Új hang – A Boanergész legfrissebb lemezéről

Sőt, a dalokat hallgatva egy olyan új, izgalmas zenei arculat kezd kibontakozni előttünk, amely a korábbiakból azt örökíti tovább, amit valóban érdemes.

Sokan emlékszünk a keresztény könnyűzene évtizedekkel ezelőtti hőskorára, melyben a gitáros beatkíséret kellemes dallamokkal és az együtt éneklés örömével párosult. Igazi szükségletzene volt ez, amely nyelvezetet adott az evangéliumról való friss tanúságtételnek; a zenei „felnőtté válás” azonban váratott magára. Egészen mostanáig: a Hangunk szól dalcsokra egy érett, komoly intellektusú és mély lelkiségű, erősségeire büszke zenekar képét mutatja, s valódi mérföldkő a műfaj történetében. Ehhez a felismeréshez azonban érdemes türelemmel lennünk, mivel az első belehallgatás még nem feltétlenül tárja fel a lemez valódi értékeit. Ami viszont egyből feltűnik, az az arányos, tiszta és pontos hangzás. Tudom, rég elmúlt már az a kor, amikor a műfaj mozgalomszerűen, másolt kazettákon terjedt, a Boanergész kiemelkedő felvétel- és hangmérnöki munkáját azonban ennek fényében különösen is dicséret illeti.

A dalok olyan módon beszélnek önmagukért, hogy egy gondosan megkomponált, szélesebb érzelmi-gondolati ívbe rendeződnek. Egységességében is változatos és sokszínű dalcsokrot sikerült tehát összeállítani, melyben meglepően nagy teret kap a lírai, meditatív istendicséret alapállása. Ez is lépcsőfok, hiszen arról tanúskodik, hogy a csapat jó néhány éve immár ki-kilép a Margit körúti ferences plébánián hűségesen végzett szentmiseszolgálatából, és több katolikus eseményen vállal liturgikus szolgálatot. Ez óhatatlanul hat a repertoárra, ahogyan az is, hogy a zenekar a korábbi évtizedek sűrű albumtermése után megfontoltabb tempóban jelentkezik új anyaggal.

A Hangunk szól mind kidolgozottság, mind lelki irányultság tekintetében párba állítható a hét évvel ezelőtt bemutatott Készítsétek az Úr útját! című EP-vel: mindkét album a zenekarban bekövetkezett nemzedékváltást és az ennek nyomán megszülető új megközelítésmódot illusztrálja. S azt is, amit itt és most a legfontosabbnak érzek kiemelni: szó sincs porlepte beatsémákról vagy avítt hangszerelési megoldásokról, itt, kérem, igényes kortárs zene szól! Minden hangszer szólamszerűen muzsikál, a hangszerelési fordulatok gondosan megkomponáltak, s csak annyiban engednek a kortárs stílusirányzatoknak, amennyiben az adott dal megkívánja azt. A vonóskar – hűen a Boanergész történelméhez – itt sem hiányozhat, szerepe azonban az üresjáratok töltögetése helyett sokkal célzottabb, konkrétabb. Ugyanígy a dob vagy a szigorúbb gitárhangzások használata is rendkívül tudatos: a Hangunk szól nem rocklemez ugyan, de itt-ott azért megdörren a hangzás, hogy lendületet adjon egy-egy refrénnek.

Frissítő élmény, hogy az együttes egyébként rendkívül felkészült tagjai nem akarják villogtatni képességeiket, ehelyett a zenei-lelkiségi összkép szolgálatába állítják tudásukat. Gyönyörű ékköve ennek az összképnek a Zene nem szól már, a Jézus, neved oly csodálatos vagy az Országod jöjjön el! hiánypótló felvétele. Hogy mégis milyen potenciál rejtőzik a csapatban, azt egy-egy különleges pillanat mutatja be: ahogy teljesen simán, szinte észrevétlenül kétszer is hangnemet váltanak a nyitóénekben (Emmánuel); ahogy az Ezért áldjon, Uram refrénje a fináléra felelgetős kórussá alakul, vagy ahogy a záró Hangunk szól-ban (ami az idei lisszaboni Ifjúsági Világtalálkozó himnuszának saját fordítása) egy virtuóz fúziós ikerszóló lepi meg a hallgatót. Az utóbbi dal, párban a nyitóénekkel, egyfajta programadó állásfoglalás: a műfaj Magyarországon immár nagykorúvá érett, s vele felnőtt egy nemzedék, amely teljes természetességgel merít annak nemzetközi eredményeiből.

Sokarcúnak mutatkozhat a múlt attól függően, hogyan viszonyulunk hozzá. A Boanergész együttes felvállalja négy évtizednyi örökségét, ám nem fél megújítva korszerűvé tenni azt. Ez az az új hang, új ének, amiről a zsoltáros szól: a megtért lélek örömujjongása.

(Boanergész: Hangunk szól, szerzői kiadás, 54 perc, 2024.)

Szerző: Paksa Balázs

Fotó: Boanergész együttes

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.