Az üres papír mindig csábító – Írói naplók a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Jól emlékszem, egykor, még a hetvenes években, az Új Tükör című színvonalas, ma már nem létező kulturális hetilapban Karinthy Ferenc gyakran több oldalt is teleírt az elmúlt időszak eseményeiből, gondolataiból válogatva. Emlékezetes volt Déry Tibornak A napok hordaléka címmel megjelent könyve: az 1960-as 70-es években írt cikkei olvashatók benne, melyekben életének apróbb eseményeiről is beszámolt. Egy időben ez is megjelent folytatásokban.

Az utóbbi években a Petőfi Irodalmi Múzeum remek kiállításokkal örvendeztet meg bennünket, amelyeket nagy kár lenne kihagynia az érdeklődő közönségnek. Ilyen a Szépvilág című tárlat, vagy az Írók gyűjteményei címet viselő kiállítás; mindkettőről írtunk már a Mértékadó hasábjain. Igazi élményt jelentett a Kormos István és a Cseh Tamás emlékére rendezett tárlat is; a nagy személyiségek életútját bemutató kiállítások valamiképpen a korszellemet is megidézik.

Halálom esetén elégetendő! – Írói naplók című kiállításával az irodalmi múzeum most folytatja az írók szűkebb világának bemutatását. Ha vesszük a fáradságot és elzarándokolunk a Károlyi-palota épületébe, poszteren is láthatjuk Füst Milán mondatát: Halálom esetén elégetendő! Füst már kora fiatalságától kezdve sok füzetet teleírt feljegyzéseivel, s a legkorábbi naplóinak majdnem mindegyikén feltüntette ezt a kívánságát. Később azonban megváltoztatta az álláspontját, és meglepő módon éppen a naplóbejegyzéseit tekintette élete fő művének.

Vajon miért írnak naplót az írók vagy akár bárki más? Mindenki más okból készít feljegyzéseket. Nézzünk néhányat! Fekete István ezeket a sorokat vetette papírra: „Tegnap kaptam ezt a szép és nagy könyvet egy szigetvári ismeretlen hölgytől, hogy írjam bele »gyönyörű gondolataimat«. Gyönyörű gondolataim e pillanatban nincsenek, de az üres papír mindig csábító, ezért elhatároztam, hogy naplóvá avatom ezt a könyvet, mint annyi elődjét, amelyek elkallódtak vagy amelyeket elégettem.” (1961. február 25.)

Rónay György (az Új Ember egykori munkatársa) ezt írta: „Mindent föl kellene jegyezni, megóvni a megsemmisüléstől. A legjelentéktelenebb napokat is. Nem a magunk »monumentumának« készítésére, hanem a magunk építésére, magunknak való megtartására. Téglának, amire rá lehet tenni a következőt.” (1965. május 26.)

Nemes Nagy Ágnes pedig így vélekedett a naplóírásról: „Milyen jó volna valódi naplót írni! Csak úgy, ömleni, kitárulkozni, levetkezni. De sajnos, lehetetlen. Még most is, ha kezembe kerül egy-egy kamaszkori naplótöredék, még most is elönt a szégyen, émelyedés.”

A kiállításon különféle naplófüzeteket láthatunk. Cs. Szabó László füzete például szürke színű, címlapját régies hatású keret díszíti, Fodor András naplója pedig egyszerű spirálfüzet, rajta a nevével és az évszámmal. A legszebb talán Sütő Andrásé, bordó kötéstáblával, aranykeretes díszekkel és feliratokkal. Igazán impozáns könyv, ez áll rajta: Szeretettel a váci könyvkötészet.

Füst Milán egyik naplója valódi bőrkötéses könyv, ovális fém dombornyomással, sarokdíszes, még kapcsos is. Nagy Lászlóé vörös színű határidőnapló. Ezt írta róla: „Belül szépen nyomtatták ezt a határidőnaplót, de kívül egészen csúnya, műanyagkötés.” Egy másik naplójához pedig a következőket fűzte hozzá Nagy László, kissé ironikusan: „Új nap, új király. Új napló. Ez sokkal szebb, mint a tavalyi, és ami a fő: kisebb.” Bölöni Györgyné 1933-ban, párizsi tartózkodása idején egy falinaptáron vezette a naplóját.

A napló roppant személyes műfaj, s az író, a napló és az életmű viszonya rendkívül változatos képet mutat. Míg Márai Sándor a szépirodalmi műveivel egyenértékűnek tekintette feljegyzéseit, addig Kassák Lajos és Lengyel József inkább lehetséges szépirodalmi alkotások csíráit látta személyes jegyzeteiben. Fodor András szerkeszthetetlennek s emiatt művészietlennek tartotta őket, Füst Milán pedig egyenesen életműve csúcsának nevezte sokszorosan átdolgozott naplóját.

Radnóti Miklós egyik bejegyzése: „Hajnalig nem tudtam elaludni. Most már tudom, hogy miért. Erre a napra virradtunk. Fanni is fölriadt minden félórában. A fürdőszobában Hitler hangja harsog, míg öltözöm. A szomszéd rádiózik. A németek megkezdték a »hadműveleteket«. Krakkót, Varsót, Katowicét bombázzák. Egész nap fekszem a heverőn, a gyomrom émelyeg, fél óránként hányinger fog el. Megfeküdte gyomromat a világ. (1939. szeptember 1.)

Vannak olyan szerzők is, akik kifejezetten a naplójuk miatt váltak íróvá, mint például Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni.

A kiállítás érdekes fejezetét alkotják az útinaplók. Ehhez a témakörhöz remek hangulatot teremtettek a kurátorok: egy elképzelt vasúti kocsi berendezett fülkéjét láthatjuk, valódi ablakkal, amelyen keresztülnézve csak úgy szalad a szemünk előtt a színes táj, persze videón. Az étkezőkocsiban vagyunk, hiszen az asztalon abrosz, rajta tányér, poharak, a csomagtartón könyvek sorakoznak. Az ablakban megjelenik egy Devecseri Gábor-idézet: „(…) a táj az apró ablak keretében – mint valami televíziós kép – közelség és távolság érzetét egyszerre keltve változott” (1947. szeptember). A fülke jobb oldalán Németh László átmeneti kabátja lóg a vállfán.

A kiállításon azt is megtudhatjuk, hogy az útinapló műfaja több mint négyszáz éve tűnt fel a magyar irodalomban, Szepsi Csombor Márton 1620-as kiadású Europica varietas (A változatos Európa) című művével. A műforma kibontakozása és első virágkora Európa-szerte a 19. századra tehető: ekkor született Goethe Utazás Itáliában című műve, ekkor írta az utazáshoz kapcsolódó fikciós írásait George Gordon Byron (és még az előző században Laurence Sterne), s ekkor keletkeztek Petőfi Sándor és Erdélyi József úti levelei is. Ezeket a szövegeket szerzőik eleve a megjelentetés szándékával írták, míg mások, többek között Cs. Szabó László csak utóbb döntöttek útinaplójuk publikálásáról. Az írók magánjellegű úti reflexióinak többsége azonban soha nem lát napvilágot, esetleg csak jóval a szerző halála után jelenik meg. Ez történt Csáth Géza velencei útinaplójával is.

A Petőfi Irodalmi Múzeum jobbára 20. századi szerzők útirajzait őrzi, például Hubay Miklósét, Lázár Ervinét, Móricz Zsigmondét, Passuth Lászlóét, Veres Péterét vagy a már említett Cs. Szabó Lászlóét, Nemes Nagy Ágnesét.

„Utazni, utazni, utazni, hogy minél többször találkozzunk az örök és változatlan dolgok rendjével: egy korai ébredéssel a Szajna fölött, egy vacsorával az Atlanti-óceán partján, egy borkóstolóval a Chianti-hegyekben (…). Az élet úgy szép, ha száz piacon veszünk epret, s legalább öt nyelven kértünk már eszpresszót” – írja Cs. Szabó László.

A kiállítás egy drámai részlete Lesznai Anna naplóihoz köthető. Egy videóból megtudhatjuk, hogy az írónőnő évtizedeken át vezetett naplót, több füzetet is teleírt. Az 1900-as évek első évtizedétől egészen 1945-ig írt gyakran készített naplóbejegyzéseket. Akkor hagyott fel ezzel a szokásával, amikor elsőszülött fiát, Garay Károlyt 1944-ben a németek lelőtték. Lesznai ekkor már Amerikában élt, ott értesült fia haláláról.

A kiállítás egyik termében a falra kivetítve egy hatalmas naptár látható, melyben változó dátumokkal különféle naplórészletek olvashatók más-más szerzőtől. Érdemes elolvasni például Bölöni Györgyné bejegyzését: „Reggel öt órakor érkezett haza a szerkesztőségből szegény agyonnyúzott idegű Gyurkám, és elmesélte, hogy Budapest népe őrült lelkesedéssel a háború mellett van. Ma éjjel zuhogó esőben, szakadó záporban százezrek tomboló lelkesedéssel tüntettek a kitört háború és a hadsereg mellett. Katonákat, tiszteket emeltek vállukra, éljenezték őket, és nótázva járták be az utcákat. A szerkesztőségben a lentről felhangzó Kossuth-nóta és az Eugen-mars zenéje mellett dolgoztak a megriadt, izgatott munkatársak.” (1914. július 26.)

Illyés Gyula ezt írta: „Ágyuk dörögnek (öt-tíz perces közökben). Történelmi esemény folyik itt, de a sorban állók az utcán s a családtagok otthon köznapi dolgaikat tárgyalják, a történelmi eseménynek csak egy-egy fölcsodálkozás vagy fejcsóválás jut, a legköznapibb módon. Nem élik át, mi történik, nincsenek benne a történelemben? De igen. De nem szavakkal fejezik ki.” (1956. október 27.)

Vannak különleges naplók is, amelyek nem a megszokott formában íródnak. Hiszen nemcsak papíron örökíthetők meg a gondolatok, hanem akár más anyagra is rögzíthetők feljegyzések. Életének utolsó időszakában Csáth Géza az addig rendezetten vezetett naplófüzet helyett az orvosi rendelőkönyvére írt. A kiállításon kendőkre írott naplójegyzeteket is láthatunk, ilyen például Halász Erzsébet receptje a háztartási naplójából.

A falon rózsaszín párnákon kis fehér lapokra gépelt naplórészletek olvashatók – az írók álmainak feljegyzései. Szellemes megoldás. Érdemes idézni az egyiket, mert olykor mi is álmodunk hasonló őrültségeket: „Egy furcsa álom: cseléd voltam, és haza akartam jönni Körtvélyesre, siettem a vonat elé. A vonat elgázolt, de nem tudtam, hogy meghaltam, felkeltem és mentem tovább. Egyszerre meglátta egy nő, hogy kísértet vagyok, megijedt, és rémültem sikoltott. Az ő félelmén tudtam meg, hogy kísértet lettem, éreztem, hogy nyúlik és torzul, rémes magasba eltorzult a vasút által lelapított testem. Ijedten futottam és berohantam egy kis svábhegyi sétatérfélére. (…) Ez a sétatér temető volt álmomban, egy asszonyhoz rohantam, aki az úton imádkozott, de az elrohant tőlem. Rémes volt az a közborzadály” – Lesznai Anna (1920).

Különleges érdekesség Munk Artúr vajdasági írónak fiáról, Munk Györgyről írt babanaplója. Ez a grafikus formában szerkesztett, keretben elhelyezett lap 1919-ből való. A kiállításon látható legrégebbi naplóbejegyzés 1775-ben íródott: ebben Bethlen Pálné Kemény Krisztina a gyermekei születéséről ír, s szintén kép formában, keretben látható a tárlaton.

A Halálom esetén elégetendő – Írói naplók című kiállítás augusztus 31-éig látogatható a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.