A műveltség terjesztését előmozdítani – Divat és kultúra a reformkori Pesten

Láthattunk néhány éve Ady-kiállítást, fényképeket a Balatonnál nyaraló magyar írókról, a Tárgyak társasága – Írók gyűjteményei című tárlat pedig még most is látogatható. Nemrég zárt be a szintén sokakat érdeklő Cseh Tamás-kiállítás, ahol rengeteg dokumentumot, dalszöveget, lemezborítókat, fényképeket, rajzokat és persze az előadóművész kazettáit és gitárját is megnézhettük a termekben.

A pesti Károlyi-palotába tett látogatásunkkor a minap a Szépvilág – Divat és kultúra a reformkori Pesten című tárlaton barangoltunk, ahol a korabeli divatlapokon keresztül bepillantást nyerhettünk a 19. század első felének kulturális életébe. Ha azt halljuk, divatlap, először nyilván a manapság rendszeresen megjelenő színes női magazinok jutnak eszünkbe. S valóban, a reformkori Pest divatlapjaiban is megjennek a legújabb viseletek, öltözködési szokások. Ám ezeket az újságokat nem csak a divat szerelmeseinek, és nem is csak nőknek szánták: szélesebb olvasótábort igyekeztek elérni, a férfiakat sem feltétlenül kihagyva belőle. Sőt! Most jön a legérdekesebb: a 19. század közepe táján a pesti divatlapokban a korabeli magyar irodalom és képzőművészet legjobbjai is szerepeltek írásaikkal, képeikkel, főképpen színes litográfiáikkal és metszeteikkel. Azt is mondhatnánk tehát, hogy ezek a kiadványok magazinos formában megjelenő művészeti folyóiratok voltak, amelyek helyet adtak az írók, költők, képzőművészek alkotásainak.

A kiállításon belenézhetünk az említett korabeli divatlapokba. A Pesti Divatlap előfizetési felhívásában például ezt olvashatjuk: „Alulírt kiadó a megnevezendő írókkal és művészekkel, különösen Vachot Imrével, olly czélból egyesült, hogy az eddigelé Regélő czím alatt folyt, de ezentúl az egyszerű Pesti Divatlap nevet viselendő szépirodalmi folyóirat lehető legélénkebb alakbani megjelenését belsőleg, külsőleg nagy hatályossággal eszközölve, a két magyar haza mindkét nemű olvasó közönségének egy, minden tekintetben jó és nemes irányú, tisztán magyar szellemű divatlappal szolgáljanak, s ez által a magyar társasélet-, irodalom- és művészetnek nemzeti irányban leendő díszes, üdvös kifejlődését, s általában a műveltség terjesztését hathatósan előmozdítsák.” Eddig az idézet. A szöveget a lapban megjelent eredeti formájában közöljük, elnézést kérve a kedves olvasótól, amiért így kicsit nehezebben olvasható. A lap eredetileg a Regélő Honművész, valamivel később a Regélő Pesti Divatlap címet viselte. Első számának címlapján a fejléc alatt ezt találjuk: PESTI DIVATLAP – főleg a társasélet, szépirodalom és művészet körében. Alatta pedig ezt írják: Divatképekkel, írók és művészek arczképeivel, színpadi képekkel, a nemzeti és népi dalok hangjegyeivel. 1. szám, szerkeszti Vahot Imre. Nyárhó 1. hetében. 1844.

A biedermeier korának, az 1840-es, 50-es éveknek ünnepelt festője volt Barabás Miklós, akinek számtalan litográfiája, portrérajza jelent meg a divatlapokban. A kiállításon jó néhányat megnézhetünk közülük. A korabeli kulturális élet sok népszerű alakja és kevésbé ismert arcok is feltűnnek a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítótermeiben. Láthatjuk magát a mestert, Barabást: önarcképe a Pesti Divatlap műmellékleteként jelent meg 1846-ban.  Petőfi Sándor, Liszt Ferenc, Jósika Miklós arcát pedig a Honderű című lap műmellékletéből ismerhették meg a reformkori olvasók. Ne felejtsük el, hogy ebben az időben még a fényképezés elterjedése előtt járunk. Louis Daguerre éppen csak néhány évvel korábban találta fel a róla elnevezett dagerrotípiát, ezek újságokban való sokszorosítása még szóba sem került. Vachott Sándor és Nagy Ignác portréja is gazdagítja a nyomtatott arcképek, litográfiák sorát. „Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész két magyar hazának némely helyére, s a közönség bámulva kiállt föl: – Tehát ilyen ő?!” – fogalmazott Petőfi Sándor Úti jegyzetek című prózai írásában, amely az Életképek hasábjain jelent meg 1845-ben.

Az íróportrék megjelentetésére nagy hangsúlyt helyeztek a divatlapok, mivel az irodalom fontos szerepet kapott bennük. Ezek a képes mellékletek a nemzeti érzés erősítését, a magyar művelődés terjesztését szolgálták. Továbbá egy újfajta írói, értelmiségi státuszt közvetítettek, amely már nagyban támaszkodott a nyilvánosságra. A közönséggel való kapcsolattartás, a modern értelemben vett szerkesztői és szerzői imázsépítő törekvések hatékony eszközeinek bizonyultak ezek a kiadványok. Reklámot jelentettek a lapnak, a munkatársaknak. Kulcsszerepet játszott mindebben a külső. A ruházat mindkét nemnél írói védjegyként is működött: szerzői hitvallást, polgári öntudatot, nemzeti elköteleződést fejezett ki.

A reformkori Pesten rendszeresen megjelenő sajtóorgánum volt a Der Spiegel, a Pesti Divatlap, a Der Ungar, a Honderű és az Életképek. Mielőtt azonban azt a benyomást keltenénk az olvasóban, hogy a képeken csak férfiak szerepeltek, gyorsan leszögezzük: nem így volt, a korabeli divatlapokban lehetőséget kaptak a nők is. Remek példa erre a Barabás Miklós és Rauh János litográfiáján szereplő Lemouton Emília (férje után Adorján Boldizsárné) író, műfordító. A kiállításon láthatunk egy könyvet, amelynek szennycímlapján ezt olvassuk: Shakspeare Vilmos’ összes színművei. Fordította Lemouton Emília. Első füzet. A’ SZÉLVÉSZ, színjáték 5 felvonásban. Pesten, nyomatott Trattner-Károlyi betűivel, 1845. Az írónő úttörő módon az eredetivel egybevetve fogott hozzá a shakespeare-i életmű prózai fordításához. Vállalkozását honleányi tettnek szánta.

Jókai Mór támogatta a nők irodalmi működését: „Adjunk rá módot, hogy mindenki tanuljon gondolkozni, mert bizony eljön az idő, mikor mindenkinek szüksége leend saját eszére, legyen férfi vagy asszony.” Szép litográfia jelent meg Szendrey Júliáról is, aki önfeltáró írásaiban belső világából merített. Naplójegyzeteit az Életképek közölte, amelynek szerkesztője Jókai volt. A divatlapok nőket megszólító közleményei, hímzésmintái, kottalapjai, divatképei többnyire a hitvesi, anyai, háziasszonyi és honleányi eszményeket tükrözték. Ugyanakkor az 1840-es években szó esett e lapok hasábjain a nők emancipációjáról, művészi-szellemi teljesítményeiről, közügyekben való részvételéről is. A vitapartnerek közül kiemelkedett Karacs Teréz, aki a hazai modern nőnevelés alapjait vetette meg. Arra törekedett, hogy tanítványait felvilágosult gondolkodókká, „életemberekké” érlelje: „úgynevezett szellemünk pedig hasonló eszközökkel éppen úgy kifejthető egyik, mint másik nemnél” (Karacs Teréz: Néhány szó a nőnevelésről, Életképek, 1845).

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása azonban korántsem csak folyóiratokat vonultat fel, sokkal gazdagabb ennél: korabeli képeket és tárgyakat is láthatunk a termekben. Perlaszka Domokos a Honderűben megjelent divatképén Széchenyi István és felesége, Seilern Crescence szerepel, 1843-ból. A színezett acélmetszeten jól látszik, hogy a reformkori nemzeti divat a 16–17. századi nemesi öltözetet fogalmazta át, tette viselhetővé egy szélesebb társadalmi kör számára. A jellegzetesen magyar ruhát politikusok, értelmiségiek népszerűsítették. Amint a tárlaton megtudhatjuk, közösségformáló erőt tulajdonítottak neki, viselése hozzátartozott a közéleti, írói szerephez, ahogyan azt Széchenyi István, Petőfi Sándor, Lemouton Emília ábrázolásai is jól mutatják a metszeteken.

Az egyik litográfiáról két szép lány, egy testvérpár néz ránk bizalommal: Ruprecht Adél Önarckép nővérével, Máriával (1845) című alkotása ez. Történetük úgy szól, hogy a Pesten megtelepedő Ruprecht János bécsi festő lányai szintén a művészi pályát választották. Adél festő lett, portrékat készített, kiállított. Mária zongoraművészként működött, de saját darabokat is szerzett. Fellépett Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű szerkesztője híres zenei matinéinak egyikén. Tehetségükről elismerően szóltak a divatlapok. 

Pest és Buda közigazgatásilag még különálló városok voltak ekkoriban, de már Budapestként kezdtek hivatkozni rájuk a sajtóban. Az 1840-es évekre Pest jelentős kereskedelmi és kulturális központtá vált. Lakossága rohamosan növekedett, területén nagyarányú építkezések folytak. A gyorsan fejlődő Pest hétköznapjairól a divatlapok életképei mesélnek. Ezek a riportszerű jelenetek, amellett, hogy megörökítették az utcai forgatag pillanatait, az urbanizáció és a polgárosodás kérdéseit is firtatták. Szórakoztatni és nevelni akartak.

Az illusztrációkon, illetve az elbeszélésekben feltűnő élethelyzetek és helyszínek együtt formálták az olvasókban Budapest mint leendő országközpont képzetét, s közvetítették a modern nagyvárossá válás első tapasztalatait. „Oh, szép vagy te, Pest, ifjú városa az Ó-Magyarországnak, és gazdag is volnál te, ha mind arany volna, ami fénylik” – fogalmaz Gaál József A szél Pesten című írásában, amely az Életképekben jelent meg 1844-ben. Ehhez a szöveghez acélmetszetet készített Perlaszka Domokos, amelynek szintén A szél Pesten címet adta. A reformkori polgárok rendszeresen panaszkodtak a porra és a szélre. Ezek okát Pest sík fekvésében látták, valamint abban, hogy a városban kevés park. A képhez tartozó elbeszélés a városlakók küzdelmét karikírozza, miközben a dáma, a gavallér, a joghallgató mint társadalmi típus kritikus jellemrajzát is adja.

Mücke József Ferenc Ételosztás Pesten című metszete a Der Ungar műmellékletében látott napvilágot 1847-ben. A fejlődőben lévő polgári életforma, a korban divatos öltözékek, a bálok, a Nemzeti Színház előadásai vagy akár az említett divatlapok, irodalmi-kulturális folyóiratok korántsem voltak elérhetők mindenki számára. A város lakosságának jó része szegénységben élt, napszámosok, Duna-parti rakodómunkások, piaci kofák sokasága lakott egészségtelen körülmények között az akkori Pesten. Legtöbbjük írni-olvasni sem tudott, messze volt még az Eötvös-féle népiskolai törvény. A kiállításon két képet láthatunk, amelyek a szegényebb néprétegek életét is bemutatják. Mücke József Ferenc metszete az egyik. A másik pedig Újházy Ferenc Vásári jelenet a pesti Duna-parton (1848) című festménye, amely a vásárok és a szegényebb sorsúak világába enged bepillantást.

A kiállítóterekben egész kis szobaberendezéseket is láthatunk íróasztallal, székekkel, korabeli ruhákkal, hamisítatlan biedermeier hangulattal. A tárlat talán legszebb képe Borsos József Fiatal nő fekete ruhában (1844) című olajfestménye. Az ilyen alkotások látványa késztethet bennünket arra, hogy úgy érezzük: régen bezzeg minden szép volt. A kép modelljének kisugárzása, ünnepélyes öltözéke, rózsákkal díszített haja, szép arca, tekintete megragadja az embert. A festmény egy békés, nyugodt kor emblémája lehetne, amelyben nyoma sincs a mai rohanásnak. De persze ez csak az érem egyik oldala, hiszen nem sokkal később, négy évvel e kép születése után kitört a forradalom és szabadságharc. Mint tudjuk, a boldogság egy röpke pillanat csupán…

Ám mielőtt elfogna bennünket valamiféle szentimentalizmus, térjünk vissza a realitáshoz. Hál’ Istennek, a reformkori divatlapokból nem hiányzik az irónia sem; közkedvelt volt akkoriban a karikatúra, a lapok előszeretettel közölték a korszakot jól jellemző gúnyrajzokat. A mostani tárlaton is láthatunk efféle „torzképeket”, amelyek görbe tükörként mutatják be a társadalom vadhajtásait.

A Szép világ – Divat és kultúra a reformkori Pesten című kiállítás 2025. március 31-éig tekinthető meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.