papi hivatások száma jelentősen visszaesett, és többen vannak, akik nem követik a katolikus erkölcsi tanításokat. Ezt bizonyítja az abortusz legalizálása (1990), valamint az eutanáziáról (2002 óta legális) és a egynemű párok házasságáról szóló (2003 óta legális) új törvények is.

A Belga Püspöki Konferencia által a belgiumi egyházról közzétett legfrissebb éves jelentés szerint 2023-ban az ország lakosságának 50 százaléka vallotta katolikusnak magát, szemben a 2018-ban regisztrált csaknem 53 százalékkal. Az adatok azonban azt is mutatják, hogy a vallásgyakorlás és a templomlátogatás jelentősen visszaszorult. 2022-ben a belgák 8,9 százaléka nyilatkozott úgy, hogy rendszeresen részt vesz a miséken (szemben az 1960-as évek körülbelül 50 százalékával). A fővárosban, Brüsszelben kevésbé szembetűnő a vallásgyakorlás visszaesése, köszönhetően a bevándorlóknak.

Ugyanakkor az elmúlt években a belga egyházban megnövekedett a „kikeresztelkedést” kérő katolikusok száma. (A kikeresztelkedés olyan folyamat, amely során egy személy hivatalosan kéri, hogy töröljék a nevét az egyházi nyilvántartásokból, és ezzel megszüntesse a keresztelésének hivatalos nyomát – a szerk.) Ami a kereszteléseken, elsőáldozásokon és bérmálásokon, egyházi esküvőkön és temetéseken való részvételt illeti, a csökkenés a Covid-19-világjárvány után megállt. Újrakezdődtek a zarándoklatok is: 2022-ben az ország négy Mária-kegyhelye (Scherpenheuvel, Oostakker, Banneux, Beauraing) összesen 1 millió 270 ezer látogatót számlált.

A templomlátogatás csökkenése több katolikus templom bezárásához vagy eladásához vezetett. 2018 és 2022 között 131 templomot zártak be, valamint 2020 óta 30 templomot más keresztény felekezeteknek (főként ortodoxoknak) adtak át.

Aggodalomra ad okot a vallásukat gyakorló férfiak és nők elöregedése is, mivel így kevesebb a hivatás. 2018-ban a 278 flamand és 101 francia nyelvű közösség tagjainak 70-80 százaléka 70 év feletti volt.

A belga egyház azonban bizonyos ellenállást mutatott e kihívásokkal teli változásokkal szemben. Különösen a járvány óta bővítette digitális kínálatát, ami sikeresnek bizonyul: sok önkéntes működik közre a karitatív és lelkipásztori tevékenységekben, valamint a világi hívek pozitívan reagáltak a 2021–24 közötti zsinati folyamatra.

A belga társadalom változásai a Katolikus Egyházon belül is változásokat hoztak az országban: az évek során a bevándorlás következtében más nyelvű közösségek is létrejöttek a francia, a flamand és a német nyelvűek mellett. 2021-ben körülbelül 150 idegen ajkú katolikus közösség működött (főleg lengyel, filippínó és ukrán), illetve a papok, diakónusok és plébániai kisegítők mintegy egyötöde külföldről érkezett (főleg a Kongói Demokratikus Köztársaságból, az egyik volt belga gyarmat területéről).

A belga egyház elkötelezettsége a kiskorúak védelme mellett 1995-ig nyúlik vissza, amikor a püspökök független bizottságot hoztak létre azzal a feladattal, hogy foglalkozzon minden olyan esettel, amelyek a polgári hatóságok által büntetőeljárás alá már nem vonhatók az elévülési idő miatt. Ez az elkötelezettség fokozódott Marc Dutroux ügye nyomán, akit 1996-ban tartóztattak le hat gyermeklány és fiatal nő elrablásáért és megerőszakolásáért, valamint négyük meggyilkolásáért.

1997-ben Godfried Daneels bíboros, akkori malines-brüsszeli érsek forródrótot hozott létre az áldozatok számára, 2000-ben pedig egy másik bizottságot hoztak létre a papok által elkövetett szexuális visszaélésekkel kapcsolatos panaszok kezelésére.

A Vangheluwe-ügy után – amikor Roger Vangheluwe, Brugge püspöke 2010-ben lemondott, miután elismerte, hogy fiatal unokaöccsét több mint 10 évig bántalmazta – a püspökök újabb határozott ösztönzést adtak az egyházi visszaélések elleni küzdelemnek. A botrány kirobbanása után lelkipásztori levelet tettek közzé, amelyben elismerték, hogy az ország egyházi vezetői nem foglalkoztak kellőképpen a problémával, elismerték annak súlyos következményeit, bocsánatot kértek az áldozatoktól, és „az igazság és igazságosság kultúrájáért” könyörögtek. A Vangheluwe-ügyet követően a püspökök szigorúbb kritériumokat vezettek be a papjelöltek kiválasztásánál, és szigorúbb intézkedéseket alkalmaztak a hatalommal való visszaélések ellen.

A püspökök 2016-ban adták ki első jelentésüket a belga egyházban történt szexuális zaklatásokról, az áldozatok 2012 és 2015 között a belga egyház által gyűjtött tanúvallomásai alapján. A panaszok 80 százaléka olyan esetekre vonatkozott, amelyek több mint 30 évvel korábban történtek. Az áldozatok 71 százaléka férfi, a bántalmazók gyakorlatilag mindig (az esetek 95 százalékában) férfiak voltak. Ez alkalommal a püspökök újra kinyilvánították teljes elkötelezettségüket az áldozatok támogatása és a visszaélések megelőzése mellett.

2023 decemberében a belga egyház ismét a közvélemény figyelmének középpontjába került, miután a flamand Het Laatste Nieuws újság podcastot sugárzott Kinderen van de Kerk (Az Egyház gyermekei) címmel, amelyben olyan anyákkal és gyermekeikkel készítettek interjúkat, akiket katolikus intézmények adtak örökbe nagy összegekért cserébe. A püspökök, akik 2015-ben már bocsánatot kértek a parlamentben, ismét kifejezték együttérzésüket az áldozatokkal, és független vizsgálatot kértek az érintett személyek által leírt körülmények kivizsgálására.

Forrás és fotó: Vatican News angol nyelvű szerkesztősége

Hollósi Judit/Magyar Kurír