Szent VI. Pál pápa utolsó apostoli útja Ázsiába és Óceániába vezetett

Megújítani és újra hirdetni Jézus Krisztus örömhírét, amelyben minden ember, nép, kultúra „megvalósítja a maga teljességét” – ez VI. Pál történelmi apostoli útjának lényege.

Ez volt az utolsó – és a leghosszabb – nemzetközi utazása, amely 1970. november 26. és december 5. között a Fülöp-szigetekre (ahol merényletet követtek el ellene, szerencsére súlyos következmények nélkül), Szamoára, Ausztráliába, Indonéziába és Hongkongba vezetett, odaúton teheráni és dakkai, visszafelé pedig Srí Lanka-i állomásokkal.

Egy utazás, amelynek máig ható üzenete van az Egyháznak és a világnak. Angelo Maffeis teológus, a concesiói (Brescia) VI. Pál Intézet elnöke beszélt az Avvenirének, az Olasz Püspöki Konferencia hírportáljának a bresciai szent pápa égi születésének emléknapján (1978. augusztus 6-án, Urunk színeváltozása ünnepén, Castel Gandolfóban halt meg), és kevesebb mint egy hónappal Ferenc pápa szeptember 2. és 13. közötti útja előtt, amikor Indonéziába (a világ legnagyobb muszlim lakosságú országába), Pápua Új-Guineába, Kelet-Timorba és Szingapúrba látogat.

VI. Pál volt az első pápa, aki beutazta a világot.

„Kilenc nemzetközi útjának helyszíneit – amelyek célpontjai egy átfogó, szimbolikus és spirituális térképet rajzolnak ki – két tengely köré lehet rendezni – emlékezett vissza Angelo Maffeis. – Az első a Jeruzsálemtől New Yorkig, az Egyesült Nemzetek Szervezetének székhelyéig tartó útvonal.

A pápa Jeruzsálemben, a zsinatra összegyűlt Egyházhoz fordulva azt mondta: térjünk vissza Jézus üzenetének eredetéhez, és fedezzük fel újra azt a küldetést, amelyet Jézus az Egyházra bízott. Az ENSZ-hez fordulva pedig azt mondta: én, a messziről jött zarándok, egy üzenet hordozója vagyok: az evangélium üzenetének, amely átível az évszázadokon, és az egész emberiségnek szól.”

A másik tengely, folytatja Maffeis atya, „az úti célok kiválasztásában nyilvánul meg, amelyek a pápát az összes kontinensre elvezették. Ez pedig nem más, mint az Egyház felfedezése a maga sokféleségében, az Egyházzal való találkozás azokban a konkrét kulturális és társadalmi kontextusokban, amelyekben él.

Ez Latin-Amerikában a szegénység kihívását jelenti, a társadalmi változásét, amelyben az Egyház arra hivatott, hogy közreműködjön, és segítsen a lakosságnak a nyomor és az igazságtalanság leküzdésében.

Afrikában a kultúra és egy olyan kereszténység kérdése áll a középpontban, amely valóban képes afrikaivá válni, valamint az afrikai embereké, akik arra hivatottak, hogy saját maguk misszionáriusai legyenek.

Az ázsiai utazás újraindítja a misszió egyetemes dimenziójának, a hit inkulturációjának kihívását, a szembesülést olyan világokkal, amelyeket olyan hagyományok, vallási tapasztalatok és erkölcsi meggyőződések jellemeznek, amelyek nem nyílnak meg könnyen a kereszténység számára, mélyen megkérdőjelezve az Egyház küldetését, gyökereit, stílusát.”

Az 1970-es ázsiai zarándoklat, amely mélyen eltérő valóságokat érintett, a témák és kérdések sokaságát tárja fel: az iszlámmal, a buddhizmussal és a hinduizmussal folytatott párbeszédtől a szekularizáció felé haladó társadalmakkal (például Ausztráliával) való szembenézésen át a Kínával való kapcsolatig.

„Azonban annak az utazásnak középpontjában, az aktualitásának középpontjában a misszió témája áll” – hangsúlyozza Angelo Maffeis, aki VI. Pál Manilában elmondott szavait elevenítette fel. Ezek a szavak a november 29-én a Quezon Circle-ben több mint egymillió hívő előtt bemutatott misén hangzottak el: „Jézus Krisztus! Emlékezzetek: ez a mi örök üzenetünk, ez az a hang, amelyet az egész földön és évszázadokon át visszhangozunk.” Valamint az előző nap Ázsia püspökeihez intézett beszédében:

Az ázsiai ember lehet katolikus és maradhat teljesen ázsiai… Egy ázsiai embernél jobban senki sem tud beszélni egy ázsiaival.

Nála jobban senki sem tudhatja, hogyan lehet az Önök gazdag kultúrájának kincseiből olyan elemeket meríteni, amelyek Ázsiában egy olyan egyház felépítéséhez szükségesek, amely egy és katolikus, az apostolokra épül, de életmódjában mégis különbözik.”

Ez felhívás volt mindenkihez, hogy vállalják a „mindig szükséges és sürgős missziós munkát”, amely november 30-án indult el Szamoáról – a misszió földrajzi perifériájáról, ahogyan Tondo nyomornegyede (Manila legnagyobb és legsűrűbben lakott kerülete – a szerk.) is egy társadalmi és egzisztenciális periféria volt, és amelyet november 29-én meglátogatott Manilában, a Fülöp-szigetek fővárosában, azon kevés ázsiai ország egyikében, ahol keresztény többség él.

Volt más emblematikus gesztus? Louis Vangeke, Pápua Új-Guinea első őslakos püspökének felszentelése december 3-án, Sydneyben. További jelentős szavak? Azok, amelyeket százezer hívő előtt mondott Jakartában, Indonézia szívében, egy muszlim többségű, de egyben ősi és etnikailag és vallásilag hangsúlyosan plurális országban: „Lelkünk minden erejével hisszük, hogy az emberiségben létezik egy legfőbb, elsődleges, pótolhatatlan szükséglet, amelyet nem lehet, csak Jézus Krisztusban kielégíteni”.

„Ferenc pápa számára az Evangelii nuntiandi VI. Pál legfontosabb dokumentuma – emlékeztet Maffeis atya. – Itt az evangelizáció, az igehirdetés, a misszió témája tér vissza. Egy olyan tanítóhivatal, amely nemcsak dokumentumokban, hanem gesztusokban, az emberekkel való találkozásokban is kifejeződik.

Mint ahogyan az utazásokkal is, amelyeknek köszönhetően VI. Pál örökre megújította a péteri szolgálat gyakorlását.

A pápa többé nem korlátozódik arra, hogy az Egyházat Rómába hívja, hanem ott találkozik az Egyházzal és az emberiséggel, ahol az él. Misszionáriussá válik. Megérinti a földrajzi és egzisztenciális perifériákat.

A keresztény igazság tanúságtétele iránti hűség mozgatta, még azon az áron is, hogy konfliktusba kerül a közvélemény elvárásaival és irányzataival. De ugyanakkor VI. Pálban mindig ott van a vágy az emberekkel, a népekkel, a kultúrákkal való találkozásra, arra, ahogyan ők keresik az igazságot Istenről és a világról – zárja gondolatait a VI. Pál Intézet elnöke. – Ez a horizontja annak a koncentrikus körökben – az emberiséggel, más vallásokkal, más egyházakkal magán a Katolikus Egyházon belül – zajló párbeszédnek, amelyről VI. Pál írt első enciklikájában, az Ecclesiam suamban, amelyet hatvan évvel ezelőtt, 1964. augusztus 6-án tett közzé. VI. Pál pápa utazásait tehát úgy értelmezhetjük, mint ennek az első enciklikának a konkrét megvalósítását.”

Fordította: Hollósi Judit

Forrás: Avvenire.it

Fotó: R. Siciliani

Magyar Kurír