Szeget szeggel, vagy amit akartok – Shakespeare a kortárs színjátszásban

„Vincentio herceg megdöbbent birodalma közállapotának romlottságán, ezért megbízza Angelót, hogy míg távol van, kormányozzon helyette. Angelo paráznaságért halálra ítéli Claudiót, aki teherbe ejtette Júliát. Csak akkor hajlandó megkegyelmezni neki, ha Claudio tiszta erkölcsű húga, Izabella neki adja szüzességét. A herceg úgy intézi, hogy Izabella helyett Marianna, Angelo eltaszított jegyese háljon vele. Végül a herceg házasságot hirdet Angelo és Marianna, valamint Claudio és Júlia között. Izabellát ő maga kéri feleségül.” Ez a legnagyobb angol költő, drámaíró, „színházcsináló” egyik legkülönösebb, legnyakatekertebb színművének rövid története Leslie Dunton-Downer és Alan Riding hasznos Shakespeare kézikönyvéből idézve.

Január 31-én Shakespeare a kortárs színházban címmel sorozatindító irodalmi estet szervezett a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia a Párbeszéd Házában. A Schandl Veronika színháztörténész által vezetett kerekasztal-beszélgetésen Rudolf Péter színész, rendező, a Vígszínház igazgatója és Almási Zsolt Shakespeare-kutató osztotta meg gondolatait az érdeklődőkkel. Jóllehet a fő téma a Szeget szeggel, illetve e „vígjátéknak” titulált színmű előadástörténete volt, a két vendég először természetesen a szerzőhöz fűződő viszonyáról szólt.

Almási Zsolt derültséget kiváltva megjegyezte, azért foglalkozik Shakespeare-rel, mert pénzt keres vele; aztán komolyabbra váltva örök kortársunkként jellemezte a „nehéz” szerzőt, aki rendre önmagunkkal, a világunkkal szembesít bennünket, és akinek művei, izgalmas szövegei, nyelvi konstrukciói folyton újdonságként hatnak.

Rudolf Péter szerint is felfoghatatlan zseni Shakespeare, afféle ufó, ahogy Tolsztoj vagy Mozart. Ízig-vérig színházi emberként élt, akinek szerzőként egyszerre kellett szórakoztatónak, filozofikusnak és költőinek lennie. A Vígszínház igazgatóját régóta foglalkoztatta a Szeget szeggel, amelynek rendezésére készülve a személyes átfogó London-élmény ugyanúgy megragadta, mint a rekonstruált (eredetileg XVI. századi) Globe Színház sok mindent látott „porondja”.

A shakespeare-i szöveg bizonyos mondatainak meglepő aktualitására ma is rácsodálkozunk. Nem dramaturgi lelemény például a darabban az a mondat, amelyet a bevezetett erkölcsvédelmi intézkedések hatására a kétségbeesett bordélytulajdonos, Keféné mond: „Uramisten, nem elég a járvány, a háború, a szegénység, az infláció, most még ez is?” Shakespeare valahogy mindig jelen idejű lesz. E „dühös vígjátékot” fordító Nádasdy Ádám remek munkájára reagálva Almási Zsolt arról beszélt, hogy a szocializmus idején még szövegközpontú volt a színház, szinte kizárólag a klasszikus veretes fordításokat használták. Az új közönség és a jobb érthetőség kedvéért a 80-as évek közepétől új fordítások születtek az előadásokhoz. Ezekkel az anyagokkal már szabadabban bántak, a dramaturgok jóval bátrabbak lettek. Az addig szövegközpontú színház pedig a vizualitás felé mozdult el. Nádasdy Ádám azonban ebben a kontextusban minden látszat ellenére „tradicionális fordító”, aki pontosan utánamegy a szavak jelentésének; nem elsősorban a költőiségre, hanem – gazdagon lábjegyzetelve – az átültetett szöveg pontosságára, világosságára törekszik.

Immár kifejezetten a vígszínházi előadásra térve Rudolf Péter a Szeget szeggel iránti érdeklődését ecsetelte, és a darab divatossá válásával érvelt. Furcsa mű, nagyon is kettős: vígjáték, ugyanakkor a politikai cselszövésen keresztül görög sorstragédia-jellege is van. Adott egy romló közállapotú város, Bécs, ahol a szigorú törvények betartásával – ha tetszik, újraértelmezésével – próbálnának (erkölcsi) rendet teremteni. A herceg szerzetesi ruhát öltve figyeli, mit lép, hogyan intézkedik Angelo, miután átadta neki a kormányzói hatalmat. A válságállapot, a szabadosság, szétesettség ábrázolásánál a budapesti Bosch-kiállítás groteszk képei is bevillantak a színész-rendezőnek, aki „az abszurditás fülöncsípésével” a show világában, a cirkuszi közegben talált közös nevezőt a darabbal. A Szeget szeggel legfőbb kérdésének azt tartja: lehetünk-e bírák mások felett? Szerinte ez a mű arra tanít, hogy ne mondjunk ítéletet csípőből. Shakespeare-nél valamennyi szereplőnek megvan a maga bűne és igazsága.

Almási Zsolt is relevánsnak érzi Rudolf Péter rendezésének Shakespeare korára, illetve a Globe Színházra is utaló cirkuszporond „ábrázolását”. E kiismerhetetlen színmű interpretációtörténetének része, hogy időről időre változott a főszereplők karakterének megítélése. A 60-as évekig Angliában a herceg egy istenszerű, hatalmas autoritás, aki először próbára tesz, végül mindenkinek megkegyelmez; a 70-es évektől aztán egy manipulatív, ördögi figura lett belőle. Ugyanígy ellentmondásos az erényes, vallásos Izabella is a „döntéseivel”: mit tesz meg a börtönbe zárt, halálra ítélt bátyja, Claudio megmentéséért; milyen döntés hoz a darab végén, amikor a herceg feleségül kéri… Rudolf Péter szándékosan élesre akarta rendezni az „erőszakos”, számára aktuális generációs kérdéseket is felvető Szeget szeggelt. Shakespeare „dühös vígjátékában” nincs felhőtlen feloldás; „speciális happy endje” nyugtalanító, nyitott befejezés.

Almási Zsolt végül a színmű „vallási vonatkozásaira” mutatott rá. Már az eredeti angol cím (Measure for Measure, kb. Szemet szemért) is eleve bibliai fogantatású. Nem véletlen, hogy az álruhás herceg szerzetesként követi az eseményeket. A negatív szereplőt pedig Angelónak hívják; ő a bukott angyal. Feltételezhető, hogy Luther Isten-fogalma jelenik meg a herceg alakjában, aki a „végtelenségében értelmezhetetlen”. A Szeget szeggelt így felfoghatjuk egyfajta protestáns moralitásjátékként is, amely a megismerhetetlen Isten örök másságával szembesít.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír