Ameddig a szívem bírja – Gondolatok a Menekülés című filmről

Jonas Poher Rasmussen filmje, a nálunk március 10-től már a mozikban is megtekinthető Menekülés (Flee) nem ér fel ugyan Ari Folman hasonló műfajú remekművéhez (Libanoni keringő, 2008), ám nem véletlenül büszkélkedik számos fesztiválsikerrel. A Menekülés kivételes érzékenységgel követi egy férfi sorsát, aki térben és időben egyaránt súlyos utazásra kényszerült – és megpróbáltatásainak még nincs vége. 

Zaklatottan cikázó, szürke vonalakkal nyit filmünk, miközben különös párbeszéd hallatszik: Mi számodra az otthon? Az a hely, ahol biztonságban lehetek. Ahonnan nem kell továbbindulnom. Amin (Daniel Karimyar/Fardin Mijdzadeh) filmrendező barátjával beszélget terápiás helyzetben, hogy mielőtt új hazájában végleg elköteleződik a párja mellett, évtizedek hallgatása után most először megpróbálja hangosan megfogalmazni, mi történt vele. A lélek mélyére száműzött traumákat azonban nem könnyű felfedni, nem is szólva arról, hogy a film címét adó kulcsmomentum szintén zavart okoz a fiatal férfi önértékelésében. Menekülni ugyanis azt jelenti, hogy elhagyunk valamit: otthonunkat, gyerekkori emlékeinket, a baráti kört, s gyakran szeretteinket is.

Afganisztán a nyolcvanas években nem volt éppen barátságos hely: két atomhatalom vívott érte proxyháborút, rendre a saját bábjait támogatva. Akár kommunista-, akár Amerika-barát volt az aktuális vezetés, paradox módon viszonylagos békét biztosított az akkori fővárosban, ahol Amin éli a kisfiúk gondtalan életét. Szobája faláról Chuck Norris és Jean-Claude Van Damme posztere köszön vissza, fülén walkman, kedvenc elfoglaltsága pedig a röplabda. Édesanyja féltő gonddal neveli őt és négy testvérét, ám apjukról éjszakai elhurcolása óta nem tudnak semmit. S mint kiderül, csakhamar nekik sem lesz maradásuk, amikor a Szovjetunió összeomlása után visszatérnek a tálibok, hogy újra bevezessék a iszlám vallási törvénykezést. Miközben Amin nemrég fölfedett kamaszvágyaival küzd, addigi élete összeomlik körülötte, és bekerül az embercsempészet végtelen poklába.

Rasmussen visszafogottságában hatásos technikával teremti meg a visszaemlékezés és traumafeltárás baljós légkörét: a sallangmentesen tűéles jelen és a vakítóan színes múltbéli idill között sötétszürke, gyakran arc nélküli árnyalakok vonaglanak kiszolgáltatottan, otthontalanul. S még mindig rátelepednek a jelenre. Amin gyomra összeszorul, ha széles réteket és erdősávokat lát, hiszen ilyen tájékon kellett menekülnie az embercsempész smasszerrel. Annyi kilátástalan helyen tartózkodott már, hogy képtelen otthon érezni magát valahol, emberi kapcsolatait pedig megterheli a saját család hiánya. S a valóság lassan összekeveredik a hiedelmekkel: az egyik szökési akció során akaratlan hazugságra kényszerítik szeretteivel kapcsolatban, melyet egy idő után maga is igaznak fogad el. Végletes magányban kódorog a vágyott-remélt Nyugat egyik emblematikus városában, és hamar ráébred, hogy a fogyasztói társadalom habzsoló pazarlása sem ad neki megnyugvást.

A Menekülés az emlékezés és a jelenvaló narratív rétege mellé egy harmadikat is beemel: időről időre valós híradórészletek és dokumentumfelvételek illusztrálják a történéseket, jelezve, hogy az animáció ugyan stilizál, a kamera azonban könyörtelenül rögzíti a valóságot.

A rendező a főszereplő nevét tudatosan változtatta meg, hogy ezzel is óvja, leplezve valódi kilétét, az emigránsokra ugyanis az Afganisztánban most újra berendezkedő tálib rezsim szerint halál vár. Tragikus jelentőséget ad mindennek, hogy közben azt az Európát is elérte a háború iszonyata, amely az elmúlt hetven évben békében élhetett. Amin gyalogolt, ameddig a lába, s hallgatott, ameddig a szíve bírta. Képesek lennénk-e mi hasonlóra, ha úgy hozná a szükség?

Szöveg: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.