Apás film

John (James Norton) ablakmosóként dolgozik. Egyszerű munkáját igényesen végzi, kedvességgel és humorral teszi a dolgát nap mint nap, pedig nem sokat kapott eddig az élettől. Most nagy feladat vár rá, gondoskodnia kell négyéves kisfiáról, mert neki immár fogytán az ideje, rákos. Mindent elkövet, hogy megtalálja a megfelelő nevelőszülőket, hiszen a kisfiú anyukája már rögtön a szülés után elmenekült az anyai örömök elől. Elindul hát apa és kisfia, hogy elrendezzék az élet dolgait. Dióhéjban ennyi a története Uberto Pasolini Az örökbeadás (Nowhere Special) című filmjének, amely nem ígér vidám perceket, mégis érdemes megnézni. Kisimítja az ember lelkét, új megvilágításba helyez életet és halált.

Örömteli, hogy az utóbbi években egyre több film bátorkodik pozitívan közelíteni a halál témájához, s biztató, hogy ezzel oldódhat a búcsúzást övező tabu. Néhány cím a teljesség igénye nélkül: A búcsúkoncert (2012); Dal Marionnak (2012); Lány kilenc parókával (2013); Öveket becsatolni! (2014), Truman (2015); Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (2015); Remény (2019); Amíg tart a nyár (2019).

Az örökbeadás mellőzi a gyászos melankóliát és a hűvös távolságtartást. Egy kisvárosi történet kedvességével, őszintén és tárgyilagosan halad. A rendező remekül osztja be az információadagokat az alaphelyzet és a szereplők karakterének megrajzolásában, ezzel is jól megalapozva a film sodrását és a néző bevonódását a történetbe. John, bár egyszerű ember, rendkívüli türelemmel és eleganciával viseli terhét, pontosan a lényegre fókuszál. A kisrealista darab mindennapinak tűnő, mégis pontosan komponált és kifejező képekben meséli el apa és fia történetét, melyben a két főszereplő döbbenetesen őszinte és hiteles alakítást nyújt. Ez már önmagában elsőrangúvá teszi a filmélményt. A kisfiú Michael (James Lamont) jelenléte fiatal korából adódóan talán nem is nevezhető színészi játéknak. Tökéletesen érzi a helyzeteket remekül megtalált kis lénye; mozdulatai, minden rezdülése hibátlanul működik, és magával ragadja a nézőt. Az apa nagyon jól kidolgozott karakterét apró, kifinomult gesztusokból építkező színészi játék kelti életre. A jelenetek könnyed természetességgel épülnek egymásra, nincsenek erőteljes fordulatok, mégis a film minden percében a vászonra tapad a figyelem, látni akarjuk, miként bontakozik ki csendesen a nem mindennapi történet, amely megtörtént eseményeket dolgoz fel.

A lehetséges befogadó családok egymást váltó jelenetei humoros, groteszk, máskor elgondolkoztató eszmélései emberségünknek, miközben egyfajta apró társadalomkritikák is. John magától értetődő vágya, hogy szeretné, ha fia megkaphatná mindazt, ami számára nem adatott meg. Nagyon különböző családoknál fordulnak meg – eltérő értékrendek, más-más környék. Lehet itt jól választani? Mi az igazán lényeges? Az adoptációt koordináló két hölgy természetes segítőkészsége szinte ideálisnak tűnik. Angol viszonylatban mégis valóságos, hogy együttérző, elkötelezett és egyszersmind profi segítők dolgoznak azon, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen. Miközben John fia jövőjének megoldásán dolgozik, megérti, hogy nem halogathatja a kis Michael és saját maga felkészülését sem a távozásra. Roppant egyszerűen, természetesen teszi mindezt, tanulható tőle, miként érzékenyítsük a gyerekeket a búcsúra és az elmúlásra. Látványos dolgok nem történnek, érdemiek igen. Az apa töredékes élete ki tud teljesedni. Átadott a fiának mindent, amit kellett és lehetett, így békességgel néznek a változás elé. A zárójelenet képei is megmaradnak erőteljesnek és egyszerűnek, hiszen ilyen film ez.

Szöveg: Hajnal Gergely

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 2-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.