Az igazi humanizmus istenközpontú – A Kairosz Kiadó estje Budapesten

Frenyó Zoltán és Turgonyi Zoltán a Kairosz Kiadóhoz szinte kezdetektől fogva kötődik, hol műfordítóként, hol szerzőként. A kiadó jelentette meg többek között Turgonyi Zoltán Etika és Természetjogállam című könyveit, Étienne Gilson A keresztény filozófia szelleme és A középkori filozófia története című monográfiáit, melyeket ugyanő fordított, illetve Frenyó Zoltán Prohászka Ottokár és a nemzeti újjászületés című kötetét.

A közelmúltban Frenyó Zoltán két újabb könyve is napvilágot látott a kiadónál, Francia filozófusok magyarországi hatása és Szent Ágoston társadalom- és történelemelmélete címmel, emellett Mihelics Vid A társadalom elmélete című tanulmánykötete, utóbbinak szerkesztője volt Frenyó. Az esten a két filozófus elsősorban erről a könyvről beszélgetett.

Turgonyi Zoltán kérdésére Frenyó Zoltán elmondta: a kötetben a 20. század egyik kiemelkedő katolikus gondolkodója, Mihelics Vid két kötete kapott helyet. A hivatásrendi társadalom eszméi című rész a Nemzeti Újságban 1940–41-ben megjelent cikksorozat, a másik pedig A keresztény politikaelmélet alapjai főcímű tanulmányok sorozata, amelyek 1947–49-ben jelentek meg a Hazánk című hetilapban, ezek a Barankovics István vezette Demokratikus Néppárt elméleti alapvetéséül szolgáltak. Az esszék a keresztény társadalomelmélet két konkrét megvalósulási módjával foglalkoznak. Frenyó Zoltán állítja: a keresztény politika mindig ugyanazt kívánja képviselni, csak különböző, adott politikai és világtörténelmi körülmények között. A filozófus leszögezte: az 1899–1968 között élt Mihelics Vid a 20. századi magyar eszmetörténet igen jeles alakja; szociológus, egyetemi tanár, újságíró, aki a két világháború között a hivatásrendiség és a keresztényszocializmus mozgalmának egyik legjelesebb ideológusa, eszmei megfogalmazója volt. A II. világháborút követően országgyűlési képviselő lett, tagja volt a Demokrata Néppárt vezetőségének, főszerkesztője a Hazánknak. Rendszeresen publikált az Új Emberben és a Vigiliában is, melynek a hatvanas években felelős szerkesztője lett.

Mihelics Vid életműve kapcsán szóba került a kiváló újtomista francia katolikus filozófus, Jacques Maritain (1882–1973) személye is. Frenyó Zoltán rávilágított: Turgonyi Zoltánnak kiemelkedő szerepe van a Maritain-kutatásban, több nagy hatású művét is lefordította, így a Maritain fő műveinek is tekinthető Az igazi humanizmus és A garonne-i paraszt című könyveket. (Utóbbi a Kairosznál jelent meg, előbbi a Szent István Társulatnál.) Turgonyi kifejtette: vannak, akik azt állítják, a II. Vatikáni Zsinat után, 1966-ban írt A garonne-i parasztban Maritain megtagadta Az igazi humanizmusban 1936-ban megfogalmazott nézeteit, a két mű között azonban megvan a folytonosság. Maritain ugyancsak a 20. századi katolikus gondolkodás egyik óriása.

Turgonyi Zoltán emlékeztetett rá: a kereszténységről még ma is olyan kép él a köztudatban – pedig ezen már messze túlvagyunk –, hogy egyoldalúan gondolkodik, az anyagot leértékeli, a világot pedig siralomvölgynek tartja, amely csak előkészület a túlvilági élethez. Maritain azonban egyértelműen kimutatja Az igazi humanizmusban, hogy ez a kép hamis: a kereszténység lényegénél fogva evilágközpontú, hiszen már a Teremtés könyvének elején is többször azt olvassuk: „látta Isten, hogy jó” – már csak azért is, mert a teremtő Isten maga is az. Az anyag abból a szempontból is jelentős, hogy Isten Krisztusban megtestesül, ő magára veszi az anyagot – ami tehát a kereszténység számára sem megvetésre méltó dolog.

Maritain olyan társadalmat vizionált, amit „lényegileg keresztény laikus államnak” nevezett el. Formailag tehát nem keresztény állam, mint a középkorban, de a feltehetően keresztény vezetői révén mégiscsak érvényesül társadalmában valamilyen formában Krisztus tanításának szelleme. Akkoriban még volt remény arra, hogy Európa ebbe az irányba mozdul el, sőt a jövőben Maritain még Amerikát is ilyen társadalomnak képzelte el. A II. világháború alatt ugyanis oda menekültek feleségével, Raïssával, és hosszú éveket töltöttek el ott.

Különös, hogy Maritain az ötvenes években majdnem egyházi indexre került. Akkoriban ugyanis az Egyház hivatalos álláspontja szerint az lett volna az ideális, ha az állam katolikus, amely valamilyen formában hivatalosan is közösséget vállal az Egyházzal, például állami eszközökkel is segíti a katolicizmust. A többi vallást és felekezetet esetleg tolerálja, de semmiképpen sem tekinti a katolikussal egyenrangúnak. A Maritain által hirdetett e világi gondolkodás így idegennek hatott egyházi körökben. Leírja például, hogy egy meg nem nevezett tekintélyes teológus nehezményezte, hogy túlságosan nyitott a más hitűek iránt.

Frenyó Zoltán kérdésére Turgonyi Zoltán arról is beszélt, hogy Maritain különbséget tett az antropocentrikus, illetve teocentrikus – tehát az emberközpontú, illetve istenközpontú – humanizmus között. Az antropocentrikus humanizmus az, amit általában humanizmusként emlegetünk a mindennapokban. Ez egyfajta emberkultusz, Isten helyett az ember kerül a figyelem fókuszába. Ez a folyamat indult meg az európai gondolkodásban a reneszánsz idején, sőt talán már korábban. Ugyanakkor az igazi humanizmus mégis istenközpontú, mert az ember akkor válhat igazán önmagává, ha figyelme Istenre irányul. Maritain azt is megállapítja: az embertől olyasmit kell követelni, ami meghaladja az emberit, s különös módon akkor válik valóban emberivé.

A II. Vatikáni Zsinat után Maritain felismerte, hogy elképzelései túllőttek a célon. A zsinattal nem volt gondja, A garonne-i parasztban is megfogalmazta, hogy szükség van/volt rá; műve alapvetően a zsinatot túlságosan radikálisan értelmezők ellen emel szót. A világ előtti térdre borulással vádolta az Egyház bizonyos köreit, egyes teológusokat. Ekkor éri őt magát is a vád, hogy megtagadta saját fiatalkori eszméit, és konzervatívvá vált. Ám nem ő, hanem a világ lendült át a másik végletbe, Maritain ugyanazt fogalmazza meg mindkét könyvében.

Az elmondottakhoz kapcsolódóan Frenyó Zoltán kifejtette: a humanizmust lehet jól és rosszul értelmezni. Nagyon sok 20. századi irányzat létezik a nyugati filozófiában, amely elvéti a célt. A személlyel kíván foglalkozni, hogy az ember kérdését megoldja. Az antropocentrikus humanizmus azonban önmagába fullad, nem marad mozgástere és távlata. Nem tudja, hogy az ember összefüggéseiben létezik. Martin Heidegger Levél a humanizmusról című értekezésében azt írja, nem az emberre vonatkozó kérdést kell föltenni, hanem az Istenre vonatkozót, illetve az Abszolútum fogalmára vonatkozó kérdést, mert ezeken keresztül találjuk majd az ember helyét a világban, az Abszolútum tükrében. Az embert önmagában sehová sem tudjuk állítani, hiszen önmagában bizonytalan lény. Emberi mivoltunk kérdése a filozófia egész történetén végigvonul, és mindannyiszor önmagába fúl, ha csak önmagára koncentrál. Ebben fuldoklik a modern kor is. A középkor nem ilyen volt, az antikvitás pedig a világra koncentrált, amelyben valamivel jobban megtalálta az embert, de mégsem teljesen.

Frenyó professzor megemlítette a perszonalizmus fogalmát is: „A helyes perszonalizmus egyszerűen keresztény filozófia – állapította meg. – Ám ha az egész korszak az emberre kíváncsi, akkor a keresztény filozófia is azt mondja: rendben, akkor az emberről én ezt és ezt vallom, de bizonyos háttérrel. Ez a helyes perszonalizmus. Minden hiteles keresztény politikus ilyenformán közelít az emberkérdéshez. Az ember nem individuum, hanem személy.” Hozzátette: a kettő között óriási minőségi különbség van: az individuum elszigetelt, magányos, a személy egyéniség, közösségi lény, akit eltéphetetlen kötelékek fűznek embertársaihoz is. A személyfogalom keresztény „produktum” – emlékeztetett –, az ókor végén, a középkor folyamán alakul ki. Az antikvitás – bármilyen szép is az antik filozófia – nem ismeri ezt a személyfogalmat, híján van ennek a nagy értéknek. A személy fogalmát a kereszténység érvényesíti.

Turgonyi Zoltán hozzátette: abban, hogy a kereszténység dolgozta ki a személyfogalmat, jelentős szerepe van a szentháromságtannak és egyéb vitáknak is, amelyek során kiemelten fontos a személy és a természet pontos meghatározása. Érintve a hagyomány kérdését, a professzor azt is leszögezte: a kereszténységet nem azért kell elfogadnunk, mert az hagyományos vallás, és mi tiszteljük a hagyományt, hanem azért, mert igaznak tartjuk. Krisztus fellépése radikális szakítást hozott minden más korábbi pogány hagyománnyal.

Fotó: Kairosz Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír