Ukrajna nunciusa: Remélünk és hiszünk, két halálhozó év ellenére

A félelem állandó, ugyanakkor kapaszkodnak a hitbe; kegyelemnek élik meg, ha néha levegőhöz jutnak, és kimerültek attól, hogy folyvást nehéz helyzetekben kell helytállni; miközben oly sokan még mindig nem értik, hogy történhet meg ilyesmi a 21. században. 

– Két évvel a teljeskörű orosz invázió kezdete után milyennek látja a valós helyzetet Ukrajnában?

– Egyértelműen meghatározza a szenvedés. Több ezren estek fogságba, ők többségükben embertelen körülmények között élnek, vagyis inkább túlélnek, a már hazatértek beszámolói alapján. Minden reggel rájuk gondolok először, amikor elkezdek imádkozni, és a gyerekekre, akiket elszakítottak szüleiktől vagy gondviselőiktől, mert tudom, nekik rettenetesen nehéz most, és ritka kivételektől eltekintve nem is lehet segíteni nekik. Vannak, akik a frontvonal közelében élnek, főként idősek és nélkülözők, akiknek nincs meg a bátorságuk vagy a fizikai erejük ahhoz, hogy útnak induljanak. Ők teljesen a humanitárius segélyektől függenek, még ha csak kenyérről és vízről van szó, akkor is. És ott vannak a papok, a karitatív szervezetek munkatársai, az önkéntesek, akik elkötelezetten dolgoznak a szállítás esetenként több ezer kilométeres hálózatának logisztikáján.

Ott van az a több millió gyerek a keleti régiókból, Harkivból, Dnyipróból, Poltavából, Zaporizzsjából, Herszonból, akik nem járhattak iskolába a pandémia kezdete óta, vagyis négy éve már, hogy legfeljebb online tanulhatnak. Egyes városokban már föld alatti iskolákat építenek, amelyeket védeni tudnak a gyakori bombázásoktól.

Ott vannak az Apostoli Nunciatúra helyi munkatársai Kijevben, soha nem tudom, aznap egyáltalán be tudnak-e majd jönni dolgozni, mert a gyakori légiriadók miatt esetleg órákra ott ragad az ember, ahol éppen van.

Magamon azt vettem észre, hogy nehezemre esik sokat beszélgetni olyanokkal, akik nem élik át ugyanezeket a dolgokat – az a benyomásom, hogy külön világokban élünk, ahol teljesen mások a prioritások.

És akkor még nem beszéltünk a halottakról és sebesültekről, a több millió menekültről.

– Mit lehet tudni, hogyan élnek az emberek azokon a területeken, ahol a harcok folynak, Kijevben és az ország nyugati részén?

– Azok, akik a frontvonalhoz közeli városokban, például Herszonban és Harkivban élnek, hozzászoktak ahhoz, hogy szembe kell nézniük a halállal. Ebből a szempontból Kijev jobb helyzetben van, mert nem mindennaposak a rakéta- és dróntámadások, amellett erősebb a légvédelmi rendszere. Nagy ajándék, ha akár csak minden másnap, de kicsit tud pihenni az ember.

A fronthoz közelebb viszont az emberek a lehető legkevesebb időt töltik az utcán, csak amikor templomba mennek, feltöltik a készleteket, más halaszthatatlan teendőket intéznek. Pár napja megkérdeztem egy herszoni katolikus papot: „Mi hiányzik neked a legjobban?” Azt felelte: „Leginkább az, hogy legyen legalább néhány órára csend, hogy lehessen békésen sétálni és aludni.”

– Mi ütötte leginkább szíven a frontról visszatérők történeteiben?

– Többször is megérintett az, amiket néhány katona mesélt az imáról és a hitről olyan pillanatokban, amikor a leghevesebbek voltak a harcok. Pontosítanom kell, kik is most a katonák: mindenki – az egyetemi tanártól az új technológiák szakértőjéig, a színésztől a vállalkozóig. Közöttük vannak, akiknek a hitük engem is inspirál. Nemegyszer hallottam ilyen tanúságtételt: „Egész idő alatt, a bombázások alatt, a lövészárokban, ellentámadások idején, végig imádkoztam, és éreztem, hogy Jézus ott van mellettem. Golyók és aknák süvítettek és robbantak körülöttem, és életben maradtam.”

Ezenkívül nagyon megérintenek a volt hadifoglyok történetei is, már amelyik hazatérő még pszichésen képes a kommunikációra. Ezeket a történeteket inkább nem osztom meg, mert elmondhatatlanul rettenetesek, és azt gondolom, jobb nekik, ha majd ők mondhatják el, amikor már képesek rá.

– Lát bármi esélyt a konfliktus diplomáciai úton való rendezésére?

– Én örülnék a legjobban, ha tévednék, de én személy szerint nem látok erre esélyt jelenleg. De Isten kegyelméből bármi egy pillanat alatt megváltozhat, a bizalmunk az irgalmas Istenben van, és amikor imádkozunk, teljes szívünkből tesszük. Mindenesetre azt meg kell jegyeznem, hogy ezen a területen a legkitartóbb próbálkozások azoktól az államoktól és nemzetközi szervezetektől származnak, amelyek nem azonosulnak maradéktalanul egyik féllel sem.

– Milyen szerepet játszottak és játszanak az egyházak a lakosság támogatásában?

– Az egyházak támogatása különösen fontos lelki szempontból. Egy ilyen súlyos háború hitetlenséget szül az emberek között, mert nem értik, hogyan történhet ez meg a 21. században. A lelki aspektus a fronton lévő katonák és a hadifoglyok miatt mindenek felett áll: számukra az ima szinte az egyetlen reménysugár.

Meg kell hallgatnunk azokat az embereket, akik nem értik, miért nem képesek az egyházak és különösképpen a Szentszék elérni a kívánt eredményeket. Sokan meg vannak győződve, hogy „ha a Szentatya csak egy szót szólna”, elegendő lenne a nehézségek megoldásához. Ezeknek az embereknek el kell magyaráznunk, hogy sose lehetünk biztosak abban, hogy bizonyos humanitárius törekvések azonnal gyümölcsöt hoznak.

Az egyházak másik cselekvési területe természetesen a humanitárius segítségnyújtás, és ezen a területen aktívak a Szentszék intézményei, az Apostoli Alamizsnahivatal és az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatának Dikasztériuma, emellett a nemzetközi segélyszervezetek is; a helyi egyházak, a katolikus és a nem katolikusok szintén.

Szót kell ejteni a gyermekekről is: jó néhány plébániáról tudok, amelyek óvodák számára biztosítanak óvóhelyet. És végül ott a Caritas, az Eparchies és más szervezetek, amelyek orvosi és pszichológiai támogatást nyújtanak a családoknak és a fiataloknak.

Időnként olyat is látok, hogy püspökök személyesen osztják a segélyeket és az élelmiszert. Nem azért teszik, hogy felhívják magukra a figyelmet, hanem egyszerűen azért, mert nincs elég ember a feladatokra.

Fordította: Verestói Nárcisz

Forrás és fotó: Vatican News angol nyelvű szerkesztősége

Magyar Kurír