Charles de Foucauld, a sivatag szentje, az egyetemes testvér

„Szeretnék jó lenni, hogy az emberek az tudják mondani:
Ha ilyen a szolga, milyen lehet a mester?”

Charles de Foucauld 1858-ban született Strasbourgban, hitét gyakorló keresztény családban. Születése után két nappal megkeresztelték, 1872. április 28-án elsőáldozó lett és bérmálkozott. Alig volt hatéves, amikor elvesztette szüleit. Marie húgával együtt apai nagyapjuk vette gondjaiba. Tizenkét éves korában, miután Németország annektálta Elzász-Lotaringiát, a család Nancyba költözött.

Nagyon értelmes, élénk eszű gyermek volt, kicsi kora óta szenvedélyesen szeretett olvasni. Hatott rá a korra olyannyira jellemző vallási szkepticizmus és pozitivizmus. Ahogyan ő maga mondta, korán elvesztette hitét és megmártózott a világi élvezetekben, rendezetlen életet élt, ami azonban nem elégítette ki.

1876-ban belépett a Saint-Cyr francia katonai akadémiára, két évet töltött ott. Húszévesen tiszt lett és Algériába küldték, azonban ott sem találta meg számítását, három év múlva kilépett, hogy élete kockáztatása árán is felfedező útra induljon Marokkóba. Az afrikai ország akkoriban zárva volt az európaiak előtt. Tudományos kutatásokat végzett, amelyeket Felfedezőút Marokkóban című könyvében 1833–34-ben megírt és ezzel a 19. század felfedezőihez hasonlóan nagy elismertségre tett szert.

A muszlimok hitének felfedezése, az igazság belső keresése, unokanővérének jósága és barátsága, Huvelin abbé támogatása vezette el a keresztény hit újrafelfedezésére. 1886 októberének végén elment Huvelin abbéhoz a párizsi Szent Ágoston-templomba, meggyónt és áldozott. Megtérése, ami egy ideje már kibontakozóban volt, ekkor teljessé és véglegessé vált.

Charles de Foucauld teljesen megújult a megtérés által, az Eucharisztiából és a Szentírásból értette meg, hogy „nem tehet mást, mint hogy Istenért éljen”. Neki akarta szentelni egész életét, önmagát teljesen elveszítve Isten jelenlétében akart élni. Három éven keresztül kereste Huvelin abbé segítségével, hogyan tudja konkrétan megélni hivatását, hogy teljesen átadja magát Istennek. Ő, aki ismerte a gazdagságot, a jómódot, és aki korábban nagyon vágyott a hatalomra, a szegény Jézust akarta utánozni, aki az utolsó helyet választotta magának.

Elzarándokolt a Szentföldre (1888–1889), ahol „Názáret utcáin járva Jézus, a szegény kézműves lába nyomában” felfedezte Názáret titkát, ami onnantól kezdve lelkiségének középpontja, szíve lett. Ezt követően belépett a Havas Boldogasszony trappista kolostorba a franciaországi Viviers-ben. Néhány hónappal később Szíriába küldték, az akbès-i, nagyon szegény trappista kolostorba.

Itt élt hét éven át, hagyta, hogy átformálja a monasztikus élet és igyekezett egyre jobban utánozni Jézus názáreti életét. Mégsem találta meg azt a radikális önátadást, amire vágyott, még ha mindenki szentként tisztelte is. Elbocsátását kérte ezért a trappista rendből. 1897-ben a főapát feloldozta ideiglenes kötelezettségei alól és engedte, hogy szabadon követhesse egyéni hivatásának útját.

A Szentföldre indult, ahol Názáretben élt a klarissza szerzetesnővérek szolgálójaként (1897–1900). A szolgálatban, az alázatos munkában, az Oltáriszentség előtt az evangéliumon elmélkedve igyekezett megélni „a názáreti isteni munkásember alázatos és homályban zajló létezését”; Jézus kistestvéreként, Máriával és Józseffel élt a názáreti házban. „A rejtett és csendes életre kapott meghívást, nem pedig arra, hogy a szavak embere legyen”, de amikor Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatásáról elmélkedett, megértette, hogy ő is részt vehet az üdvösség művében azzal, hogy utánozza „a szent Szüzet ebben a misztériumban, hogy hozzá hasonlóan csendben és az evangéliumi erények gyakorlásával hordozza Jézust, elvigye (…) a hitetlen népek közé, hogy szentté tegye Istennek ezeket a szerencsétlen gyermekeit a szent Eucharisztia és a keresztény erények példája által”.

Miután megnyugvást talált abban, hogy „semmi nem dicsőíti jobban Istent idelent a földön, mint az Eucharisztia nyújtotta jelenléte”, 1901. június 9-én Viviers-ben pappá szentelték. Előtte egy éven át készült rá a Havas Boldogasszony-kolostorban, ahová befogadást nyert kezdetben, amikor a megszentelt életet választotta. „Amikor diakónussá és pappá szentelésem előtt lelkigyakorlatra visszavonultam, megértettem, hogy azt a názáreti életet, amelyet a hivatásomnak éreztem, nem az általam annyira szeretett Szentföldön kell megélnem, hanem a leginkább beteg lelkek, a leginkább elhagyatott bárányok között” – vallotta.

1901-ben Charles de Foucauld Algériába ment, Marokkó határába, és a Szahara apostoli prefektusa, Mons. Guérin szolgálatába állt, miközben Beni-Abbès oázisában élt (1901–1904). Azon munkálkodott, hogy elvezessen Krisztushoz minden embert, akivel csak találkozik, „nem szavakkal, hanem az legszentebb Oltáriszentség jelenlétével, a szentáldozás bemutatásával, az imádsággal, a bűnbánattal, az evangéliumi erények gyakorlásával, az irgalmas szeretettel, a testvéri és egyetemes szeretettel, megosztva az utolsó falat kenyeret is minden szegénnyel, minden vendéggel, minden ismeretlennel, aki eljön, és úgy fogadva minden embert, mint szeretett testvért”.

Felépített egy remeteséget, elkészítette annak részletes szabályzatát, egy szerzetesi regulát. De mivel arra vágyott, hogy fogadjon mindenkit, aki az ajtaján kopogtat, nyüzsgő kaptárrá alakította a remeteséget, reggeltől estig: „Azt szeretném, ha minden itt lakó, keresztények, muszlimok, zsidók megszoknák, hogy testvérként tekintsenek rám, egyetemes testvérként. Kezdik »testvériségnek« nevezni a házat és ez nekem nagyon tetszik.”

Mivel lezárták a marokkói határt – egyetlen pap sem kapott engedélyt arra, hogy ott telepedjen le, mert a francia kormány antiklerikális politikát folytatott –, és mivel közben meghívást kapott Hoggárba, a tueregek felé vette az irányt. 1905-ben a Szahara szívébe, Tamanrassetbe költözött. Hű volt hivatásához, hogy szegény legyen a szegények között, utánozza Jézus názáreti rejtett életét, aki kicsinnyé lett, hogy megmutassa Isten emberi arcát: ő is kicsinnyé lett a szegények között, hogy megmutassa nekik Isten arcát, ami a Szeretet: „Szeretni egymást, ahogyan Jézus szeretett minket, és életünk művének azt választani, hogy minden emberi lélek üdvözüljön, szükség estén vérünket adni értük, ahogyan Jézus tette.”

A szeretet őt is egészen odáig vezette, hogy életét adja: 1916. december 1-jén egy rablótámadás során meggyilkolták. Halálában tökéletesen megvalósította hivatását: „Csendesen, rejtve, mint a Názáreti Jézus, homályban, mint ő, ismeretlenül áthaladni a földön, mint egy éjszakai utazó (…), szegényen, dolgosan, fegyvertelenül és némán az igazságtalanság előtt, mint ő, engedni, mint az isteni Bárány, hogy levágjanak és feláldozzanak anélkül, hogy ellenállnék vagy beszélnék, mindenben a Názáreti Jézust, a kereszt Jézusát utánozva.”

Így teljesedett be az egyik legnagyobb vágya: a vágy, hogy utánozza Jézust fájdalmas és erőszakos halálában, a legnagyobb szeretet jelét adva neki és ezzel beteljesíteni az egységet, az összefonódását „azzal, akit szeret”.

Charles de Foucauld, Jézus kistestvére a szó szoros értelmében nem rendalapító, de kezdeményező, egy nagyobb testvér, aki utat nyitott sokak előtt, akik azon az úton akarnak járni a Názáreti Jézus követésében, amelyen ő járt.

Forrás: Causesanti.it

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír
(tzs)