A várpalota-inotai Szent István-templom és a sasvári Pietà – Érsekségi ékességek (139.)

Az egykor önálló falu, Inota fölött emelkedő dombon, a temetőben áll a Szent István-templom. A keletelt, egyhajós, egyenes szentélyzáródású templom ma is őrzi középkori formáját; hozzátétként mindössze a sekrestyéjét, újkori félköríves ablakait és homlokzati tornyát regisztrálhatjuk.

Szentélyének keleti és déli kőkeretes ablaka egyaránt keskeny, csúcsíves, gótikus nyílás. A hajó déli homlokzatának meghatározó eleme a gótikus déli kapu. A csúcsíves záródású, rézsűs lábazatra lefutó, lapos faragású tagozatokkal ellátott, fejezet nélküli kapu a belső síkon szemöldökgyámos kiképzésű. Az 1972–1974-es műemléki felújítás eredményeképpen a déli hajóhomlokzat középkori vakolatrészleteit, illetve a hajó és a szentély délkeleti sarkainak kváderes sarokarmírozását is láthatóvá tették.

A templom mai belseje szintén a műemléki helyreállítások (1972–1974, 1980) során létrejött, hangulatos összképet mutatja (tervező: Anda Judit, kutató: Gerőné Krámer Márta). A szentély gótikus keresztboltozatát egyszer hornyolt ékbordák alkotják. Mind az északi, mind a déli diadalívpillérből másodlagosan befalazott, levélmintás faragványok tűnnek elő. A déli szentélyfalban helyreállították a papi ülőfülkét is, in situ lábazati kövével együtt.

A szentély oldalfalait a középkorban végig figurális festés boríthatta, restaurálásuk Rády Ferenc munkája. A félköríves mezőkben sorakozó apostolfigurák legépebben a keleti és a déli oldalfalon maradtak meg, a hozzájuk tartozó festésréteg befordul a belül háromszögű lezárású ablakfülkék káváiba is. A síkmennyezetes hajó nyugati felébe utólag épült a csehsüvegboltozatos alépítményű karzat, illetve említésre méltó a hajó északi oldalán elhelyezett barokk ízlésű oltárkép, mely a jelenlegi patrónus szent, Szent István király koronafelajánlását ábrázolja, valószínűleg a 19. század elejéről.

A templom érdekessége, hogy nem maradt fenn róla középkori adat, így építési idejéről csak a feltárások során előkerült műrészletek alapján alkothatunk képet. A templomot a 13. század második felére szokás tenni, míg a szentély boltozatát utólagosnak, 15. században készültnek tekintik, de az egységes, 14. század végi keltezés sem kizárható mind a középkori nyílásrendszer, mind a boltozat és a festések tekintetében.

A középkori település a 17. századra elpusztult, és 1699-ben telepítették újra a birtokos Zichyek; ezután jelenik meg a templom az írott forrásokban is. Amint azt Faller Jenő publikációjában olvashatjuk, bizonyos Arhold Mátyás bérlő 1734–1735-ben újította fel a templomot, amit Acsády Ádám veszprémi püspök szentelt föl. A templom korabeli kinézetéről egy 1747. évi feljegyzés számol be részletesen, mely szerint „ősi”, kőből épült templom volt, zsindelyezett tetővel, a főhomlokzata fölött ekkor még fából készült torony emelkedett. „Két oltára van – folytatja a jegyzőkönyv –, a nagyobbik, Nep. Szent János tiszteletére [szentelt], ahogy a templom is. A másik a csodatévő sasvári Szűz Mária [tiszteletére], ahol éppúgy csupán egy festett kép áll magában.”

Hogyan kerülhetett Inotára a sasvári Szűz Mária-ábrázolás másolata? Ekkor a felvidéki Sasvár már közismert kegyhelynek számított. A kultusz középpontjában álló relief eredetije valószínűleg a 16. században készült, és a Fájdalmas Szűz látható rajta, amint ölében tartja Krisztus jellegzetes pózban fekvő, élettelen testét. A legenda szerint bizonyos Bakics Angéla állíttatta fogadalomból, annak emlékére, hogy férjével, Czobor Imrével folytatott házastársi veszekedése végül pozitív fordulatot vett. A Pietà-relief körül 1732-ben kezdődtek meg a csodás gyógyulások, amelyek egyházi kivizsgálását a pálos rend szorgalmazta. Esterházy Imre volt veszprémi püspök, ekkor esztergomi érsek (eredetileg maga is pálos szerzetes) végül 1732. október 18-án engedélyezte a sasvári Pietà mint kegyszobor tiszteletét. 1739. november 9-én el is helyezték egy fatemplomban; az új, szilárd anyagból épült kegytemplom csak évtizedekkel később készült el körülötte.

A reliefről a 18. század közepétől kezdve több másolat is készült szerte az országban. Olykor e másolatok körül is önálló kultusz alakult ki, miként Segesden vagy Egerszalókon. Annál érdekesebb az inotai adat időpontja. 1747-ben ugyanis már meglévőnek mondják a képet, sőt, ekkor már saját oltára is volt. Nem tudjuk, hogy a kép mennyivel korábban került ide, netán az 1735. évi felszenteléskor is megvolt-e már.

A korai megjelenés egyik oka a pálos tanultságú Acsády Ádám püspök is lehetne, de valószínűbb, hogy az Erdődyeket kell sejtenünk az törekvés mögött. Erdődy György Lipót országbíró a pálos diákoknak a sasvári kultusszal kapcsolatos kiadványait anyagilag is támogatta. Lipót testvére, Teréz annak a Zichy II. Imrének volt felesége, aki a várpalotai uradalmat, így Inotát birtokolta az 1730-as években. Erdődy Teréz devóciójának ma is álló emléke a várpalotai temetőbeli Zichy-kápolna, amit sógorának nejével közösen emeltetett 1738–1739-ben.

A sasvári Pietà másolatának tartott festmény Egerszalókról

Az inotai Pietà-kép későbbi sorsa nem teljesen egyértelmű. Amint 1788-ban feljegyezték, mielőtt Inotát a fehérvári püspökséghez csatolták volna, Giczey István kanonok, várpalotai plébános (†1783) az inotai templom berendezését a várpalotai várba vitette. Faller Jenő közlése szerint az átvitt tárgyak között szerepelt az inotai „oltár képe”, továbbá „Mária képe, fábul”; esetleg ez utóbbi vonatkozhatna a sasvári Pietà másolatára. A kegytárgyaitól megfosztott templomot 1788-ban a fehérvári püspökségnek fel is kellett újítania.

Veszprém megye műemléki topográfiájának kéziratban maradt anyaggyűjtésében Koppány Tibor azt írja 1989-ben, hogy a várpalotai templom déli oratóriumán volt egy Mária-kép, ami Inotáról került a várba, onnan a plébániatemplomba. Azt viszont a passaui Segítő Mária-kép másolataként azonosították, márpedig ilyen eddig Inotáról nem ismert. Amikor a Veszprém megyei templomok adatbázisának készítése alkalmával, 2024 februárjában szakemberek a helyszínen jártak, a kép már nem volt a templomban, és helyben nem is emlékeztek rá.

Forrás: Veszprémi Főegyházmegye

Fotó: Fülöp András/Veszprémi Főegyházmegye; Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Fotótár

Magyar Kurír