Timothy Radcliffe OP szinódusi elmélkedése: A szabadság a keresztény DNS kettős spirálja

Az alábbiakban Timothy Radcliffe domonkos teológus teljes elmélkedésének fordítását közreadjuk.

Hamarosan nekilátunk utolsó feladatunknak, a záródokumentum átnézésének, módosításának és a róla való szavazásnak. Ma felkészülünk, hogy ennek a súlyos felelősséggel járó kötelességünknek eleget tegyünk. Hogyan kell ezt tennünk?

Szabadsággal! Szent Pál azt írja a galatáknak: „Krisztus szabadságra szabadított fel bennünket” (Gal 5,1). A mi küldetésünk az, hogy ezt a szabadságot hirdessük és megvalósítsuk. A szabadság a keresztény DNS kettős spirálja. Először is ez annak szabadsága, hogy kimondjuk, amit hiszünk, és félelem nélkül meghallgatjuk, amit mások mondanak, kölcsönös tiszteletben. Ez Isten gyermekeinek szabadsága arra, hogy bátran, parrésziával beszéljenek (pl. ApCsel 4,29), ahogy a tanítványok bátran hirdették a feltámadás örömhírét Jeruzsálemben.

E szabadság miatt mindegyikünk mondhat „én”-t. Nincs jogunk szótlannak maradni.

Ez a szabadság egy mélyebb szabadságban gyökerezik, szívünk belső szabadságában, ahogy felfedezzük a meghozott döntéseket. Lehet, hogy csalódottak leszünk a szinódus döntéseit látva. Némelyikünk meggondolatlannak vagy akár helytelennek is fogja őket tartani. De megvan bennünk azoknak a szabadsága, akik hisznek abban, hogy – ahogy Szent Pál írja a rómaiaknak – „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm 8,28). És reméljük, azoknak is, akik nem szeretik! Nyugodtak lehetünk, mert

semmi sem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől”, még a hozzá nem értés és a hibák sem. E szabadság miatt merünk az Egyházhoz tartozni és „mi”-t mondani.

Döntéshozatalunk középpontja a kegyelemből kapott szabadságnak ez a kettős spirálja. Isten szabadsága ugyanis saját szabad gondolkodásunk és döntéshozatalunk mélyén működik. Aquinói Szent Tamás azt tanította, hogy a kegyelem tökéletesíti a természetet. Nem lerombolja. Amikor Szent Tamást megkérdezték, hogyan sikerült a bölcseknek olyan gyorsan Betlehembe jutniuk, azt válaszolta, hogy Isten kegyelmének és a tevék gyorsaságának köszönhetően! [1]

Tekintsük át röviden e kegyelemből kapott szabadság összes dimenzióját. Egy pap egyszer az esti szentmisén így kezdte prédikációját: „Ma reggel nem volt időm készülni, ezért a Szentlélekre kellett hagyatkoznom. Most viszont volt időm arra, hogy én magam gondolkodjam, s így remélem, most jobban fogok prédikálni.” Nem domonkos volt, de még csak nem is jezsuita!

A Szentlélekbe vetett hit nem ad felmentést az alól, hogy az igazság keresése közben használjuk az eszünket.

Szent Tamás azt állította, hogy a Szentlélek megsértése lenne, ha nem gondolkodnánk át a döntéseket, hanem például sorshúzással döntenénk. Vivian Boland OP azt mondta: „Isten gyermekei vagyunk, így gondolkodásunkban, vágyakozásunkban, félelmünkben és választásunkban a Szentlélek is munkálkodik.” [2]

Az Egy ember az örökkévalóságnak című drámában Morus Szent Tamás arra kéri lányát, Meget, hogy becsülje meg Istentől kapott gondolkodási képességünket: „Figyelj, Meg, Isten azért teremtette az angyalokat, hogy megmutassa csodálatos dicsőségét, az állatokat ártatlanságukért, a növényeket pedig egyszerűségükért. Az embert viszont azért teremtette, hogy okosan (intelligensen), elméjének tépelődésével szolgálja őt.” [3]

Yves Congart Róma elhallgattatta. Sőt, Angliába száműzték, ami szörnyű csapás egy franciának! Furcsamód sosem értékelte a konyhánkat! E válság mélyén azt írta naplójába, hogy az egyetlen válasz erre az üldöztetésre: „kimondani az igazságot. Megfontoltan, provokatív és felesleges botrány nélkül. De hiteles és tiszta tanúja maradni – és egyre inkább azzá válni – annak, ami igaz.” [4]

Nem szabad félnünk a véleménykülönbségektől, mert a Szentlélek munkálkodik bennük.

Egy férfi elmegy a rabbihoz, és a feleségére panaszkodik. A beszélgetés végén a rabbi így szól hozzá: „Barátom, igazad van, teljesen igazad van!” Aznap délután a férfi felesége is elmegy a rabbihoz, és hosszasan panaszkodik a férjére. A beszélgetés végén a rabbi így szól az asszonyhoz: „Barátom, igazad van, teljesen igazad van!” Miután az asszony elment, a rabbi felesége azt mondja a rabbinak: „Te teljesen tévedsz. Nem mondhatod, hogy mindkettőnek igaza van.” Erre a rabbi így szól a feleségéhez: „Igazad van!”

Ez tehát a mi szabadságunk, szabadok vagyunk arra, hogy félelem nélkül gondolkodjunk, beszéljünk és hallgassunk. De ez semmit sem ér, ha nem rendelkezünk azok szabadságával is, akik bíznak abban, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”. Így nyugodtak lehetünk, bármi legyen is az eredmény. Ahogy Norwich-i Julianna, a 14. századi angol misztikus remekül mondta: „Minden rendben lesz, minden jól végződik majd!”

Isten gondviselése szelíden, csendesen akkor is munkálkodik, amikor a dolgok látszólag rosszul mennek.

Isten gondviselése kezdettől fogva beleszövődik üdvösségünk történetébe. Ádám és Éva bukása Isten kegyelme által a megtestesüléshez vezető felix culpa lesz. Urunk iszonyatos kereszthalála Krisztusnak a halál feletti győzelméhez vezet. Tehát még ha csalódottak vagyunk is a szinódus eredménye miatt, Isten gondviselése munkálkodik ebben a közgyűlésben, és oly módon vezet bennünket Isten országa felé, amit egyedül Isten ismer.

Az ő javunkat szolgáló akaratának nem lehet az útjába állni. A szinódust megelőző lelkigyakorlaton idéztem, mit válaszolt Consalvi bíboros annak az aggódó monsignorénak, aki azt mondta, hogy Napóleon el akarja pusztítani az Egyházat: „Az még nekünk sem sikerült!” Amikor Ábrahám úgy gondolta, hogy meg kell ölnie egyetlen, szeretett fiát, az Úr gondoskodott egy bokrok közé szorult kosról. „A hegyen az Úr gondoskodni fog” (Ter 22,14). Gyakran fogalmunk sincs arról, hogyan működik életünkben Isten gondviselése.

Tesszük, amit helyesnek tartunk, a többi pedig az Úr kezében van. Ez csak egy szinódus. Lesznek továbbiak is. Nem kell mindent megtennünk, csak a következő lépést próbáljuk megtenni.

Hosszú és nehéz élete végén Avilai Szent Teréz ezt írta: „Mi azok vagyunk, akik a munkát elkezdtük; akik utánunk jönnek, azoknak a feladata, hogy folytassák.” [5] Hogy miképpen, azt nem tudjuk. Ez a mostani a mi dolgunk.

Congarhoz hasonlóan Henri de Lubac SJ is üldöztetést szenvedett a zsinat előtt. Ám éppen e szenvedések közepette írta meg a gyönyörű és derűs Méditation sur l’Église [Elmélkedés az Egyházról] című művét, [6] mely szeretethimnusz ugyanarról az Egyházról, amely őt üldözte. Ezt írta: „Távolról sem veszíti el türelmét, [az üldözött] igyekszik megőrizni békéjét, és nagy erőfeszítést tesz annak a nehéz dolognak a megtételére – hogy megőrizze a saját elképzeléseinél tágasabb szellemet. Ápolni fogja »azt a fajta szabadságot, amelynek révén túllépünk azon, ami a legkérlelhetetlenebbül érint bennünket.« […] [El fogja kerülni] azt a szörnyű önelégültséget, amely arra késztethetné, hogy az ortodoxia megtestesült normájának tekintse magát, mert »a katolikus béke felbonthatatlan kötelékét« [idézet Szent Cipriántól] fogja mindenek fölé helyezni.” [7] Remélem, hamarosan szentté avatják!

Ha csak arra van szabadságunk, hogy saját álláspontunk mellett érveljünk, akkor megkísért bennünket azoknak az önteltsége, akik – de Lubac szavaival élve – „az ortodoxia megtestesült normájának” tekintik magukat. A végén az ideológia dobját fogjuk verni, akár a bal-, akár a jobboldalról legyen szó.

Ha csak azok szabadságával rendelkezünk, akik bíznak Isten gondviselésében, de saját meggyőződéseinkkel nem merünk beleszólni a vitába, akkor felelőtlenek leszünk, és sosem fogunk felnőni.

Isten szabadsága a mi szabadságunk mélyén működik, belőlünk tör felszínre. Minél inkább valóban Istené, annál inkább valóban a miénk. Isten szabad gyermekeiként mindegyikünk mondhat „én”-t, és mondhatunk együtt „mi”-t.

JEGYZETEK
[1] „partim quidem adducti divina virtute, partim autem dromedariorum velocitate” [részben mert isteni erő vezette őket, részben a tevék gyorsasága miatt] (Summa theologiae, III, q. 36, a. 6 ad 3).
[2] Kiadatlan homília húsvét 4. vasárnapjára az A évben.
[3] Szerzője: Robert Bolt.
[4] Journel of a Theologian 1946–1956, ATF, Adelaide, 2015, 340. Az eredeti francia kiadás: Journal d’un théologien 1946–1956, Cerf, Paris, 2000, 271.
[5] Az idézet forrása: Prakash Anthony Lohale OP – Kevin Toomey OP (ed.): Dialogue as Mission. Remembering Chrys McVey, New Priory Press, Chicago, 2014, 55.
[6] 1945 és 1950 között íródott.
[7] A The Splendour of the Church című könyvből idézek, Sheed and Ward, London – New York, 1956, 187. Az eredeti francia kiadás: Méditation sur l’Église, Aubier, Paris, 1953, 218–219.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír