Kalkuttai Teréz anya erősítette meg hivatásában – Az egyetlen bhutáni katolikus pap története

„Köszönöm, hogy kapcsolatba lépett a világ legkevésbé ismert egyházával!” – így válaszolt az Avvenire riporterétől érkezett első e-mailre Kinley Csering atya, aki ma az egyetlen Bhutánban működő katolikus pap, és az egyetlen helyi születésű pap, aki valaha is az országban szolgált.

A 67 éves jezsuita a Himalája lábánál fekvő, 790 ezer lakosú kis ázsiai országban élő mintegy kétszáz katolikus pasztorációját végzi.

Az ország élén a király áll, az államvallás a vadzsrajána buddhizmus, kulturálisan sokkal inkább hasonlít Tibethez, mint a szomszédos Nepálhoz. Elszigetelt ország, amely büszke a függetlenségére. Bhutánt soha nem gyarmatosították – hangsúlyozta Csering –, a déli nagy elefánt, India és az északi nagy sárkány, Kína között valahogy mindig sikerült megőriznie szabadságát.

Kinley Csering kiváltságos helyzetbe született, a királyi családnak dolgoztak a felmenői, ezért a legjobb iskolákban tanulhatott. Az általános iskolát, majd a középiskolát Indiában, Dardzsilingben, katolikus intézményben végezte. Ő volt az első bhutáni, aki 1983-ban diplomát szerzett a bengalurui Institute of Managementben, amelyet India Harvardjának tartanak.

Buddhista családban született, de már az idősebb nővére is indiai katolikus iskolában tanult, és a téli szünetre néhány karácsonyi üdvözlőlappal ment haza. Meghatották a Józsefet, Máriát és a kis Jézust ábrázoló képek. Később rájött, hogy az iskolája falain a keresztre feszített ember és az a gyermek a képeslapokon ugyanaz a személy. Elkezdett kérdezősködni az apácáktól, és felvetődött benne a gondolat, hogy keresztény lesz.

Mondta az iskolát vezető jezsuitáknak, hogy meg akar keresztelkedni. Azt válaszolták, hogy jobb, ha vár a nagykorúságáig, de úgy érezte, hogy eljött az idő. Egy olasz szalézi szerzetes 1974. május 18-án, 17 éves korában megkeresztelte.

És hogy fogadták otthon? Két éven át titokban tartotta. Amikor elmondta, apja nagyon dühös volt, anyja azonban nem, mert látta, hogy boldog. El kellett mennie a királyhoz, Dzsigme Szingje Vangcsukhoz (Jigme Singye Wangchuck) egy beszélgetésre. Elmagyarázta neki, hogy Jézus Krisztus követésében találta meg a békét, és ő megértőnek bizonyult, csak annyit mondott, hogy soha ne felejtsen el két dolgot: a kultúrát, ahonnan származik, és az országot, amelyhez tartozik. Soha nem is felejtette el – hangsúlyozta.

A mesterdiploma megszerzése után visszament Bhutánba, ahol három éven át az ország második legnagyobb vállalatánál dolgozott menedzserként. A családja szerette volna, hogy megnősüljön. Már kezdett érni benne a gondolat, hogy jezsuita legyen, de nem volt biztos benne. Jelet kért Istentől. Amikor egy este Dél-Indiából Kalkuttába utazott, a repülőn ott találta magát Teréz anya mellett. Az út során beszélgettek, és ő beavatta a vívódásaiba. Egyszer csak Teréz anya megfogta a kezét, és így szólt: „Nem sok fiatalnak mondtam ezt, de neked igen: biztos vagyok benne, hogy hivatásod van, ne félj igent mondani Istennek, menj előre az úton.” Sírni kezdett, annyira, hogy a légikísérő papírzsebkendőt is hozott neki. Megkapta a választ a kérdésére. 1986-ban csatlakozott a jezsuitákhoz.

Kanadában szerzett mesterdiplomát, majd sok éven át tanított Indiában. Rövid látogatásokra visszament ugyan Bhutánba, de nem volt bátorsága hazaköltözni, félt az emberek ítélkezésétől. Tudta, hogy egy napon majd hazatér. 2008-ban a bhutáni király elfogadott egy rendeletet, amely lehetővé tette, hogy a keresztények magánlakásokban gyakorolják a hitüket anélkül, hogy félniük kellene a letartóztatástól. 2018-ban visszaköltözött hazájába.

Bhutánban a katolikusok részben katolikus családok gyermekei, részben áttértek. Vannak protestánsok, pünkösdisták is, akiknek a száma az elmúlt 10-20 évben nőtt. A katolikusok kétszázan vannak, a protestánsok körülbelül kétezren.

Az imádságban – a szentségimádásnál is – sokat használja a buddhista meditációt, például a vipasszanát: ül, egy gondolatra vagy tárgyra koncentrál, figyelve a belégzésre és a kilégzésre. 

„Ez az én templomom” – mutatja mosolyogva a fekete aktatáskáját. Benne van minden, ami a szentmiséhez kell. Járja az országot, és lakásokban celebrál szentmisét, mint az őskeresztények. Napi 14 órát is utazik autóval, ez nagyon fárasztó tud lenni, de mindig előtte van az általa ismert misszionáriusok példája, a hihetetlen önmegtagadásuk.

Mi a kívánsága a jövőre nézve? – kérdezte tőle az újságíró, akivel megosztotta, miért szokott imádkozni: „»Mielőtt meghalok, adj Bhutánnak még egy papot. Nem kettőt kérek, csak egyet.« Isten mindent megadott nekem, nem tudom, hogy teljesíti-e ezt az utolsó kérésemet is, de őszintén remélem.”

Forrás és fotó: Avvenire

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír