Az én templomom – A szári Keresztelő Szent János-templom

A Vértes hegység lábánál fekvő Szár jobbágyfaluban már 1349-ben kőtemplom állt, védőszentje Szent Mihály volt. A Vitányvárhoz tartozó falu elpusztult. Német telepes őseink 1729-ben érkeztek az Esterházy gróf által birtokolt területre, az uraság a szabad költözésük jogát minden időben elismerte. Az ősi templom helyére 1731-ben Szent József tiszteletére új templom épült, s 1735-től Mulay Mihály lett a közösség lelkipásztora. Az 1750-es években az istenháza kicsinek bizonyult, és Fellner Jakab tervei alapján – tavaly volt születésének háromszázadik évfordulója – megkezdődött a mai templomunk építése. Az 1757-es esztendő szentestéjét őseink már a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templomban ünnepelték.

Községünket a mindenható megőrizte a pestisjárványtól. Német ajkú közösségünknek mindig németül beszélő lelkipásztora volt, így hitéletüket méltón gyakorolhatták az itt élők. A plébánia mellett 1738-ban megépült az iskola, melynek homlokzatán ma is kereszt hirdeti vallási hovatartozásunkat. A történelem viharai nem kímélték a kétszázhatvanöt éves műemlék templomunkat és közösségünket. 1946. május 10-én egykori plébánosunk, Wencz János ötszázharminc hívét búcsúztatta, akikkel másnap elindult a vonat az ismeretlenbe, Németországba. Ettől a naptól kezdve minden megváltozott. A mély istenhit erőt adott a szétszakított nyájnak.

Családjaink mindig támogatták az egyházközséget és plébánosainkat, akik húsz vagy akár harminc éven át is szolgálták a közösséget. Mi mindig nagy tisztelettel és hálával gondolunk rájuk. 2002-től fiókegyház lettünk. Egyházmegyénk püspöke ma Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök, plébánosunk Gerendai Sándor címzetes prépost. Bárhonnan érkezem is rövidebb-hosszabb távollét után, amint megpillantom gyönyörű templomunk tornyát, megnyugvás tölt el: hazaértem.

Ha régi képeket nézegetek, amelyek a templomban készültek például elsőáldozás (a masnis kislány én vagyok, amint köszöntöm a Shvoy püspök urat), bérmálás vagy esküvő alkalmával, mindig rádöbbenek, milyen fontos minden pillanat, amit Isten házában töltünk. Ez megerősít, s azt érzem, igen, ez a mi templomunk, az én templomom is. Idegen tőlem a szó: népi vallásosság. Miért? Mert templomunkban váltunk felnőtté; még olvasni sem tudtunk, már énekeltük az énekeket, imádkoztunk a felnőttekkel, szüleinknek eszükbe sem jutott, hogy a templomban mesekönyvet nézegessünk. Nem volt teher a nagymamáinkkal litániákra, hajnali rorátékra menni, templomot takarítani, díszíteni, hiszen életpéldájukkal és szeretettel vezettek be bennünket a hit világába.

Templomunk felszentelésének kétszázötvenedik évfordulóján éjszaka tűz keletkezett a gyóntatószékben, de a lakosság összefogásának köszönhetően az ünnepre már csak az erős füst és a kormos falak emlékeztettek erre, méltón ünnepelhettünk. A második világháborúban egy repülőgép ledöntötte a templom tornyát, melyre az új keresztet 1952-ben apai nagyapám, Hasenfratz György kovácsmester és fiai készítették. Ez a kereszt hatvan éven át hirdette az Úr dicsőségét.

A templomban gyönyörű új reneszánsz orgona kíséri énekünket, és lehetőséget nyújt arra is, hogy orgonaművészek koncertekkel örvendeztessék meg az érdeklődőket.

Tisztelt Olvasók! Kérem, látogassák meg templomunkat, vagy ha vonattal Budapestről Hegyeshalom irányába utaznak, a bal oldalon tekintsen ki az ablakon, s akkor teljes pompájában láthatják az én templomomat, a mi templomunkat!

Magyar Kurír

Az írás nyomtatásban az Új Ember 2023. február 19-i számában jelent meg.