Az én templomom – Az esztergomi Szent György-templom

Ha valaki Esztergomról hall, az jut eszébe: milyen szerencsés város, sok katolikus templom van ott! A Várhegyen a bazilika, ahová szinte minden magyar gyermek eljut egyszer, ha máskor nem, osztálykirándulás alkalmával, a Packh János tervezte, egyedi formájú Szent Anna-templom, a belvárosi templom vagy a kéttornyú Szent Ignác-templom, amelyet oly sokszor fényképeznek a külföldiek.

Hozzám mégsem ezek a szép és méltán ismert templomok állnak közel, hanem a Szent György-templom Esztergom szentgyörgymezői városrészében.

Régen csak kis kápolna volt a szérűk között, az itt élő hívek buzgósága tette nagyobbá, később plébániatemplommá. Egyszerű földműves emberek bővítették, szépítették, s végül munkájuk eredményeként 1705-től szép karcsú tornya emelkedik a magasba. A templomépület nagyon szép, méretei is jók. Soha, sehol nem láttam még ennél arányosabb templomot. Belépve – főleg, ha délelőtt és napsütésben érkezünk – rögtön szemben vonzza a tekintetünket az oltárkép, a Szent Györgyöt ábrázoló színes üvegablak, amelyen a sárkánykígyót legyőzi a hős katona.

Ha meglátom ezt az oltárképet, úgy érzem, én is le tudom győzni minden bajomat, meg tudok küzdeni minden nehézséggel. Arra gondolok, hogy Szent György, aki ilyen erős és ügyes volt, nekem is erőt ad, engem is megvéd minden gonosztól, ha kérem.

Nagyanyám elbeszéléséből tudom, hogy mindig istenhívő, egyszerű emberek éltek itt; igaz ő maga csak kilencéves korában került ide, Szentgyörgymezőre. Az ötvenes évek nehézségeiről anyámtól hallottam. De az itteni plébános atyák minden körülmények között megállták a helyüket.

A hatvanas évek elején került ide plébánosként Andrásfay Ödön, és 1997-ig, majdnem a haláláig ellátta a plébánia szolgálatát. Én 1963-ban születtem, ő keresztelt, elsőáldoztatott, és házasságot is itt kötöttünk férjemmel.

Kislánykoromban a kántorként szolgálatot ellátó Könözsyné Boriska néni fogott össze bennünket, kisebb-nagyobb lányokat, fiúkat a szentmiseszolgálatra. Olvasmányt, szentleckét, könyörgéseket gyakoroltuk olvasni (a sok idegen szó miatt, és hogy jó helyen hangsúlyozzunk), zsoltárokat énekeltünk. Nagyon lelkes kis csapat nőtt fel a szárnyai alatt, húgaimmal rendszeresen mentünk a templomba gyakorolni a felolvasásokat és a zsoltárokat minden szombat délután.

Karácsonykor pásztorjátékot tanultunk, Lékai László érsek kétszer is meglátogatott minket ilyen alkalomkor. Sokat kirándultunk, énekeket tanultunk.

Mindig szívesen olvastam fel, nagyon szerettem ezt. Legelső felolvasási élményem az első szentáldozásomhoz kapcsolódik. Ekkor olvastam fel életem első olvasmányát Ózeás próféta könyvéből. Ez azóta útmutatómmá vált: „Irgalmas szívet kívánok és nem áldozatot, istenfélelmet várok, és nem égő áldozatot.” Nem a külsőségeket nézi a Jóisten, hanem hogy milyen szívvel vagyunk iránta és embertársaink iránt.

Ameddig férjhez nem mentem, ide jártam templomba, nemcsak vasárnap, hanem hétköznapokon is. De azután sem szakadtam el teljesen kedves templomomtól, mivel csak a városon belül költöztem messzebbre. Legalább az áprilisi búcsún és az év végi hálaadáskor mindenképpen elmegyek ebbe szívemhez oly közel álló templomba.

A Jóisten adja, hogy a későbbi generációknak is legyen hasonló élményük, ezáltal is közel kerülve Istenhez, a Szűzanyához, a szentekhez, és természetesen Szent Györgyhöz.

Magyar Kurír

Az írás nyomtatásban az Új Ember 2022. október 30-i számában jelent meg.