Boldog IV. Károly király

Károly osztrák főherceg 1887. augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeug várában. Apja Ferenc József unokaöccse, Ottó főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királyi hercegnő volt. Anyja mély katolikus hitben nevelte. Már kisgyermekként kialakult benne az érzékenység mások szenvedései iránt.

Maria Vinzentia Faunland nővér, a soproni orsolyita zárda stigmatizált apácája Károly nyolcéves korában megjövendölte, hogy sok szenvedés lesz az osztályrésze. Azt kérte, „burkolják a fiatal főherceget imádságba, mert császár-király lesz, aki sokat fog szenvedni, és célpontja lesz a pokol támadásainak”. Károly halála után ebből az imádkozó közösségből alakult ki a Károly Király Imaliga a népek békéjéért.

Károly szerelmi házasságot kötött Bourbon-Pármai Zita hercegnővel. Mariazellben kérte meg Zita kezét – a Szűzanyára bízták magukat, jegygyűrűjükbe ezt vésették: „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője”. Közös életcéljukat Károly így fogalmazta meg eljegyzésükkor: „Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!” 1911. október 21-én házasodtak össze. Nyolc gyermekük született. Halálos ágyán a király ezt mondta hitvesének: „Végtelenül szeretlek téged.”

Gyermekeik nevelésében – a Habsburg családi szokásokkal szemben – a szülők is aktívan részt vettek, a színvonalas oktatás mellett boldog, szeretetteljes légkört biztosítottak számukra. A király egyik utolsó kívánsága pedig az volt, hogy halála után gyermekeit öt magyar bencés szerzetes nevelje.

Károly 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd halálát követően lett az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, majd Ferenc József halála után, 1916. november 21-én foglalta el a császári trónt.

1916. december 30-án koronázták Magyarország apostoli királyává a Mátyás-templomban. Őszintén szerette és becsülte népünket, magyarul éppen olyan jól beszélt, mint németül. Ezt mondta egyszer: „Ha a magyarok a hazájukról beszélnek, annyi hűség árad a szemükből.”

„A királyt látom, térdel az oltár lépcsőjén.
Innen, a nagy távolságból még ifjabbnak és szokatlanabbnak vélem őt. Önkéntelenül Szent Imre herceg alakja tűnik fel a képzeletemben, akinek üvegfestményét itt láttam valamikor e templomban. Csak azok érezhették át a király áhítatos, szinte önfeláldozó magatartását az Úr szolgái előtt térdepelvén, akik gyermek- és ifjúkorukban sokat jártak a templomokba. Olyan volt e percben a fedetlen fejű, fürtös hajú, piros kabátos ifjú, mintha most szállna el a mennyekbe a lelke, hogy Istentől kérjen felhatalmazást ahhoz, hogy a szent magyar királyok koronáját homlokára tehesse.
A legnyugodtabb lelkek is bizonyos szokatlan borzongást érezhettek e percekben. A király lelke Istennél van. Talán mint egy hófehér galamb repült fel az égbe, mindig magasabbra emelkedvén fénylő szárnyain, túl a földön, túl a felhők borúján, majdnem oly kicsiny már, mint egy fénylő csillagocska… És lendülő megadással veti magát az Úr zsámolya elé.
Ekkor térdepelt másodszor IV. Károly az oltár lépcsőin, midőn is olajjal megkenték.
S ez időtől kezdve úgy járt-kelt a király a ceremóniák előírása szerint, a sekrestyébe, ülőhelyére, majd ismét vissza az oltárhoz, mintha valóban távol, Istennél volna a lelke.
Csodálatos, emberfeletti dolog ez, hitetlen olvasó az Úr 1916-ik esztendejében, midőn már csaknem elfelejtettük, hogy van valaki felettünk.”

(Részlet Krúdy Gyula A koronázás című írásából)

Károly huszonkilenc évesen, a világháború harmadik évében lett császár és király. Fiatalon, kormányzati tapasztalatok nélkül indult el földi értelemben sikertelen, de annyi jóakarattal teli keresztútján. Uralkodói hivatására úgy tekintett mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, életét értük szentelte. Vallotta, hogy egy uralkodó legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Az első pillanattól kezdve ki akarta vezetni népeit az értelmetlen háborúból. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. Béketörekvéseiben legnagyobb támasza hitvese, Zita volt.

Már trónra lépésekor kiadott kiáltványában is a béke megteremtését nevezte meg fő feladatának: „Mindent meg akarok tenni, hogy a háború borzalmait és áldozatait a legrövidebb határidővel megszüntessem, a béke súlyosan hiányolt áldásait népeim számára visszanyerjem…”

* * *

„Károly király volt az egyetlen tisztességes ember, aki a háború alatt vezető helyen állott, de nem hallgattak rá. […] Őszintén akarta a békét, és éppen ezért gyűlölte őt az egész világ.” (Anatole France)

„Mindent inkább, mint csak egy igazságtalanságot. Ez a keresztény lelkiismeret a trónon. A háborútól való iszonyodása és szenvedélyes törekvése a béke helyreállítására szintén nem csupán a politikai belátásból táplálkozott, hanem abból a forró emberszeretetből, melynek forrása nála az istenszeretet volt.” (Apponyi Albert)

„Minden erejét a béke megteremtésére fordította, támadások és meg nem értettség árán is. Ezért napjainkban is követendő példa számunkra, kinek közbejárását kérhetjük az emberiség békéjének érdekében.” (XVI. Benedek pápa)

* * *

Károly célja egy demokratikusabb és szociálisan igazságosabb birodalom létrehozása volt, ahol a trón valódi támasza a népek szeretete és elégedettsége. A rendkívül súlyos helyzet ellenére széles körű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. A magyarországi koronázási lakoma tizenkilenc fogását a budapesti hadikórházakban küldette a koronázás estéjén, a magyar országgyűlés által neki és hitvesének ajándékozott ötven-ötvenezer aranyat pedig szociális célokra, hadiözvegyek és -árvák megsegítésére fordították. Szociális érzékenységét mutatja, hogy ő hozott először létre a világon népjóléti minisztériumot, először Ausztriában, majd Magyarországon, 1917-ben. Az Egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát.

Egész életét a kötelességérzet és a felelősségtudat jellemezte. Az önuralom rendkívül fontos volt számára, ahogy mondta, „ez a legnehezebb uralkodás”. Gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre. Akárhol élt, mindig volt a lakhelyén egy magánkápolna, ahol az Eucharisztiát őrizték. Éjszakánként sokszor imádkozott csöndes magányban az örökmécses fényénél.

„Egy dolgot lehetett benne, mint uralkodóban, kifogásolni: túl nagy, általános emberi jóságát, ami nem az a fajta mindent elnéző jóság volt, hanem igényes, bizalmas jóság.” (Egy munkatársa visszaemlékezése Károly királyra)

A háború végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából.

Hazánkba kétszer próbált visszatérni mint apostoli király, aki esküt tett a szolgálatra, melyet Istentől kapott. XV. Benedek pápa is a Magyarországra való hazatérésre biztatta őt, azt kérte, legyen az Egyház védelmére, mert keletről veszedelem fenyegeti Európát, ami könnyen katakombákba kényszerítheti ismét az Egyházat, és önkényuralomba sodorhatja a népeket.

„Ha valaha visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig, és töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nekem. A koronázási eskü mindig azt jelentette számomra, hogy a király és a nemzet virágzásban és romlásban egyaránt össze kell, hogy kapcsolódjék.”

A második visszatérés alkalmával, 1921. október végén a vérontás megelőzése érdekében végleg letette kardját. Zitával együtt Tihanyba vitték, a bencés apátságban töltötték utolsó magyarországi napjaikat.

* * *

„Legutoljára aggódva léptem be szobájába [Tihanyban]. Azt hittem, megtört, a kegyetlen sors iszonyú csapásai alatt levert és vergődő királyt találok, akinek vigasztalására alig lehet szavakat, annál kevésbé helytálló érveket találni. […] A király fölött nem vonult el nyomtalanul a nagy vihar. Haja megfehéredett. Arcán gondok mély vágásai. Ünnepélyesen komoly a megjelenése, amilyen az önérzetes szenvedőké. Helyzetével teljesen tisztában van. Nem vár magyarázatot vagy vigasztalást. […] De azért rendületlenül bízik és hisz: »Bármit is kell szenvednem, Krisztus Urunk többet szenvedett.« Ilyen léleknek fölösleges a vigasztalás. Kikényszeríti csodás erejével a bámulatot. Áldozatos élete végén egészen méltó volt az utolsó szó: »Fölajánlom életemet váltságul népemért.«” (Csernoch János bíboros, hercegprímás visszaemlékezése)

„Elkeserít, ami történt. Magyarország keservesen fog bűnhődni azért, amiért felkent apostoli királyára lőtt, aki nemcsak koronás király, de egy valódi szent!” (Batthyány-Strattmann László a második hazatérési kísérlet után)

* * *

Bajánál hagyta el a királyi pár örökre hazánk területét. Az antant dunai hajója innen vitte őket száműzetésük helye, Madeira szigete felé. Az Atlanti-óceán szigetén egy nyirkos házban, szegénységben élt a királyi család. Károly azonban itt sem veszítette el hitét, derűjét. Élete végleg állandó, folytonos imádsággá vált.

A mostoha körülmények között 1922 márciusában súlyosan megbetegedett a király. A fájdalmakat és a szenvedést elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért. Halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki elárulta őt. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg: „Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”

1922. április 1-jén hunyt el. Temetésén Antonio Manuel Pereira Ribeiro püspök így beszélt: „Madeirának a mai napig kellett várnia a maga szentjére és most megtalálta azt. Egy mártírt adunk vissza az anyaföldnek.” Károly sírja azonnal zarándokhellyé vált, szent remeteként, családapaként, vezeklő uralkodóként tisztelték a madeiraiak.

Zita Károly halála napjától fogva csak gyászruhát viselt. Hitre és emberségre nevelte nyolc gyermeküket. Élete 97. évében halt meg, 1989. március 14-én. Halála után térhetett csak haza, a Habsburgok temetkezési helyén, a bécsi kapucinus templom kriptájában nyugszik.

1972. április 1-jén, IV. Károly égi születésnapjának 50. évfordulóján az illetékes egyházi bizottság és a család képviselőinek jelenlétében Madeirán sor került a király koporsójának fölnyitására; testét romlatlan állapotban találták.

2003. április 12-én II. János Pál pápa jelenlétében kihirdették a dekrétumot, amely elismerte Károly király hősies erénygyakorlatát, életszentségét. Ugyanebben az évben december 20-án pápai dekrétum hitelesítette a Károly király közbenjárására Brazíliában, 1960-ban történt csodás gyógyulást.

Szent II. János Pál pápa 2004. október 3-án avatta boldoggá az utolsó apostoli magyar királyt. Liturgikus emléknapját pedig október 21-ére helyezte. A boldog király ünnepét így nem halálának, hanem házasságkötésének évfordulóján üli meg az Egyház, ezzel is példás házaséletére irányítva a figyelmet, valamint arra, hogy a házasság a szentté válás egyik kitüntetett útja.

Istenünk, aki Boldog Károlyt viszontagságos úton a földi királyságból a Te országodba vezetted, és mennyei koronával jutalmaztad, az ő közbenjárására add meg nekünk, hogy Szent Fiadat és testvéreinket szolgálva mi is eljussunk az örök életre. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Forrás
Katolikus.hu
Vatican.va
Mindszentyalapítvány.hu
Ifj. Bertényi Iván: IV. (Boldog) Károly, Korunk, 2016/8
Kovács Gergely: Zita és Károly – Akik egymást segítették az égbe, Veszprém, 2017

Magyar Kurír
(bh)