A fáradhatatlan Fodrásznő – A kisember archetípusa a színpadon

A színdarabot eredetileg a debreceni Csokonai Színház felkérésére rendezte Viktor Rizsakov. A premiert 2009. május 8-án tartották, s azóta szinte folyamatosan telt ház előtt mutatják be a legváltozatosabb játszóhelyeken. Most a budapesti Nemzeti Színház műsorán szerepel, az előadás helyszíne a Gobbi Hilda Színpad.

A szereplők tragédiáját – amely Dosztojevszkij történetíveit juttathatja eszünkbe – gogoli groteszkséggel ábrázolja a rendező. A kisemberi (csinovnyik-) lét pozícióját kritikusan vizsgáló mű nem áll távol a Tolsztoj-féle realista próza műfajától sem. A számos behatás mellett azonban Viktor Rizsakov darabja önálló színpadra alkalmazás, amely eltér az elődök útjaitól, és saját irányokat keres. A derű és a szeretet mögé bújtatott fájdalom megjelenítése az orosz rendező sajátja, amely Szergej Medvegyev művének színpadra állításában is megmutatkozik. A tragikomédián mindvégig átsugárzik az a tompultság és befelé fordulás, amely a fodrásznőt jellemzi, aki saját életének börtönében éli mindennapjait.

A mű fő témája a szabadság és annak keresése, mely egyfelől a bezártság létállapotával, másfelől a saját élethelyzet jelentette fogsággal ellenpontozódik. A fodrásznő, Irina szabad, legalábbis annak tűnik, és magát is annak hiszi. A Szűcs Nelli által alakított címszereplő élete hétköznapi, mi több, unalmas. Minden reggel elmegy a munkahelyére, ugyanazon az útvonalon, ugyanabban az időpontban, elvégzi munkáját, majd este hazatér. Napjaiban nemigen adódik olyasmi, aminek valódi jelentősége volna, mert bár történnek vele fontos események is – különböző férfiak felbukkanása –, ezek csak alkalmi ügyek. A férfiak ugyanolyan kiszámíthatóan tagolják Irina életét, mint a mindennapi munkába menetel, vagyis mindaz, amiről azt hiszi, hogy izgalmassá teszi az életét, valójában teljesen érdektelen.

Ezekben a férfiakban öltenek testet a negyvenes éveiben járó, egyedülálló, szerelemre vágyó nő álmai. A társkeresési kísérleteiben kiteljesedni próbáló, kétségbeesett nő alakja és megpróbáltatásai vezetik a történet szálait. Irina életében jelen vannak különböző férfiak, például egykori férje, egy tűzoltó, egy kuncsaft, ő mégis egy börtönben lévő férfival levelezik a legkitartóbban. Az előadás során feltűnő valamennyi férfialakot három színművész, Trill Zsolt, Tóth László és Kristán Attila alakítja. A különböző karakterek megjelenítése és esetenként a szerepek közötti gyors váltás valódi színészi kihívást jelent a darabban, ahogyan a koncentráció folyamatos megtartása is. Fáradtságnak itt nyoma sem lehet. Az előadás a fodrásznő sivárnak ható élethelyzetét látomásszerűen közvetíti, számos mozgalmas, akrobatikus elemet is alkalmazva. A rendező ugyanakkor filmnyelvi eszközöket is használ. Az előadás egy kivetített filmrészlettel kezdődik, amely főcímként jelzi a darab indulását. A zene, amely a ’70-es évek filmzenéire emlékeztet, tovább erősíti a filmszerűséget, amely azonban csak keretezésként jelenik meg. Bár az előadás elemeiben összművészetinek hathat – a főcím kulisszákra való rávetítése után egyes helyeken csak zenei részletek kísérik a darabot –, a végeredmény tisztán színpadi megvalósítás; a rendező főként mozgáscentrikus megoldásokkal dolgozik.

A mozgalmas koreográfiának köszönhetően a néző valóságos kavalkádot láthat a színpadon, ahol az állandó változás azt az illúziót kelti, hogy a főszereplő élete halad valamifelé. A színpadkép központi eleme egy újságokkal borított díszletfal, amely folytonosan alakul: a tűzoltók égő házakat rajzolnak rá, a falat átvágva ablakot nyitnak rajta, kést ütnek belé, ami aktatáskát tart. A színpadi kép folyamatos változásából adódó felfordulás azonban nem a főszereplő életének előremozdulását jelzi. A káosz egyszerű spektákulum, amely a hétköznapokból kitörni akaró fodrásznő próbálkozásainak eredményeként születik meg.

A változás csak látszólagos: ezt jelenítik meg a színpadon körben forgó, táncoló alakok is, akik lényegében a saját életük körül keringenek, és mindig visszatérnek a kiindulóponthoz. A koreográfia a folytonosság és az ismétlés jelentésein keresztül fejezi ki a megrekedtséget, illetve a saját életükbe zárt szereplők helyzetét. Mindez tragikusnak hat, ám a darab szereplői erre aligha láthatnak rá. Az öntudatlan felszabadultság csak abból a külső nézőpontból lesz tragikus, amely felismeri a saját köreit megtörni képtelen ember sorsát. Bár a szerelem és a szenvedély hevületében akarnak égni, a szereplők jussa csak a képzelt szabadság – a fodrásznő börtönben ülő, majd később szabaduló levelezőpartnere is szabadabb lehetett a börtönben, mint a hétköznapok béklyójában.

Az eredmény egyszerre tragikus és komikus, csupán a befogadón múlik, hogy a kettő közül melyik olvasat az erősebb.  A darab maga is ellentmondásban ér véget. A nyitáskor alkalmazott filmes felvezetőt egy főcím zárja. Ez a dramaturgiai megoldás a darabot is bezárva tartja, ám az kibontatlan marad, hogy a filmszerű keretezést mi indokolja. A körforgás, a kavalkád után a szereplők csak a pusztítást, a felforgatott élet díszleteit hagyják maguk mögött a színpadon.

Nem véletlen, hogy a kisszínpados formátumra tervezett előadást töretetlenül játssza a társulat. A szakmai zsűri döntése alapján 2010-ben a Fodrásznő nyerte el a X. POSZT legjobb előadásának díját, a címszereplő Szűcs Nelli pedig a legjobb női alakítás díját kapta a Maszk Színészegyesülettől. Az darab a bemutatója óta több színházi fesztiválon vendégszerepelt, így a sepsiszentgyörgyi REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálén, a minszki Panorama Fesztiválon és a kijevi GogolFesten is.

Szerző: Szabó Benedek

Fotó: Nemzeti Színház

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.