A népnyelvű Biblia harcosa – Alekszandr Lopuhin halálának 120. évfordulójára

Ki volt ő? Egy sokgyermekes kormányzósági pap fia, egy megkésett csodagyerek, aki 22 évesen került be a teológiai akadémiára, de kilenc év múlva ugyanott tanszékvezető lett? Az Egyházi Hírmondó és a Keresztény Olvasmány folyóiratok fáradhatatlan és sikeres szerkesztője? Zseniális egyházi publicista? Mindez igaz, de Lopuhin mindenekelőtt a

Szentírás kiemelkedő magyarázója volt, és az orosz kultúrához való legjelentősebb hozzájárulása a Magyarázatos Biblia volt, mely az exegézis (szentírás-magyarázat) egyedülálló, és bizonyos szempontból mindmáig felülmúlhatatlan remeke.

[Második, három vaskos kötetben közreadott kiadása Stockholmban jelent meg 1987-ben – a skandináv országok ajándékaként – a Kijevi Rusz megkeresztelkedésének 1000. évfordulójára. Bár az elmúlt három évtizedben számos, modern orosz bibliafordítás készült, de mindmáig a legismertebb és egyéni olvasásra leginkább használt az 1876-ban megjelent úgynevezett szinódusi Biblia, melynek szövegét kommentálja a Lopuhin-féle Magyarázatos Biblia. Az oroszországi római katolikusok a liturgiában ma is ezt a fordítást használják – a ford.]

A modern kor Órigenésze

A kortársak joggal alkalmazták Alekszandr Pavlovics Lopuhinra Szent Jeromosnak Órigenészről mondott szavait: „Életében annyit tudott írni, amennyit mások el sem tudnak olvasni.” Műveinek nincs gyűjteményes kiadása, de ha megjelenne, több tucat kötetre rúgna. Lopuhin láthatóan iróniával viseltetett hihetetlen „termelékenysége” iránt. Egyszer, már a szentpétervári teológiai főiskolák professzoraként megjegyezte, hogy jó lenne egy szekrényben összegyűjteni az akadémiai munkatársak által írt valamennyi könyvet; és rögtön viccelődve hozzáfűzte, hogy a szekrényben „minden helyet Lopuhin könyvei foglalnának el”.

A szerző hagyatékában központi helyet foglal el az általa szerkesztett híres Magyarázatos Biblia, avagy a Szentírás összes könyvéhez fűzött kommentár, amelyen egy életen át dolgozott, de sohasem fejezett be, hanem tanítványai rendezték sajtó alá és publikálták (1904–1913). (Maga Alekszandr Lopuhin csak egy nyomdakész kommentárt állított össze Mózes öt könyvéhez, amely a kiadvány első kötetében kapott helyet). Sajnos a mai napig a Lopuhin-féle Biblia az egyetlen ilyen részletes, orosz nyelvű kommentár a bibliai szövegekhez.

A tengeren túl

Az ifjú Lopuhin sorsában kulcsszerepet játszott kiváló angoltudása. Éppen ennek köszönhetően az akadémia elvégzése után, 26 évesen zsoltárolvasói állást kapott a New York-i orosz nagykövetség ortodox templomában, ahol három évet (1879–1881) töltött. Gondosan készült az útra: sok, Szentpéterváron kapható, Amerikáról szóló könyvet elolvasott. Nem sokkal a tengerentúlra érkezése után pedig szó szerint megdöbbent: Amerika egyáltalán nem olyan, amilyennek Oroszországban elképzelik. Arra számított, hogy „lélektelen Nyugatot” talál, de egy keresztény országgal találkozott.

1886-ban, már professzorként, nyilvános előadás-sorozatot szentelt amerikai emlékeinek, amelyeket a Keresztény Olvasmány folyóiratban publikált, majd 1888-ban könyv formájában is megjelentetett, Óceánon túli élet címmel. Ezek a történetek rengeteg érdekes tudnivalót tartalmaznak az 1880-as évek második felének amerikai társadalmáról. De talán a legérdekesebb az, amilyennek kora orosz társadalmát látja. Ez a látásmód ma is aktuális.

A tudós éppen Amerikában győződött meg arról tulajdon szemével, hogy Oroszország milyen mélyen „megrekedt” a felvilágosodás korában; hogyan mérgezik meg az orosz életet a „tudományos haladás diadaláról” szóló hangzatos beszédek, és mennyire megalapozatlan az az elmélet, miszerint a vallás a primitív emberi kultúra „atavizmusa”.

„A vallás átmeneti jellegére vonatkozó komolytalan elmélet legjobb és legmeggyőzőbb cáfolata lehet az amerikai nép élete” – jelenti ki nyilvánosan.

A valódi haladás nem mond ellent a vallásnak, csak erősíti azt.”

Alekszandr Lopuhin reagál kora orosz liberálisainak szokásos érveire, miszerint „a vallás csak azért áll fenn, mert az állam támogatja”, és „a pozitív tudomány csak azért nem tud a vallás helyébe lépni, mert az állam elnyomja”. Az amerikaiak példáján keresztül megmutatja, hogy ezek az összefüggések hamisak. „Ez a nép olyan politikai és vallási szabadságot élvez – írja –, amilyenről az Óvilág sok népe csak álmodhat. Az oktatás elterjedtségét, kulturális fejlettségi fokát tekintve pedig nincs vetélytársa az egész világon. Ez a nép, valódi szabadságának köszönhetően, már régen beadhatta volna a vallást annak összes egyházával és hierarchiájával együtt az örökkévalóság archívumába, továbbá fejlettségének köszönhetően már régóta csak a pozitív tudomány bálványait kellene imádnia. E nép élete azonban teljesen ellentétes képet mutat. Mondhatnánk, a vallásnak sehol sincs olyan átütő ereje, mint Amerikában.”

Lopuhin New Yorkban észrevett egy másik, az amerikaiak és az oroszok közötti fontos különbséget: ez a Bibliához való eltérő hozzáállásuk: „Talán sehol sincs nagyobb társadalmi jelentősége a Bibliának, mint Amerikában.” Lopuhin megjegyzi, hogy a Biblia „az amerikai társadalom vérévé vált”.

E tény szemléltetésére örömmel jegyzi fel azt a hihetetlen társadalmi visszhangot, amelyet az Egyesült Államokban az Újszövetség új angol fordításának kiadása váltott ki. Az általa idézett statisztikai adatok szerint még a fordítás megjelenése előtt 800 ezren jegyeztek elő a könyvre. Elmondása szerint a kiadvány megjelenését követő első napon 300 ezer, a második napon 200 ezer példány fogyott el belőle. Az új angol Biblia megjelenése Amerikában az év eseménye lett. Ennek kapcsán Lopuhinnak önkéntelenül is eszébe jut az orosz nyelvű szinódusi fordítás 1876-os megjelenése. „Nincsenek tényszerű adataim ahhoz, hogy összehasonlítsam az amerikai társadalomnak az Újszövetség új fordítása iránti érdeklődését azzal, ahogyan a Biblia első jóváhagyott orosz nyelvű fordításának megjelenését fogadta az orosz társadalom – írja –, de számomra az összehasonlításnak még a gondolata is ijesztő…”

Valóban sok ilyen ember van?!

Mit kell tennünk annak érdekében, hogy a kereszténység Oroszországban is a társadalmi élet meghatározó tényezője legyen, az értelmiség hívővé váljon, a Biblia pedig a legolvasottabb könyvvé? Alekszandr Lopuhin éppen ezekkel a kérdésekkel „küzdött” élete végéig.

Megértette, hogy a kortárs Oroszország aligha képes elérni és tartani a Nyugaton létező bibliakutatás színvonalát. Ezért okos döntést hozott: népszerűsítő és enciklopédista lett.

Alapvető feladatának tekintette, hogy megismertesse az oroszokkal a nemzetközi bibliakutatás legújabb eredményeit.

Bámulatra méltó, hogy Lopuhin alatt a Teológiai Akadémia kiadványaiban hány nyugati bibliakutató könyvéről készült recenzió jelent meg.

A professzor tudatosan döntött a Magyarázatos Biblia „népszerű” jellege mellett. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy máshitű tudósok munkáit elutasítsa pusztán azon az alapon, hogy azok más hitet vallanak. Meggyőződéssel vallotta, hogy a nihilizmus és a hitetlenség terjedése idején a felekezetközi szembenállásnak háttérbe kell szorulnia.

Nyilvánvalóan elmúlt a felekezeti harc ideje, és eljött az ideje annak, hogy a kereszténység, mint vallási rendszer a keresztényellenességgel, mint az új idők szüleményével megküzdjön”

– írta (Keresztény Olvasmányok, 1896. 1–2.).

Lopuhin Magyarázatos Bibliája tulajdonképpen nem tudományos, hanem népművelő projekt. Kezdetben nem külön kötetekben adták ki, hanem a Sztrannyik folyóirat ingyenes mellékleteként, melynek 1893-tól Lopuhin lett a szerkesztője és kiadója. Ennek műfaja Lopuhin egyedülálló ötletének tekinthető. Az angol-amerikai protestáns hagyományra jellemző, a bibliai szövegek különböző töredékeire vonatkozó történelmi kommentárgyűjteményt „ortodox tartalommal” – a szentatyák magyarázataival – egészítette ki. Úgy tűnik, hogy a Magyarázatos Biblia hosszú élettartamának ez a titka: míg a biblikus munkák nagy része a tudósok új felfedezéseinek fényében évente elveszítik aktualitásukat, addig Lopuhin szövegének patrisztikus „gerince” per definitionem nem avulhat el.

Fordította: Hidász Ferenc OFM

Forrás és fotó: sib-catholic.ru

Magyar Kurír