Harmincöt éve jelent meg a Keresztény Szó erdélyi katolikus lap első száma

Harmincöt év elteltével Jakab Gábor nyugalmazott főszerkesztő emlékezik az erdélyi magyar katolikus sajtó újraindulására. Ozsváth Judit pedig arról ír, hogy mit jelentett ez akkoriban egy fiatal egyetemistának.

Visszatekintés az erdélyi katolikus sajtó újraindítására

Négy évtizeden keresztül, 1948 és 1990 között az erdélyi magyar katolikus egyháznak nem volt nyomtatott sajtója. Az egyetlen államilag engedélyezett nyomdaterméket az évenkénti falinaptár jelentette. Igaz ugyan, hogy Márton Áron püspöknek is felajánlották a lapindítás lehetőségét, de ő nem volt hajlandó a vele járó állami cenzúrát elfogadni. „Megvárjuk azt az időt – mondta a hatóságiaknak –, amikor majd nem lesz cenzúra.”

Nos, ez az idő az 1989 karácsonya körüli eseményeket követően, az ateista-kommunista rezsim váratlan és csúfos kimulásával, 1990-ben következett be. Rögtön „léptünk”, ahogy ma mondani szokták. Mindössze 12 négyzetméteres akkori kerekdombi szobácskámban összegyűltünk néhányan: Bajor Andor, Fodor Sándor, Keresztes Sándor (Magyarország vatikáni nagykövete), Czirják Árpád és jómagam, s elkezdtük a konkrét tervezést.

A lap nevének kitalálása volt az első feladat. Ilyen-olyan „katolikus” jelzővel ellátott címjavaslatok hangzottak el a jelenlevők részéről, míg végül Keresztes Sándor ajánlatára a „katolicitás”, illetve a senkit ki nem záró ,,egyetemesség” jegyében megállapodtunk a „keresztény” jelzőjű lapcímben: Keresztény Szó!

Mivel az előző év február 12-re a Szent Mihály-templomba tervezett nagyszabású ünnepséget, Márton Áron püspökké szentelésének 50. jubileumát a politikai hatalom erőszakkal betiltatta, egyfajta mementóul erre a dátumra jelentettük meg a hetilap első számát – több mint 50 ezer példányban, ami a papoknak és a híveknek is óriási örömöt okozott.

Másfél év elteltével, a közben felmerülő igényeket figyelembe véve, a szerkesztőség a hetilapot 1991 októberében „havi kulturális folyóirattá” változtatta, s egyidejűleg a Vasárnap című lapot is útjára indította.

A korán elhunyt alapító főszerkesztő – Bajor Andor – helyébe Bálint Lajos püspök engem nevezett ki utódnak 1991. március 14-én. Tizenhat évig voltam „úgynevezett főszerkesztője” mindkét kiadványnak, kezdettől fogva tudva azt, hogy

a médium nem azonos a templomi ambóval.

Azóta nagyot változott a világ. Sajnos nagyon sokan leszoktak lapjaink olvasásáról, pedig legrégebbi bencés szerzetesrendünk figyelemre méltó mottója például ezzel a fontos igével kezdődik: „olvass!” Ma nem tudhatom, mit hoz a távoli jövő e tekintetben. Egy dolog viszont biztos: Verba volant, scripta manent – A szavak elrepülnek, az írás megmarad.

Emellett még azt is ajánlanám alapos megfontolásra, amit Shakespeare vetett papírra Julius Caesar című színművében: „Cézár félt Cassiustól, mert éjjel olvasni szokott.” Az idézett mondatot különösebben nem kommentálom, helyette Ferenc pápa egészen friss buzdítását tolmácsolom: „Ha nem olvasunk, az negatívan hat az önmagunkkal és Istennel való kapcsolatunkra is.”

Szerző: Jakab Gábor

*

Hogy mit jelentett ez akkoriban egy fiatal egyetemistának, arról szól Ozsváth Judit írása.

Hivatásébresztő első lapszámok

Az első lapszámokból

Az 1989-es eseményeket egyetemistaként éltem át. Annak az egyetemi évnek az első félévében komoly lelkiismereti problémát jelentett számomra „A Román Kommunista Párt ateista-materialista nevelési elvei” tantárgyból való vizsgázás. A tanár szinte tanúságtételt várt tőlünk, ami elől menekültem, még papot is megkerestem a kérdéssel kapcsolatban. Aztán nem kellett már ebből vizsgázni… A hazugságból nem kértem, de a keresztény lelki és egyházi irodalomra ki voltam éhezve. Az ilyen-olyan segélyekkel kaptuk is ezeket, s én faltam minden betűt.

Boldog emlékű plébánosom, Kolozsvári István a fényt felülről, a szabad égtől kapó könyvtárszobát alakított ki a margittai plébánia tetőterében. Szerettem oda behúzódva olvasni, de vittem is haza s az egyetemre is a vaskosabb kötetekből. Kolozsvári István plébános jó tollforgató, betűszerető ember volt. Emlékszem, hogy büszkén mutatta nekem az első hazai magyar nyelvű katolikus lapunk első példányait. „Ezt minél többeknek el kell adnunk, mert ez a mienk” – mondta lelkesen, és emlékszem a templomi hirdetéseire is.

Nem tudom, kezdetben hány margittai rendelte meg a Keresztény Szót, de sejtem, hogy nem kevesen voltunk… Szinte (szintén – a szerk.) akkortájt volt ez, amikor nekem – az eredeti vizsgaprogram szerint – a Román Kommunista Párt ateista-materialista szemléletéből kellett vizsgáznom… A hazugság helyett a mi nagy nevű szerkesztőink által összeállított, az igazságot láttató lapot valóságos ajándéknak tekintettem. Arra is emlékszem, hogy szinte az ereklyéknek kijáró tisztelettel vettük kézbe, és örömmel osztottuk meg egymással a benne olvasottakat. Olyan nem volt, hogy nem olvastunk ki egy lapszámot az első betűtől az utolsóig.

Talán ezek az élmények ébresztettek bennem hivatást a katolikus sajtó szolgálatára. Ha valahová, ide nagyon kell a munkás – gondoltam akkor, és ugyanígy gondolom ma is. Az Ady Endre Sajtókollégium által meghirdetett felvételire úgy készültem, hogy a magam akkori tudása szerint füzetbe másoltam és jól elhatároltam egymástól a Keresztény Szó és a Vasárnap különböző rovataiba sorolt írások címeit; jegyezgettem, melyiket mi jellemzi. Akkor, 1994-ben én voltam az egyetlen az évfolyamon, aki az egyházi sajtóba készült. Az egy hónapos gyakorlatot katolikus lapjaink szerkesztőségében töltöttem, ahová akkor már csábítottak dolgozni a felelős szerkesztők.

A Keresztény Szó indulását tehát én csak olvasóként éltem meg, de az induló lappal elkezdett vonzani a katolikus sajtó világa. Aztán később a kolozsvári szerkesztőségben jó volt az életbe hívó nagyok árnyékában dolgozni. Bajor Andor akkor már nem élt; Fodor Sanyi bácsi sem vállalt szerkesztést, de rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe; Jakab Gábor viszont főszerkesztő volt. Vele kapcsolatban nagyon megérintett engem, ahogyan a szerkesztőségi íróasztalánál ülve hosszasan olvassa a magyar és német nyelvű folyóiratokat, majd az olvasottak nyomán beszélgetéseket kezdeményez. És Bodó Mártában, Jakabffy Tamásban és az akkori kolozsvári szellemi élet hozzánk gyakran betérő nagyjaiban komoly beszélgetőtársakra is talált.

Felszabadult légkörű, élő szellemi műhely volt a Keresztény Szó és a Vasárnap szerkesztősége, ahol jó volt lenni. Olyannyira, hogy – matektanári állást és saját lakást magam mögött hagyva, egy évig munkakönyv nélkül, a minimálbér feléért dolgozva, és egy alig hat négyzetméteres szobát bérelve – belső munkatárs lettem. Akkor azt mondtam, hogy

a keresztény írástudók felelősségével szeretnék szolgálni, s ezt ma is, amikor egyéb szolgálataim kicsit odébb szólítottak, ugyanígy vallom.

Hálás vagyok ezért a hivatásért, amit azok az első Keresztény Szó-lapszámok ébresztgettek bennem.

Szerző: Ozsváth Judit

Forrás és fotó: Romkat.ro (1, 2)

Magyar Kurír