Moldova püspöke a növekvő feszültségről: A provokáció csak árt, folytatni kell a tárgyalásokat

Április 25-én délután elsötétült az ég Kisinyov felett, és esőfelhők borultak fenyegetően a városra. Mintegy jelezve azt a feszültséget, amely Moldova és Ukrajna határánál uralkodik. Megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Több robbanást lehetett hallani Tiraszpolban, Transznisztria fővárosában, az állambiztonsági minisztérium épületének közelében.

A Moldovai Köztársaság oroszbarát szeparatista régiója Ukrajnával határos, Kisinyovtól 30 kilométernyire húzódik a határ. A robbanások két nappal azután történtek, hogy Odesszát rakétatámadás érte. Egy olyan pillanatban, amikor úgy látszik, az oroszok által indított háború második szakaszába lépett: Dél-Ukrajna felé terjeszkednek, egészen Transznisztriáig. Ezt

a kis szeparatista enklávét, amely a Szovjetunió bukása után, 1992-ben egy fegyveres felkelés után alakult meg, az ENSZ egyetlen országa sem ismerte el, és még Moszkva sem, de működését orosz pénzügyi és katonai jelenlét biztosítja.

– Induljunk ki abból, hogy aggodalommal tölti el Önöket az Odessza elleni rakétatámadás. Nem félnek attól, hogy ez annak a jele, hogy a háború közeledik Moldova felé?

– Igen, ez aggaszt minket. Még el sem kezdődött ez a háború, amikor már beszéltek erről a stratégiáról. Emlékszem, már a pekingi olimpiai játékok idején. Aztán amikor láttuk az ukrán nép nagyon erős ellenállását, akkor arra gondoltunk, talán az oroszok nem tudnak idáig eljutni. Ha azonban mégis elérnének ide, nem ismétlődne meg az a helyzet, ami Ukrajnában történt, mert a moldávok nem harcolnának. Nem állnának ellen. Inkább olyan helyzet lenne, mint a Krím-félszigeten.

– Miért?

– Mert a moldáv lakosság fele oroszbarát. Már a konfliktus kitörése előtt az volt, ma is az. Olyan jelenség ez, amit nehéz megérteni és kezelni. A fele Oroszországgal van, a másik fele az ukránokkal. Az országunk kicsi, meglehetősen gyenge, és megosztottak vagyunk.

Ezért most nem félek a háborútól, olyan ütközetektől, amelyek kívülről érkezhetnek hozzánk. Attól félek, hogy ez a válság olyan helyzetet teremthet itt, hogy szembekerülnek egymással az orosz- és az ukránbarátok.

– Polgárháborútól tart?

– Nem annyira polgárháborútól, mint inkább attól, hogy feszültség kerekedik, szembekerülnek egymással a különböző csoportok.

– Kik az oroszbarátok?

– Itt, Moldovában nagyon sok ember oroszul beszél. Sokan Oroszországban is születtek, vagy korábban munka miatt jöttek ide, ahogyan az bevett szokás volt a különböző szovjet köztársaságok között. Vannak aztán sokan olyanok is, akik Oroszországban dolgoztak, és most onnan kapnak nyugdíjat, és talán más segítséget is. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a kapcsolatok még mindig nagyon szorosak. Nagyon összetett jelenség ez.

Vannak olyan szervezett csoportok és pártok is, amelyek igyekeznek előmozdítani az Oroszországhoz való visszatérés, csatlakozás ideológiáját, ahogyan az a Szovjetunió idején volt.

És vannak olyan emberek, akik a jövőjüket Oroszországban tudják elképzelni, meg vannak győződve róla, hogy csak így tudnánk országként tovább létezni. A döntéseket befolyásolja az is, hogy az emberek félnek, nem lesz kőolaj és földgáz, ennek következtében emelkednek majd az árak, Moldova jobban függ majd Oroszországtól. A kölcsönös függés állapota ez, egy olyan helyzet, amelyet egykor a szovjet éra minden országa számára kigondoltak, elterveztek. És ott van aztán Transznisztria, ahol a lakosság döntő többsége oroszbarát, és ahol hat plébániánk van.

– Érkeznek hírek arról, hogy orosz haderők mozognak Transznisztriában. Aggasztja Önöket ez a katonai jelenlét néhány kilométernyire a városuktól?

– Ez nem új dolog. Itt mindig jelen volt az orosz haderő. Tudjuk, hogy ott vannak.

– De azt beszélik, hogy növekedett a katonai jelenlét.

– Mindez már így volt korábban is. A politikusaink a ’90-es évektől kezdve mindig kérték az oroszokat, hogy semmisítsék meg ezt az arzenált és kötelezzék el magukat arra, hogy elhagyják az országot. Ez nem történt meg, de

eddig békében éltünk. Nem féltünk különösebben. Ebben a kényes helyzetben el kell kerülni minden provokációt.

– Vagyis milyen utat kell választani?

– A tárgyalásos utat. Ezt az utat jártuk néhány héttel ezelőtt, Belaruszban és Törökországban találkoztak az orosz és az ukrán küldöttségek. Úgy gondolom, fontosak a tárgyalások, de azt hiszem, a tárgyalóasztalnál támogatólag ott kell lennie más országoknak is közvetítőként. Mert a két fél közötti tárgyalások nem vezetnek sehová. Ez a legnagyobb kihívás.

Újra kell kezdeni a tárgyalásokat, különben ez a konfliktus a végtelenségig elhúzódik és mindent lerombol. Senki nem menekül meg. Senki nem marad Ukrajna földjén. Mindenki elmegy, elmenekül. És ott egy csatatér marad. Nem lesz vége soha.

Mindannyian megfizetjük ennek a háborúnak az árát, ami már eddig is nagyon sokba került.

– Ukrajna után Grúzia, majd Moldova is beadta a kérvényt az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz. Ön szerint mit jelent a népnek ez a vágya, hogy része legyen az EU-nak?

– Azt hiszem, nem annyira a nép vágya, mint inkább késztetés arra, hogy egy lépést tegyünk előre, követve, amit a grúzok és az ukránok tesznek. Tudni kell, hogy az egész kormány, a jelenlegi elnök és a parlamenti többség Európa-barát. De még ebben a többségben sincs mindenki meggyőződve arról, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat erre a lépésre.

Vigyázni kell, hogy ne piszkáljuk meg túlságosan az alvó oroszlánt, mert ha megzavarjuk, reagálhat rá. Óvatosságra van szükség.

– Mi az, ami a leginkább aggasztja ebben a pillanatban?

– Attól félek, hogy folytatódik ez a fegyveres harc az oroszokkal, akik kijelentik, hogy győztek, és ennek ellenére a háború tovább zajlik majd a területen mindennap, lesznek halottak is.

Attól is félek, hogy az országunkból provokációk indulhatnak ki, amelyek még inkább ürügyet adnak az oroszoknak a beavatkozásra.

– Vagyis Transznisztria olyan lesz, mind Donbász?

– Nem ugyanúgy. Azért mondom, hogy vigyázni kell a provokációkkal, mert árthatnak. Mit várok? Azt hiszem, országként növekedtünk, és remélem, élni tudunk majd mindazokkal a pozitív erőkkel, amelyekre szert tettünk, hogy az ország hű maradhasson hivatásához: keresztény ország vagyunk, amely szeretné eltanulni az Európai Uniótól mindazt, ami jó, attól függetlenül, hogy tagja-e az EU-nak vagy sem, és ugyanakkor új kapcsolatokat létesíteni az oroszokkal és az ukránokkal, hogy építsük a békét, és ezen túl a békével elérjük azt a jólétet, amelyre az ország, a moldáv nép vágyik.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Agensir

Magyar Kurír